Bedobtam a mélyvízbe, de túlélte

Egy mester-tanítvány kapcsolat, avagy nemzedékek közötti barátság: Mezei Szilárd és Keszég Ákos

A helyszínen lévőkből és a Press Szó olvasóiból is erős érzelmeket váltott ki a menni vagy maradni kérdését tárgyaló Nyitott fórum a zentai Zen klubban. A múlt szerdai est zárásaként egy olyan páros produkcióját élvezhette a közönség, ami szintén nagy erővel hatott a hallgatóság érzelmeire. A zenei világának eredetiségéről, komoly nemzetközi sikereiről már jól ismert, negyvenedik életévében járó zeneszerző és brácsaművész, Mezei Szilárd egy fiatal tehetséggel, a 23 éves törökkanizsai hegedűssel, Keszég Ákossal közösen lépett a fórum közönsége elé. Nem alkalmi páros az övéké, számos közös fellépésük volt már, évek óta hatnak egymás művészetére és életszemléletére. Már csak a korkülönbségből fakadóan is kialakult közöttük egy olyan kapcsolat, amit hol mester-tanítvány viszonynak, hol nemzedékek közötti barátságnak neveznek. Lapunk kapcsolatuk bemutatásával indít el egy új sorozatot, melyben olyan emberi viszonyokat mutatunk be, amelyekben megmutatkozik a nemzedékek közötti tudás és élettapasztalat átadása.

.

Rövid improvizáció a Zen klubban (fotó: Kovács Vecei Sára)

Mezei Szilárd: Az én módszerem a „tanítvány” helyzetbe hozása

• Hogyan ismerkedtetek meg Ákossal?

– Ő jelentkezett nálam, hogy szeretné, ha tanítanám. Mondtam neki, hogy habár nem tudom, pontosan mit akar tőlem tanulni, akármiről szívesen beszélgetek vele. Így kezdődött a barátságunk. A közöttünk lévő viszonyt nem kezelem a klasszikus értelemben vett mester-tanítvány kapcsolatnak, mert nem tartom magam mesternek. Talán a korkülönbség miatt nevezhetjük bizonyos értelemben annak. Bonyolult dolog a klasszikus mester-tanítvány kapcsolat, és ma már nem is igazán létezik, esetleg csak Keleten. Eredetileg a mester választotta ki a tanítványokat, nálunk már inkább fordítva fordul elő. Régen ez sokkal szorosabb kapcsolatot jelentett, szinte együtt éltek, gondoljunk az inasokra és mestereikre.

• Mi az, amire felfigyeltél Ákosban és amiért vállaltad ezt a helyzetet?

– A személyisége ragadott meg leginkább. Nagyon hiteles embernek tartom őt, megfogott a dolgokhoz való tiszta hozzáállása. Mivel nem mozgok sokat fiatalok körében, nem tudom, ez mennyire gyakori, de amit először láttam benne, az az őszinteség, és az, hogy mindent „megrág”. Természetesen ezt nem választhatjuk el a művészettől, amivel foglalkozik. Ő kitűnő népzenész és prímás, zenei téren is nagyon ígéretes. Nagyon tisztelem őt és támogatom, fontosnak tartom, amit csinál. Komolyzenét is tanul, velem pedig az improvizációs zene volt a közös pontja, mert én sem népzenével, sem klasszikus zenével nem foglalkozom. Ezek között a stílusok között nagyon nagy különbségek vannak, sokszor figyelmeztettem, hogy erre vigyázzon, mert nem könnyű őket összeegyeztetni. Mindenkinek meg kell találnia a saját hangját a hangszerén, neki pedig ez szerintem a népzenét jelenti elsősorban. Ezt nem úgy értem, hogy felesleges komolyzenét tanulnia, hanem hogy a legfontosabb megtalálnia azt a hangot, ami csak az övé. Magában az improvizációban is ez a lényeg. Optimista vagyok vele kapcsolatban azért is, mert olyan fiatalt látok, aki eltökélten foglalkozik a dolgokkal, és nem hagyja csak úgy elmúlni az éveket maga felett. Nemcsak felszínesen tekint a világra, hanem komolyan és hitelesen próbál mindent átélni és keresni, állandóan gondolkodni mindenen.

• Hogyan lehet segíteni és ösztönözni valakit abban, hogy megtalálja a saját stílusát anélkül, hogy „epigonná” válna?

