A határon “megjegyzéseket tettek, hogy nemzeti alapon segélyezünk és csak a magyaroknak szállítunk”

Így segíti a diaszpóra a szülőföldet (II.): A Budapesten élő vajdaságiakat az erdélyiek és a montenegróiak összetartása motiválta, a Szegedre kerülők az ottani pártokat is megnyerték a vajdasági magyarság megsegítésére

Múlt hétfőn hírt adtunk arról, hogy a Budapesten élő vajdaságiakat tömörítő Vajdasági Baráti Egyesület egy teherautónyi segélyszállítmányt vitt az árvízkárosult szerémségi Jamena falunak. A jótékonysági akció apropójából két részes cikk-sorozatot szentelünk annak a témának, hogyan segítik az elvándorlók a szülőföldet. Sorozatunk első részében a nemzetközi tendenciákat mutattuk be, míg most a vajdasági magyarságra fókuszálunk és felidézzük, hogyan próbáltak a külföldre szakadt vajdasági magyarok szervezett módon segítségére lenni az otthon maradottaknak a ’90-es évek háborús nincstelenségében és azt követően.

SIKERTELEN SZÁRNYPRÓBÁLGATÁS

Bosnyák István (fotó: www.magyarszo.com)

Bosnyák István (fotó: www.magyarszo.com)

Újvidékről, megboldogult Bosnyák István (a képen) író, a Magyar Tanszék egykori tanára fejéből pattant ki először, hogy közösséggé kellene szervezni az elszármazott vajdasági magyarokat Budapesten – tudjuk meg a szintén újvidéki származású, Budapesten élő Máriás Zoltántól, aki résztvevője volt az akkori kezdeményezésnek. Bosnyák mint a Jugoszláviai Magyar Művelődési Társaság (JMMT) alapító elnöke kezdeményezte 1992-ben a tömörülést, és Budapesten létre is jött egy Csáth Gézáról elnevezett szervezet, ami viszont kérészéletűnek bizonyult. „Sajnos akkor még az ideszakadt vajdaságiaknak a helyzete nem stabilizálódott eléggé ahhoz, hogy ez a szervezési kísérlet sikerrel járjon. Még mindenki a saját egzisztenciáját próbálta meg helyre rázni, közben azt sem tudtuk, hogy itt maradunk, vagy megyünk haza, esetleg továbbindulunk Nyugatra” – eleveníti fel az akkori helyzetet Máriás. Ezért, bár az egymás közötti kapcsolatok már akkor kialakultak és életképesnek látszott a társaság, a közös ernyőszervezet még nem tudott megállni a lábán.

A TETŐ ALATT

Ezzel szemben Szegeden ugyanebben az évben létre tudott jönni és mai napig meg is maradt civil szervezetként a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közösségének Szegedi Tagozata, amely az azonos nevű, az egypártrendszerek bukása utáni első határon túli magyar pártról, az 1990. március 31-én Doroszlón megalakult ún. „történelmi VMDK”-ról kapta a nevét.

A VMDK Szegedi Tagozata gyakran látta vendégül a vajdasági magyar politikusokat, de Pusztai Lajos szerint a történelmi VMDK feloszlása után ezek a vendégeskedések már egyre inkább a többi magyar párt szapulásáról szóltak

A VMDK Szegedi Tagozata gyakran látta vendégül a vajdasági magyar politikusokat, de Pusztai Lajos, akkori titkár emlékei szerint a történelmi VMDK feloszlása után ezek a vendégeskedések már egyre inkább a többi magyar párt szapulásáról szóltak

A szegedi alapítók között a “történelmi VMDK” korábbi tagjai is megtalálhatóak voltak. Egyikük volt Pusztai Lajos, aki a titkári teendőket látta el a szegedi tagozatban. Vele idéztük fel a korabeli eseményeket: „Kaptunk egy székházat, ami egy tető alatt volt és végül így is ismerte mindenki, hogy a: Tető. Innen kezdődtek az igazi akciók. Lett egy telefonunk és egy fax gépünk, amin felvettük a kapcsolatot a svédországitól kezdve, a németországin át, az ausztráliai VMDK-ig. Ők helyben mozgósítottak, akit csak tudtak, jöttek a segélyszállítmányok, a mi dolgunk pedig az volt, hogy megszervezzük az átszállításukat a határon.” Közben 1992 őszén moholi közponntal, Danyi László helyi plébános által koordinálva megalakult a Vox Humana emberbaráti szolgálat, melynek kiemelt célja a határon túlról érkező segélyek szervezett szétosztása volt. Rajtuk keresztül számos segélyszállítmányt sikerült a VMDK-nak eljuttatnia Vajdaságba.

