A „szerb Erdélyben”: metohijai hangulatok – 2. rész

Koszovói útirajz – szerb szemmel

Van, amikor az emberek közti rokonszenv, néhány dallam, egy pohár bor vagy málnaszörp mindent felülír. Koszovó és Metohija* leginkább olyan ismeretlen földnek tűnik, amelynek zárjait nem lehet egyszerű és egyértelmű módon feltörni.

s15

Bistrica-folyó, Prizren




Prizrent (Prizren) saját mércéjével kell mérni. Az időnk itt is botrányosan rövid, a hegyek lábánál épült város hamisítatlan balkáni és mediterrán hangulata viszont így is átjön. Ha valahova, akkor hát ide vissza kell még térni. Szerb lakos állítólag itt sincs, csak az egyházi személyzet tartózkodik a középkori szerb állam egykori fontos központjában. A II. István Uroš által építtetett Ljeviška Istenszülő templom belseje szűkössége ellenére grandiózus, noha bizarr összképet nyújt a szentély fölötti rész feketesége: a pogrom során nem tudták felgyújtani az épületet, ezért járművek gumijaival hordták tele, hogy aztán azok füstje pusztítsa el a freskókat. A templom egyik részét már sikerült restaurálnia a pópának, most a másik rész van soron. Aztán a várostól délre eső mély völgyben, a Štrpce felé vezető úton felkeressük a Szent Arkangyalok kolostor restaurálás alatt álló együttesét, ahol először szembesülünk a helyi vad természet és egyházi építészet remek kombinációjával a tájképben.

s16

Ljeviška Istenszülő templom, Prizren

s17

A Szent Arkangyalok kolostor udvara

A szervezők az út nagy részében liturgikus, népi, valamint vallásos populáris zenét adnak a busz hangszóróiból. Az ortodox egyházi zene erőteljes meditatív hatása közismert, ez teszi fel az i-re a pontot abbéli meggyőződésemben, hogy az ember a koszovói szerb emlékhelyek felkeresésekor úgy jár, mint amikor Rómába vagy Mekkába megy. Ahogy akarva-akaratlanul kissé római katolikussá válik az egyik, és muszlimmá a másik helyen, úgy itt egy rövid ideig pravoszlávnak érezheti magát. A népdalok hangulata kétségtelen, azon kapom magam, hogy barátommal kórusban dúdoljuk az egyébként koszovói eredetű Gusta mi magla padnala hullámzó, elragadó sorait. A vallásos műdalok közül azonnal felkelti figyelmem a Nikolaj Velimirović által költött Govori Gospode, amelynek refrénje („Pomozi mom vidu, pomozi mom sluhu”, vagyis „Segíts a látásomnak, segíts a hallásomnak”) szó szerint az elmémbe ég, és akaratlanul is a koszovói állapotokra vonatkoztatom: mi a jó látószög, a megfelelő hangsúly mindennek értelmezéséhez és… megoldásához?

s18

Zočište

Napszálltakor lépünk be a Zočište (Zaqishtë) melletti, a faluval azonos nevű kolostorba, ahol a kis templomban vigiliát tartanak. A hívek Szent Kozma és Damján ereklyéi előtt is leróhatják a tiszteletüket. A hegyoldali elhelyezkedés miatt üdítő a levegő, a kis templomból kiszűrődő énekhang, a gyertyák fénye pedig valamiféle mélységet ad a jelenlétünknek. Az itteni épületek is megszenvedték a magukét 2004 márciusában, amikor a templomot egyszerűen felrobbantották. A renoválásnak hála viszont érthető módon most minden vadonatújnak hat, amely érdekes kettősséget alkot az épületek többévszázados múltjával.

