Menny és pokol egyszerre szállt le a kollégium színháztermébe

Nevettünk és sírtunk Vujity Tvrtko pesszimizmusűző estjén

Hogyan tud valaki két óra hosszán keresztül egyfolytában, lendületből mesélni és közben elhozni egy kollégium színháztermébe számos pokoli és mennyei történetet? Vujity Tvrtko a budapesti Márton Áron Szakkollégiumban megadta a kérdésre a választ.

„Az itt töltött két óra után egészen másként fogsz gondolkodni a világról, a saját problémáidról és vágyaidról” – egy ilyen ígéret után természetesen mindenki tűkön ülve várta, mi hozza meg majd ezt az érzést. Vagy inkább ki, mert ebben az esetben ez a kérdés.

A válasz pedig Vujity Tvrtko. A budapesti Balassi Intézet Márton Áron Szakkollégiumának színpadán Zsolnai Ákos programszervező meghívására ezúttal a világjáró riporter állhatott, akinek előadását hol nevetve, hol meghatottan hallgatták az érdeklődők.

tvrtko_3

Vujity Tvrtko a Márton Esték színpadán

Önmagában már az is érdekes kérdés volt, hogyan lehetséges több könyv tartalmát egyetlen estébe belesűríteni – hiszen nem egy pokoli és mennyei története megjelent már –, ám a riporternek nem is az volt a célja, hogy valamennyit elmesélje. Belekóstolni azonban jónéhányba lehetőségünk nyílt. Ahogyan arra is, hogy elgondolkodjunk: mit tartunk életünk legnagyobb gondjának?

„Ez az este nem rólam szól, hanem rólad. A te álmaidról, vágyaidról és arról, meg tudod-e csinálni, vagy pedig megvannak a kifogások arra, hogy miért nem fogod soha az életben megtenni” – kezdte kissé meglepő felvezetéssel előadását Tvrtko, hozzátéve, hogy az este végén csak az tapsoljon, aki úgy érzi: van egy álma és meg tudja azt valósítani. Nincs ugyanis lehetetlen, csak tehetetlen ember.

Nézz bele Vujity Tvrtko előadásába és a vele készült interjúba!

„Vajon mit gondoltok, hol foglal helyet hazánk 120 ország optimizmus-pesszimizmus listáján?” – tette fel a kérdést a riporter. Magyarország annyira pesszimista, hogy csaknem utolsó: a 117-ik. Csak Ruandát, Mozambikot és Haitit előzi meg.

A történetekben és egyúttal az országokban, melyekbe ezután beleláthattunk, valóban olyan emberek és sorsok jelennek meg, amelyeket hallgatva az ember felteheti magának a kérdést, min is kesergett az előző percben – akkor is, ha mindenkinek a saját baja a legnagyobb.

Fotó: Rácz Géza

A figyelő közönség

Az előadó a leginkább pesszimizmusűző eseteit, élményeit osztotta meg a közönséggel, melyek különböző országokhoz és emberekhez fűződnek. Olyan helyekhez, ahol nemcsak demokrácia nincs, de még alapvető emberi jogok sem.

Észak-Koreához például, ahol a rendkívül nehezen megszervezett látogatás során egyetlen, kiállítási vendégkönyvbe írt mondat majdnem elég volt ahhoz, hogy Tvrtko és társai soha többé ne lássák a szeretteiket.

Az itt, vagy a Türkmenisztánban élő emberek számára természetes, hogy egész életük a népet vezető nagyvezér körül forog, akkor is, ha az történetesen már meghalt. Elég egy rossz mozdulat vagy gondolat, és könnyen a föld alatt találhatják magukat.

Tvrtko mesél - Fotó: Rácz Géza

A mese hevében

Tvrtko járt a polgárháború dúlta Szomáliában, ahol az ember állandó életveszélyben él. Innen sikerült segítőivel kimenekítenie a magyar származású kislányt, Németh Szamirát, akinek édesapját és testvéreit – mint később kiderült, egy kivételével – kegyetlenül meggyilkolták. Rá bármelyik percben hasonló sors várhatott volna, mégis teljesült az álma: visszatérhetett apja családjához, Magyarországra.

Ugyanígy hazajöhetett 2000. augusztus 11-én a világ legutolsó hadifoglya. Egy magyar ember, Toma András, akire Tvrtko a társaival Tatárföld mellett, egy ma Oroszország területén levő zárt intézetben, pszichiátrián talált rá. A II. világháborúban a magyar területekről 600 ezer magyar tűnt el vagy halt meg, de nem volt ritka, hogy egy-egy katona 1945-ben, ’46-ban vagy akár ’68-ban hazatért. Toma Andrással ez 55 évig nem történt meg és valószínűleg nem is sikerülhetett volna neki, ha valaki nem figyel fel rá, hogy időnként magyar szavakat használ és Vujity Tvrtkónak nem kelti fel az érdeklődését.

Vujity Tvrtko dedikálás közben a kollégistákkal - Fotó: Rácz Géza

Dedikálás közben a kollégistákkal

Ami pedig az akaraterőt és a kitartást illeti, szolgáljon rá tanulságul annak az amerikai tornásznőnek, Kerri Strugnak a története, akit bár edzője sokáig nem tartott esélyesnek a győzelemre, sőt az alkata miatt magához a sportághoz sem találta ideálisnak, mégis véghezvitte az aranyérmet hozó ugrást – elszakadt bokaszalagokkal. Vagy a szerb bevándorló szülők gyermekeként Ausztráliában élő Nick Vujicic élete, aki karok és lábak nélkül született, de megtanult ezzel együtt élni és ma boldog, családos ember.

Hosszasan lehetne sorolni, hány olyan sors van a világon, amelyhez képest a mi problémánk csupán „csepp a tengerben”.

S hogy ki tapsolt az este végén, amikor egy kisfilm levetítését követően ismét felgyulladtak a fények? Az egész terem talán válasznak elég lesz.

 Fotók: Rácz Géza

The following two tabs change content below.
Búcsú Adrienn

Búcsú Adrienn

Van, aki szerint ez az érzés idővel elmúlik, de nálam nem úgy tűnik. Általános iskolásként kerültem Magyarországra, még gyerekként. Kecskeméten végeztem a képzőművészeti középiskolát és Szegeden a kommunikáció szakot. Ma budapesti vagyok. Sosem felejtettem azonban el vajdasági gyökereimet. Szegényebbnek érezném magamat, ha nem lennének. Sokat jelent a délvidéki életérzés, sokat jelentenek az onnan származó emberek. Valahol talán törvényszerű volt, hogy egyszer csak róluk írni is elkezdek...