Cipőt kapnak a gyerekek. Vox Humana segélyakció Szabadkán 2006-ban (fotó: www.hetnap.rs)

Cipőt kapnak a gyerekek. Vox Humana segélyakció Szabadkán 2006-ban (fotó: www.hetnap.rs)

1993 telén tartották a legnagyobb horderejű gyűjtést. Széles összefogás alakult ki a szegedi és megyei önkormányzattal, a karitatív szervekkel és a pártokkal, aminek eredményeként Szeged 25 helyszínén szerveztek adománygyűjtő akciót a vajdasági magyaroknak. Elsősorban ruhaneműket, gyógyszereket és élelmiszereket kértek. A Délmagyarország napilap akkori tudósítása szerint elsősorban olyan idősebb, szegény emberek adományoztak (egy nénike például mindössze 2 kg cukrot tudott hozni), akik még megélték a második világháborút, és ismerték az éhezést és a nincstelenséget. Az újság megszólította a szegedi járókelőket és érdekes nyilatkozat-csokrot gyűjtött össze arról, hogyan vélekedtek a helyiek a gyűjtésről. Íme két vélemény:

• Nézzen már szét, tele a város és a Cserepes sor júgóból jött seftelőkkel. Vegyék el azoktól a határon, és adják a rászorulóknak.
• Ha biztos lennék benne, hogy oda megy, ahová kell, adnék. De mindig mondja a tévé is, hogy a szerbek elveszik. No, azoknak nem adok!

Egy Jugoszláviából átköltözött magyar azt mondta a Délmagyarország újságírójának, hogy a szegediek nap mint nap látják a délvidékieket telepakolt, nyugati kocsival furikázni, ezért nem túl népszerű a gyűjtés. Persze ez csak egy szűkebb réteg volt, a többség a létminimum alatt tengődött, és azt sem tudta, hogyan éli túl a telet. A nyilatkozó szerint a határon kívül élő magyarok jobban megértették a helyzetüket: „A raktár a szlovéniai honfitársaink és a Németországban dolgozó vajdasági vendégmunkások ajándékaival van tele” – mesélte.
Pusztai Lajos a Press Szónak elmondta, akkoriban, az Antall-kormány idején fellendülőben volt a határon túli magyarok iránti állami szintű érdeklődés, ezért a VMDK is megkereste a pártokat. Meglepetésükre nem csak a jobboldaliaknál találtak fogadókészségre. A fent említett gyűjtésben is több párt részt vett, ezenkívül a szegedi közgyűlés is felajánlott 1 millió forintot a vajdaságiaknak. Azután 1994 januárjában a szegedi ortopédiai klinika orvosa, Dr. Mécs László (akinek felesége adai származású) közbenjárására 3 teherautónyi gyógyszerrakományt sikerült elhelyezni a VMDK által képviselt Vox Humana szegedi raktárában.

(illusztráció)

(illusztráció)

A 3, 2 millió forint értékű adományt a SmithKline Beecham nevű angol gyógyszergyár magyarországi képviseletétől sikerült beszerezni. Pusztai emlékezetes élményként mesélt arról, miként „vámolták” meg a szállítmányt:  “A jugoszláv határszervekkel minden le volt egyeztetve, bár megjegyzéseket tettek, hogy nemzeti alapon segélyezünk és csak a magyaroknak szállítunk. Röszkénél még rendben kikísértük mind a három kamiont, az esti híradóban még néztük, hogyan gurulnak át a határon… Azután a tévé azt mutatta, hogy a túloldalon, Horgosnál már csak kettő maradt belőlük. De azok legalább célba értek!”

(illusztráció)

(illusztráció)

MÉLYBŐL JÖVŐ

A budapesti székhelyű de profundis Alapítvány ötlete egy autóút során született meg. Éppen Bécs felé haladt vajdaságiak egy csoportja, köztük a fent már említett Máriás Zoltán, aki így emlékszik akkori motivációikra: „Láttuk az erdélyieket, akik hasonlóan összetartottak itt Magyarországon, mint a montenegróiak Vajdaságban. Ez nekünk imponált, annak ellenére, hogy tudtuk, ők sokkal erősebbek úgy lélekszámukat, mint értelmiségi bázisukat tekintve. Azt mondtuk, meg kell próbálni nekünk is, ha nem működik, nem működik, de meg sem próbálni elítélendő dolog lett volna, amikor képességünk, tehetségünk, időnk volt rá.”
Korábban több vajdasági fiatal fordult hozzájuk segítségért, ez is közrejátszott az elhatározásban, hogy intézményes formát öltsenek. 2000 január elsején öten alapították meg a szervezetet, Máriáson kívül az óbecsei származású Tőzsér Zoltán, a verbászi Balázs Attila (nem összetévesztendő az íróval), a pannóniai Mák Kálmán és az újvidéki Volár Tibor. Azóta egy fővel bővült a kuratórium, a Vajdasági Baráti Egyesület elnökét, Simon Vilmost választották be. Az alapítást követően nagy lelkesedést tapasztaltak, mintegy tucatnyi Budapesten élő vajdasági csatlakozott az alapítvány támogatásához, de a későbbiek során legtöbbjük visszavonulót fújt.
2 évvel az alapítást követően közhasznú szervezetté vált a de profundis, így az állampolgárok azóta fel tudják ajánlani számukra adójuk 1 százalékát. A Budapesten élő vajdaságiak egy része rájuk gondol ilyenkor, a gond csak az, hogy ezek nem elég jelentős összegek ahhoz, hogy komolyabb támogatásokba kezdhessenek, az adományozók viszont ezzel úgy érzik, letudták kötelezettségüket. Ennek ellenére megalakulásuk óta folyamatosan segítik a szülőföldet. Amikor 2000-ben megindult az Általános Iskolások Művészeti Vetélkedője (ÁMV), igyekeztek megadni számára a kezdő anyagi lökést, és azóta is minden évben – igaz szimbolikusnak nevezhető összegekkel, de – támogatják a rendezvényt.