s19

A felújított zočištei kolostorkert

Késő este van, érthető módon elgyötörve indulunk a szállásokra, mindannyiunk helyi szerb családoknál alszik majd. A buszok tövében a helyiek és a vendégek sok esetben túlcsorduló érzelmekkel ölelik meg egymást, mintha régről ismernék egymást. Az emberek nagy része Velika Hočaban (Hoçë e Madhe) tér nyugovóra, míg mi Orahovac (Rahovec) városába igyekszünk. Itt már csak egy kisebb, a város keleti részében lévő utcarészen laknak szerbek. A kedves háziasszony vezetésével öten kerülünk egy családhoz, ahol bőséges, változatos és ízletes vacsorával fogadnak bennünket. Szívesen beszélnek velünk az elcsigázottságunk és a kései időpont ellenére is vagy két órát. A házigazda egykor rendőr volt, a mostani körülmények között azonban a koszovói hatóságok közvetett akadályoztatással nem engedik, hogy újra az legyen, így burgonyatermesztéssel foglalkozik, és a Belgrádból kapott kevés pénzből él. Szikár, kemény ember, látszik rajta a mezei munka nyoma. Mint mondja, nem menekültek el, mert tisztelik őket a helyiek, és sosem bántottak senkit nemzeti alapon – meg egyébként is, sosem akart távozni igazán. Elmondása szerint, habár ő és más szerbek is tudnak albánul, inkább szerbül kommunikálnak az albánokkal is, akik sokszor még egymás között is a helyi szerb nyelvjárást használják. Az egyikünk megkérdezi, hogy nem érzik-e magukat veszélyben. A háziasszony legyint: az albánok megkapták, amit szerettek volna, az a kevés szerb, aki pedig még itt él, már nem számít. Hozzáfűzik, emlékezetük szerint nem gondolták volna az 1998-99-es háború előtt, hogy ebben a városban is gond lesz – de valahogy mégis bekövetkezett.

s20

Az orahovaci szerb utca vége

A házigazda érdeklődésemet látva az egy házzal odébb eső “informális” kocsmába hív, míg négy társam aludni tér. Egy régi ház egyik belső szobája valóban ivónak van kialakítva, a sarokba állított laptopról szerb popzene szól, eleinte hatan ülnek bent, javarészt fiatalok – harsányak, jókedvűek, magabiztosak. Mint mondják, azért gyűlnek össze itt, mert nem akarnak az albánok által is látogatott helyeken konfliktusba keveredni. Hosszan beszélgetünk, és közben nevetve állapítják meg, hogy nem fogok én ma aludni, innen indulok el hajnali ötkor a buszhoz. Közben a helyben készített borukat isszuk, amely valóban ízletes, azonnal nyugtázom is, hogy ezentúl a koszovói borokra oda fogok figyelni. Számos éjszakájuk így telik, mondják, inkább nappal alszanak, és szinte mind alkalmi munkákból élnek, alig van esélyük rendes körülmények között dolgozni. De nem csak ez a baj: velem szinte egyidős férfiakként szinte másra sem emlékeznek, csak az etnikai konfliktus különböző arcaira. 2004-ben ők is az utcán voltak, hogy védjék, amit lehet, de itt szerencsére nem történtek olyan összecsapások, mint máshol, a templom épen maradt. Nem telik el túl sok idő ahhoz, hogy előkerüljön a nyelvjárás: majd meglátom én, hogy értek-e belőle valamit! Az irodalmi nyelvről a helyi dialektusra váltanak, és másodpercek alatt elvesztem a kihívást – jó, ha minden huszadik szavukat értem. Néhány magyar kifejezésre is rákérdeznek, hogy aztán több-kevesebb sikerrel megpróbálják kimondani a szavakat. Remek hangulat ide vagy oda, amikor már csak szűk három órám marad aludni, elköszönök tőlük, de megígérjük, hogy felkeressük egymást, ha valamelyikünk a másik lakhelye közelében bukkanna fel.

s21

Szent Lukács templom, Velika Hoča

Később jut eszembe Orahovacról, hogy csaknem 330 éve részben erről a környékről is csatlakoztak ahhoz a Čarnojević pártiárka vezette néhány tízezer szerb családhoz, amiknek egy része aztán a szülőföldem környékén telepedett le. A csontjaik nyilván ma is ott vannak valahol a pomázi vagy a szentendrei földben, és eddig nem is igazán tudatosítottam magamban, hogy milyen történeti ív fűzi egybe a Dunakanyart és Metohijat.

