Meg nem élt vágyainkkal kínoz minket Coppola

Mozikban a Csábítás című film

Mi jut eszünkbe egy 19. századi amerikai leányiskoláról? Egy intézményről, amely déli úri hölgyeket kíván nevelni? Talán a lányok korából adódóan felmerül az ártatlanság és a naivitás. A bájos szalagok a ruhákon és a hajfonatokban. Felrémlik a bő szoknya és a sok csipke, az etikett órák, a nyelv- és táncleckék, a zenei szárnypróbálgatások a csembalón és a hegedűn. De mit tudunk a lányokban lejátszódó érzelmekről? A vágyaikról, álmaikról, elképzeléseikről? És az őket tanító nevelőkről? Thomas Cullinan története izgalmas alapanyag a női lélek rejtelmeire, Sofia Coppola pedig kísérletet tesz arra, hogy beavasson minket.

Csábítás 3

Egy jó film remake-jét elkészíteni csak akkor érdemes, ha a rendező képes újat közölni és ez a látásmód gazdagabbá tesz minket a korábbihoz képest. Éppen ezért őszintén csodálom azokat a rendezőket, akik vállalják az összehasonlítás kockázatát. Az 1971-ben megjelent Csábítás (magyarul A tizedes háreme címen futott) nem aratott nagy sikert, az akkoriban vadnyugati pisztolyhősként ismert Clint Eastwood egy tőle meglehetősen szokatlan szerepbe bújt. A Universal sem promotálta jól a Don Siegel által rendezett filmet, így minden erőssége ellenére megbukott. Sofia Coppola alkotásait az utóbbi években szintén kudarcnak minősítette a szakma, Cannes-ban azonban a zsűri úgy döntött, elismeri a Csábítást (The Beguiled), mégpedig a legjobb rendezés díjával. Ami azért nem kis dolog, mivel 56 év után ítélik ismét, immár másodjára női rendezőnek a díjat. Megérdemelten-e vagy sem, azt mindenki döntse el maga, miután látta a filmet.



A Csábítás helyszíne egy virginiai leányiskola, az amerikai polgárháború harmadik évében. Az intézmény lakói kizárólag nők. Az egyik növendék erdei útjáról gomba helyett jenki katonával érkezik haza. Miután ellátják a sebét, az iskola igazgatónője át akarja adni a déli hadseregnek, ám arra nem számít, hogy a férfi jelenléte miképpen hat mindannyiukra és írja át előzetes terveit.

Coppola egy remek alapanyaghoz nyúlt. Szinte ordít, hogy mi mindent lehet kihozni ebből a drámából. Nők, akik magukra vannak utalva, miközben zajlik a polgárháború. Ahol bármi megtörténhet, az erőszakot is beleértve. Nők, akiknek alig van érintkezésük férfiakkal. Vénkisasszonyok, akik meg nem élt asszonyi vágyaikkal összezárva aszalódnak. Kislányok, akik tetszeni szeretnének, kipróbálni, hogy hamvas bájaik, bimbódzó nőiességük milyen hatást gyakorol az ellenkező nemre. És kamaszlányok, akik kíváncsiságukkal és türelmetlenségükkel nyiladozó érzékiségük beteljesülését keresik. A testiség, az ösztönök világa és a mindjobban kivetülő vágyak összecsapnak a lányiskolában, és átveszik az uralmat a nők felett. Egy maroknyi közösség, amely ugyanabban a monotonitásban éli mindennapjait: az élelem megtermelése, a tanulás, az étkezések és az esti imádság között.

Csábítás 1

Coppola ugyan más szemszögből láttat velünk egy történetet, mégsem tudom figyelmen kívül hagyni az eredetit. Elsősorban azért, mert nem bontja ki eléggé a szereplőket ahhoz, hogy ez az új látásmód hangsúlyosabbá váljon. Colin Farrell meglepően jól alakítja a lányiskola életét felkavaró, a mindenki szívébe vagy hormonjaiba beférkőző John McBurney karakterét. A forgatókönyv szempontjából sokkal árnyaltabb képet kapunk a tizedes karakteréről, de csupán egy adott pontig. A történet fordulópontja után mintha a férfi már csak eszközzé válna a nők szemüvegén átszűrődő mesének. Farrell finom mechanizmusai árnyaltabban jelennek meg, Eastwood azonban kevesebbel is érzékeltetni tudta, miért hat a nőkre elemien a jelenléte. Farrell a manipulatív, gyáva, a túlélésért bármire képes katona bőrébe bújva sem tudja az antihőst elhitetni velem, mivel nem is kap rá esélyt. A történtek függvényében ugyanis McBurney reakciója aligha meglepő.

Mégis, ha valami igazán erőssége ennek a filmnek, az a szereplők kiválasztása. Nicole Kidman remekül alakítja az élvezettel irányító igazgatónő szerepét. De azáltal, hogy Coppola egy olyan belső világot teremt, ahol a történet csak arra fókuszál, ami a házban zajlik a tizedes jelenléte alatt, éppen attól fosztja meg a szereplőit, hogy árnyaltabb képet kapjunk róluk.