A 10. Általános Iskolások Művészeti Vetélkedője Szabadkán 2011-ben (fotó: www.magyarszo.com)

A 10. Általános Iskolások Művészeti Vetélkedője Szabadkán 2011-ben (fotó: www.magyarszo.com)

Később a vajdasági magyar egyetemisták kerültek látókörükbe. Kifejezetten az egyetemisták anyagi háttere alapján döntenek, nem a tanulmányi eredményükre koncentrálnak. Nem érdekli őket, hogy a támogatottjuk mire költi el a tőlük kapott összeget: „Ha valaki ezt tankönyvbeszerzésre fordította, lelke rajta, ha valaki farmernadrágot vett rajta, azt se bántuk, vagy valaki a támogatást odatette a karácsonyfa alá a családjának, minket az sem érdekelt, nem követtük nyomon” – meséli Máriás. Arra viszont mindig adtak, hogy személyesen is megismerkedjenek a támogatottakkal. Minden évben leutaznak Szabadkára és Újvidékre, hogy ott fogadhassák azokat az egyetemistákat, akiket személyes hangú önéletrajzaik alapján érdemesnek tartottak arra, hogy támogatásban részesüljenek. Volt olyan év, hogy 300 önéletrajz is érkezett az alapítványhoz. A kéziratok többsége rendkívül sanyarú helyzetről számol be. „Gyakran a saját gyermekeinknek is odaadtuk ezeket az önéletrajzokat, hogy tudják értékelni azt, ha valaki egészséges és normális családi körülmények között él” – így az alapító elnök.
A de profundis tagjai folyamatosan figyelik a vajdasági sajtót, illetve személyes kapcsolataik révén is informálódnak, és megpróbálják megtalálni azokat a területeket, ahol a többi civil szervezet, vagy az állam valamiért nem tesz eleget. Volt már, hogy támogatásban részesítettek egy műtétet, még 2000-ben a palicsi Varga Tamarának segítettek ebben. Támogatták továbbá, hogy Sziveri Jánosnak Muzslyán emléktáblát állítsanak, folyósítottak a szabadkai Kosztolányi Dezső Diáksegélyező Egyesületnek és az újvidéki Petőfi Sándor Művelődési Egyesületnek is, amikor az oda betörők tönkretették a pianínót.

A 2011-es rombolás maradványai az újvidéki Petőfi Sándor Magyar Művelődési Egyesületben (fotó: www.magyarszo.com)

A 2011-es rombolás maradványai az újvidéki Petőfi Sándor Magyar Művelődési Központban (fotó: www.magyarszo.com)

A kérdést, hogy miért segítenek, az alapító elnök az egyesület nevével próbálta megválaszolni. A de profundis a vulgata 130. zsoltárának kezdő sorában található, de ezt kölcsönözte Oscar Wilde is híres könyve címének, melyet 1895 és 1897 közötti raboskodása alatt írt, miután szodómia vádjával börtönbe zárták. A de profundis annyit tesz: a mélyből jövő. Wilde vergődő lelkének őszinte vallomásait fogalmazta meg benne. Ezek szerint az elvándorlók is afféle vergődő lelkek, akiknek szükségük van rá, hogy időnként őszinte gesztusokat tegyenek szülőföldjük iránt…

Oscar Wilde

Oscar Wilde

(Pusztai Lajossal az interjút Illés Eszter készítette)

Olvasd el a nemzetközi kitekintést is!

The following two tabs change content below.
Laskovity J. Ervin

Laskovity J. Ervin

2007 óta amikor publikálok, beírok a nevembe egy J. betűt. Ez az írásjel mindent elárul, amiről cikkeim tanúskodni kívánnak. Négy személy nevének kezdőbetűjére utal: édesanyáméra, Juditéra (elhunyt 2007-ben), akitől íráskészségemet örököltem, édesapáméra, Józsefére, akitől némi szorgalmat tanultam, Knézy Jenőére, akinek a közvetítéseit nézve 10-11 évesen kijelentettem, hogy (sport)riporter leszek és Kubát János újságíróéra, akitől biztatást kaptam és ellestem a szakma csínját-bínját. Metaforikusabb értelemben a J. betű üzenete tovább éltetni egy értékrendet, amit az életemben a fenti emberek képviselnek: a tehetséget, a szorgalmat, a kitartást, és az újságírás iránti szenvedélyt. A J. betű használatával nagyjából egyszerre találtam ki az újságírói tehetséggondozó Árok-programot is, ami ugyanezeket az értékeket akarja átvinni „a fogában tartva, a túlsó partra.”
Do NOT follow this link or you will be banned from the site!