s22

Visoki Dečani

Reggel gyorsan egybeverődik a társaság, és Brnjača (Bërnjaça) középkori templomának érintésével megérkezünk Visoki Dečani kolostorához, hogy részt vegyünk a liturgián. Egyedül ezt a kolostort őrzik még a KFOR katonái, minden más helyen ma már a koszovói rendőrség végzi ezt, amely állítólag a biztonsági helyzet javulásának köszönhető. Az épületegyüttes elhelyezkedése magáért beszél: a világörökség részének nyilvánított épületek a Prokletije-hegység belsejébe vezető monumentális völgyben helyezkednek el. A templomot szemlélve az első néhány pillantás után nyilvánvalóvá válik, hogy miért ilyen fontos a szerb kultúrtörténet számára: a homlokzat, a kiegyensúlyozott építészeti megoldások és a nem kevés misztikát sugárzó beltér az szerb egyházi művészet egyedülálló csúcsteljesítményei. A szentmisét a helyi egyházi elöljárók tartják tökéletes énektechnikával…

Dečani elszigeteltségét nézve igencsak megalapozottnak tűnik a feltételezés, hogy valami hasonló lesz a koszovói pravoszláv templomok és kolostorok végleges sorsa: személyzetük minden áron és mindenkor lesz, de a tolnai Grábóc vagy a görögországi Hilandar kolostorához válnak hasonlatossá, amelyeket helyben lakó szerb közösségek nem táplálnak, a zarándokok, utazók, illetve a saját egyházuk és a jelképes presztízsük viszont igen. Legfeljebb nem működik tovább egy-egy teljesen elszigeteltté váló templom, a valódi kultikus helyek viszont alighanem megmaradnak a vázolt módon.

s23

Templomablak, Visoki Dečani

s24

A Peći Patriarkátus kolostorának egyik tornya és a Rugovska klisura

Pećtyel (Peja) folytatódik az út, amely a szerb ortodox egyház másik fő helyszíne Koszovón. Elhelyezkedése nagyon hasonló Visoki Dečanihoz, itt azonban a Rugovska klisura kétezresei szolgáltatják a természeti hátteret. Miután körbejárom a szépen kimunkált kolostorkertet, leülök pihenni, és rövidesen mellém telepszik egy koszovói születésű, de már jó ideje Szerbiában élő férfi. Épp azelőtt jutott eszembe, hogy vajon mennyi önkritikus hang található csoportunkban, ha a szerb oldal háború előtti és alatti tetteiről van szó. Kerek, jól kimunkált, vallási értelmezésekkel is dúsított gondolatmenetet adott elő: „Úgy gondolom, hogy fognak még szenvedni a szerbek. Büszkék vagyunk, pedig alázatosnak kéne lennünk.” Különleges az a hely és az idő, ahol ezt előadja, mivel az eltelt másfél nap sok résztvevő lelkét pakolta tele vaskos gondolkodnivalóval, amelyben a nemzeti alapú ellentéteknek óriási a jelentősége. Valójában elképesztő mindezt így egyben érezni, érteni, a hegyek és a kolostor márciusi békéjében. A férfi minden szava őszinte vívódásról szól, és még azt sem lehetne mondani, hogy az albán oldalt pártolja, amellyel szemben meglehetősen bizalmatlan. Úgy tűnik, rendkívül összetett kihívás Koszovón születni, majd felnőtt fejjel – mentális értelemben – kiutat keresni az etnikai ellentétek erdejéből.