– Ez elkerülhetetlen, főleg az elején. A cigányzenészek vagy a népzenészek is úgy tanítják a fiatalokat, hogy maguk köré ültetik őket, hogy nézzék, az idősebbek mit hogyan csinálnak. Ebben semmilyen különleges filozófia sincs. Én Ákost sohasem tanítottam, mert amivel foglalkozom, nem olyan dolog, amit pontokba szedve tanítani lehetne. Az én módszerem a „tanítvány” helyzetbe hozása. Be kell dobni a mély vízbe, ami persze rizikós dolog, mert néhány instrukción kívül egyedül kell feltalálnia magát. Nagyon kockázatos, de csak így derül ki, hogy boldogul-e ezzel a fajta zenével vagy sem. Aki ilyen helyzetekben nem találja fel magát, leforgácsolódik. Egy tanítványnak csak annyit lehet megmondani, hogy keresnie kell a saját hangját, de hogy az milyen és hol leli meg, már rajta múlik. Őt például nagyzenekari felvételre vittem először, ami mély víz volt neki, de nem fulladt bele.

A zentai Alkotóházban

Fellépés a zentai Alkotóházban

• Mennyiben segítetted őt hozzá a mostani ismertségéhez?

– Nem mondanám, hogy rajtam keresztül ismerték meg. Megvan a saját útja. Nemrég volt egy koncertje Törökkanizsán, ahol a helyi népzenehagyományt dolgozták fel. Lenyűgözött, hogy ebben a kis közösségben ennyire magas színvonalon meg tudott valósítani egy ilyen jellegű műsort. Tele volt a színházterem, ez pedig nagyon ritka. Nagyon jól össze tudja hozni az embereket, minimális eszközökből valami olyat hozott létre, ami tökéletes volt. Persze vannak közös projektjeink is, de ő a saját útját járja. Nem tudom, végül mivel fog foglalkozni, de azt tudom, hogy elképesztően nyitott és befogadó, például az irodalom vagy a filozófia terén is.

• Teljesen egyenrangú félnek tekinted őt a színpadon is?

– Ha már egyszer együtt zenélünk a színpadon, akkor természetes, hogy annak tekintem. Újvidéken több fiatallal is dolgozom, akikkel kissé ellentmondásos a viszonyunk. Egyrészt tanítványok, mert bizonyos dolgokat meg kell nekik mondani, ugyanakkor egyenrangú partnereknek is tekintem őket. Rajtuk kívül még az idősebbek is ott vannak, akikkel már régóta játszom együtt, mégis gördülékenyen működik ez az egész.

Közös fellépés a budai Fonóban

Közös koncert a budai Fonóban

• Neked volt mestered?

– Többen is hatással voltak rám, akiket inkább felvételről, mint személyesen ismertem. Azután a 90-es években találkoztam Szabados Györggyel, ebből az ismeretségből pedig később kialakult egy nem deklarált mester-tanítvány kapcsolat. A vele folytatott beszélgetések tartalmáról sokszor hetekig gondolkodtam. Ezek nem szűk szakmai témák voltak, hanem a teljes emberre kiterjedőek. Hasonló jellegű most a viszonyom Ákossal is. Elsősorban nem arról beszélünk, hogy mit hogyan játsszunk, hanem minden másról is, például könyvekről, amiket olvasunk. Ezekben a kapcsolatokban nincs alá- vagy fölérendelt viszony, egyszerűen az egyik fél valamivel idősebb és tapasztaltabb a másiknál. Az ember mindig választ bizonyos személyeket, akikre felnéz, akik neki fontosak, és sokszor hozzájuk viszonyítja a saját munkáját, a saját életét.

Szabados György és Mezei Szilárd

Szabados György és Mezei Szilárd

Keszég Ákos: Olyan kapukat nyit, melyek létezéséről nem tudtam

• Hol figyeltél fel először Szilárdra, miért kerested fel?

– Első alkalommal a magyarkanizsai jazz fesztiválon hallottam játszani több formációban is, például a Száz tű hossza című előadásban. Következő évben hallottam ugyanott, akkor beszélgettünk először. Később Újvidéken az egyik triókoncertje után mondtam neki, hogy érdekel, amit csinál, ezután hívott meg az újvidéki műhelyébe.