Kirsten Dunst az Öngyilkos szüzek óta inspiráló múzsája Coppolának. Edwina bőrébe bújva jól érzékelteti az érzelmes, de már vénkisasszony tanítónő beletörődő, szomorú egyéniségét, akinek talán McBurney az utolsó esélye a szerelemre és a leánynevelő intézet otthagyására.

Elle Fanning is belead mindent, amit rövid szerepe nyújt a kacér, manipulatív kamaszlány személyében. A tehetséges gyerekszínészek közül Oona Laurence és Addison Riecke – nyúlfarknyi szerepeik ellenére – nem kis kurázsit hordoznak magukban.

Hiába azonban a legtehetségesebb színészgárda, ha mindenki csak rövid etűdöket játszik, így elkerülhetetlen, hogy Nicole Kidman szinte végig uralja a filmet.

Csábítás 4

Ha a rendező nem akar időt szánni a történelmi és egyéb háttéreseményekre, akkor a szereplői működését kellene jobban kibontania. Coppola azonban másfél órában igencsak kevéssé tudja átadni, hogy ezek a nők miként is jutnak döntésekre, mert mindegyikük esetében csak a felszínt kapargatjuk és a sejtetések itt nem elegendőek. Siegel csavart egy nagyot Cullinan regényén, A tizedes háremében a nők sokkal szélsőségesebb személyiségekbe vannak bújtatva. Bár Coppola árnyaltabb képet igyekszik festeni, mégis kevésbé valóságos az eredmény. Kihagyja belőle a rabszolgákat, mondván, hogy elszöktek, miközben némileg érthetetlen, hogy egy maroknyi nő a háború poklában hogyan marad életben szinte teljesen érintetlenül. Míg Siegel rendezésében nagyon is beszűrődik a valóság –érzékeltetve, hogy az ugyanazon oldalon álló déli katonák akár meg is erőszakolhatják a lányokat –, addig Coppola zárt világot teremt, ezért szinte semmit nem látunk abból, ami a falakon kívül történik. Ehhez a koncepcióhoz nagyon erős, szuggesztív légkört kellene teremtenie, ami csupán időszakokra sikerül. Vannak jelenetek, amelyek jelentős feszültséget hordoznak, mint amikor az igazgatónő lemossa az eszméletlen tizedes testét, vagy ahogy a katona Alicia háta mögött hallgatja a zenét, de Coppola képtelen megtartani ezt a belső intimitást és az egyre gyakrabban fellobbanó szexuális vágyat. Aki tehát egy erotikus, szexuális feszültséggel telített thrillerre számít, az csalódni fog, bár a 35 mm-es film és az operatőri munka sokat lendít a filmen.

Amiért többek között Siegel jobban vizsgázik, az annak köszönhető, hogy ő megmutatja, viselkedésünk az adott szituáció függvénye, személyiségünk pedig nem fekete vagy fehér. A tizedes háremének legnagyobb erénye, hogy hol utáljuk, hol kedveljük a szereplőket, miközben tényleg helyzettől függ, hogy kinek is adjuk szimpátiánkat. Bár Siegel rendezésében is némileg gyors a befejezés, Coppola a szépen, lassan felépített történetvezetést extra gyorsasággal vágja el.

Csábítás 2

A vásznon egy erős női közösség tárul elénk, aminek összetartozását az azonos nemiség, az elzártság és az egymásrautaltság csak megerősíti. A férfi csak ideig-óráig képes megosztani a ház lakóit, így leginkább az a kérdés merül fel bennem, hogy vajon a csábítás tényleg McBurney személyiségének és manipulációinak érdeme? Vagy tulajdonképpen mindegy is, megteszi bármilyen jóképű, a nők kommunikációjára jól reflektáló férfi? Mert valójában mindegyikük a saját vágyaitól részegedik meg, a saját csábításukról van szó, szerepeikről, amelyeket felvehetnek végre, ahogy a férfi megérkezik az életükbe. A jelenlétére adott válaszaik női mivoltuk mindjobban lecsupaszított tükörképe.

A Csábításban nincs elég feszültség, fülledtség, erotika és indulat, hogy elég mélyre vigyen minket. Mindebből ugyan kapunk egy csipetnyit, de úgy járunk, mint a mesékben: mire megfoghatnánk, már csak a levegőt markoljuk. Sofia Coppola leheletkönnyedén, finoman csábít minket, de a viszony túl rövid ideig tart ahhoz, hogy emlékezetes legyen.





The following two tabs change content below.
Csernák Zsuzsa

Csernák Zsuzsa

„ Hol voltam, hol nem voltam. Hogy higgyem is, ne csak lássam. Hogy tegyem is, ne csak várjam. Aztán meg ágról szakadtam. Tetejetlen fa ágáról. Hetedik ég magasából. Hogy akár esik, akár fúj. Hogy akár tetszik, akár nem. Hogy miért ne, ha netán mégis igen. Világló falevél országában születtem, de aztán csillagporos köpönyeget lobogtattam. Felhővé gomolyogtam, de a tetejébe még forgószéllé is kerekedtem. Holott forgószél képében is csak magamat kergettem… Azóta csak forgok az áramlásban, mert nem lel szilárd helyet a lábam. Azóta csak örvénylő tenger ragad magával, mert sodródom, nincs megállásom, s állni sincs ám már hol megállnom.” Toót-Holló Tamás: Üsse Kő
Do NOT follow this link or you will be banned from the site!