s25

Istok

Istokon (Istog) már ismerős helyzettel találkoztunk: magányos ortodox templom a központban, hívő gyakorlatilag itt sincs, de a pópa és családja helyben él. Szívesen látnak minket ők is, hosszasan beszélnek az életükről. Utalnak rá, a látvány pedig igazolja, hogy a Péter és Pál szent apostolok templomot számos új építésű többemeletes ház veszi körül. A cél, hogy eltakarják az egyházi épületet, amennyire csak lehet. A helyi albánok „túszhelyzetéről” is szó esik, akik – állapítják meg a hallottak alapján többen – egyszerre rabjai a pénztelenségnek, a munkanélküliségnek, a nehézkesen működő államnak és a korrupció változatos formáinak. Néhány helyi lakos tekintetével leplezetlenül követi a buszokat, majd a lépteinket, és számomra kissé kényelmetlen, hogy ennyire ki vannak zárva az utunkból. Még a kezdetekkor útmutatást kaptunk arról, hogy a szervezők tudta nélkül ne beszéljün albánokkal, pláne ne gesztikuláljunk nekik. Ez a “szabály” azonban részben érthető, mivel volt már arra példa (és ez magyar részről is elő szokott fordulni pl. Erdélyben), hogy egy hasonló út során egyes alakok provokációval éltek, a felkorbácsolt ellentét viszont a helyi szerbek nyakán maradt, ami a legkevésbé sem “etikus”, főleg nem “heroikus” tett. Ezúttal viszont semmi hasonló nem történt a két nap alatt.

s26

Az istoki templomkert és a föléje magasodó emeletes házak

Utolsó előtti megállónk a Devič kolostor, amely már szintén helyre lett állítva a 13 évvel ezelőtti pusztítás után. Barátságos erdőkkel körülvéve, egy lankás völgyben fekszik, több kilométerre a legközelebbi falutól. Itt veszek végül az apácák által készített italok közül – és kiderül, hogy a málnaszörp felülmúlja az összes eddigi hasonló készítményt, amelyhez szerencsém volt. A táj változatai, a műemlékek, az orahovaci bor és a helyiekkel való fesztelen barátkozás mellett ez az íz varázsol elő valamit arról a másik Koszovóról, amelyet inkább jellemez a rigók röpte és a körtefák sora, semmint az etnikai csoportok közti villongások.

s27

Devič kolostor

s28

Csoportkép a leposavići Ostrogi Szent Basil templomban

Végezetül Leposavićon, immáron az Ibartól északra állunk meg koraeste egy utolsó pihenésre, mielőtt végleg Belgrádnak vennénk az irányt. Az albán zászlók rengetegét felváltják a szerbek. Hiába vagyunk még Koszovón, a településkép, a hangulat már olyan, mintha mondjuk Niš környékén járnánk, és még az áprilisi szerb elnökválasztás plakátjai is megjelennek. A csoporton érezhető a feszült hangulat enyhülése, szinte otthon érezzük magunkat, felengedve sétálgatunk a városka központjában, mielőtt megindulunk északnak az Ibar völgyében. „Amint belekerül a vérbe, nincs visszaút” – bizonygatja még a szerb főváros felé tartó úton az egyik főszervező a busz népének. És valóban, miután egy kedves barátom újbelgrádi lakásában úgy-ahogy kipihentem magam, már a bácskai síkon Szabadka felé buszozva egyértelműen érzem: minél nagyobb a táv Koszovó földje és köztem, annál inkább a visszatérésen gondolkodom…

 

Vataščin Péter



(A cikksorozat első része IDE kattintva olvasható)

*Kosmet – a Koszovó és Metohija nevek első szótagjainak összevonásként használják a szerb közbeszédben azért, hogy ne kelljen kimondani mind a két elnevezést.

*Metohija – hozzávetőlegese n Koszovó délnyugati részének történeti neve.

Hirdesse vállalkozását a Press Szón! Ezáltal nem csak több ezer emberhez juttathatja el annak hírét, de egyúttal támogathatja fiatal újságíróinkat is, hogy ehhez hasonló cikkeket írhassanak.

The following two tabs change content below.
Press Szó

Press Szó

Ez a cikk szerkesztőségi munka eredménye, átvétel vagy alkalmi szerzőnk írta, ezért nincs a szerzőjének profilja a honlapunkon.
Do NOT follow this link or you will be banned from the site!