• Milyenek voltak az első benyomásaid a műhelyről?

– Először, mint ahogyan az egész zenei világa, borzasztóan furcsa volt. Amikor az első pár koncertjét néztem, nagyon új volt és semmit nem értettem belőle. Azt rögtön éreztem, hogy nagyon erős és mély gyökerekből táplálkozó, rendkívül hiteles zene az, amit játszik. A műhelyben már teljesen máshogy hatott rám az egész, mert közvetlenül részt vettem benne. Különböző formációkban próbáltunk játszani, ő pedig instrukciókat adott, például hogy utánozzuk a vízcsöpögést vagy más hangokat. Nagyon érdekes volt. Aztán ezekből a kis fragmentumokból próbáltunk létrehozni ezt-azt. Azóta több projektjében is részt vettem, a legutóbbi során vajdasági magyar népdalokat feldolgozó kompozícióit játszottuk, erről hamarosan meg is jelenik egy lemez.

.

A 10 tagú Szilárd Mezei Túl a Tiszán Innen Ensemble, a tagok között Keszég Ákossal

• Te elsősorban népzenével foglalkozol. Hogyan egyeztethető ez össze Szilárd improvizatív zenéjével?

– Az ő zenéje is a népzenéből táplálkozik. Felfedezhető benne a magyar zenekultúra, a bartóki vonal, ez akármelyik zeneszámát meghallgatva egyértelművé válik. A kétfajta műfajnak a szellemi háttere és működése is nagyon hasonló. Szilárd mély tisztelője a magyar népi kultúrának, csakúgy, mint én. Első beszélgetésünk fő témája is ez volt, mert mielőtt megismerkedtünk, hallott már engem játszani. Egyébként ő is foglalkozott népzenével és komolyzenei oktatásban is részesült.

• Mennyire változik meg a kapcsolatotok a színpadon?

– Habár nem nevezném ezt klasszikus mester-tanítvány viszonynak, közös zenéléseink és beszélgetéseink alatt nagyon sok mindent tanulhatok tőle. Akárhogy is nézzük, egy mesternek ez a dolga: olyan kapukat kinyitni, amelyek létezéséről eddig nem tudtál. A mostanra kialakult kapcsolatunkat egy egészséges baráti viszonyként tudnám meghatározni. Amikor játszunk, akkor nem jelennek meg a személyes viszonyok. Olyankor Szilárd alá vagyunk rendelve, mert ő a zenekar vezetője, olyankor ő vezényli a számokat és karmesterként ő áll a zenekar élén. Mindez természetesen a színpadon kívüli élettel nem köthető össze. Mindazonáltal mindenki magának a zenének rendeli alá magát elsősorban.

• Számodra mi a legjelentősebb azok közül a dolgok közül, amiket tőle tanultál?

– Ha össze akarnám foglalni, a legátfogóbban és legteljesebben úgy tudnám megfogalmazni, hogy a tőle tanultak közül egyfajta tágabb zenei szemlélet elsajátítása a legfontosabb számomra.

.

.

A sorozat következő részében a szabadkai versmondó páros, Horváth Emma tanárnő és tanítványa, Basity Gréta kapcsolatát mutatjuk be.

 

Ha tetszett a cikk, támogasd a Press Szót, hogy sok hasonlót írhassunk! Kis segítség is nagy segítség! Kattints a képre a részletekért!

The following two tabs change content below.
Kókai Csilla

Kókai Csilla

1997. január elsejétől, vagyis születésemtől kezdve Zentán lakom, a Tóparton. Nagyon szeretem a várost és ezt a városrészt is, de utazni és világot látni is legalább ennyire imádok. Akárhol jól tudom érezni magam, ha érzem, hogy van hova visszatérnem. A Zentai Gimnázium negyedik osztályába járok, utána Szegeden szeretnék továbbtanulni. Az írásra való hajlamot és az irodalom, művészet szeretetét véleményem szerint mindkét szülőmtől egyaránt örököltem. A zeneiskolában hegedülni tanultam, amit nagyon szerettem. Végül, de nem utolsó sorban talán az idegennyelvek iránti vonzódással tudnám meghatározni magam, ha az egyáltalán lehetséges.
Kókai Csilla

Legutóbbi írásai: Kókai Csilla (összes)

Do NOT follow this link or you will be banned from the site!