A szavalóversenyeken megszokottakhoz képest aránytalanul nagy, 1 millió forint fődíjazású volt a budapesti Versünnep Fesztivál tegnapi döntője. Az eseményt a Nemzeti Színházban rendezték meg József Attila születésnapja, azaz a magyar költészet napja alkalmából. Az izgalmakat legjobban az adai származású Raffai Ágnes viselte, akinek – mint meséli – csupán egy cél lebegett a szeme előtt: a lehető legőszintébben elmondani a történetét. A verset Terék Annától “kapta”. Egy Budapestre kerülő vajdasági lány meséli el benne, hányszor sírt a Lánc-hídnál vagy a Moszkva téren, mivel a pestiek szemében nem volt más, mint társadalmi probléma, a nemzeti zűrzavar tartozéka, majd később már otthon is megszólták akcentusát, éppen ezért annyira szeretne már valahol valóban külföldi lenni.
Raffai Ágnes arról mesélt a Press Szónak, hogy az eredményhirdetés után első dolga az volt, hogy értesítse Annát a sikerről.
Raffai Ágnes
– Tudta, hogy az ő versét hozom én is, és a versenyen végül második helyezést elérő Lőrinc Tímea (a Zentai Magyar Kamaraszínház tagja – a szerző megj.) is, aki a Kunigunda útját szavalta. Anna nagyon szurkolt nekünk, szeretett volna ott lenni, de épp Újvidéken volt szereplése. Örülök, hogy sikerült felhívnunk rá a figyelmet, többen is odajöttek hozzánk, és kérdezték, hogy ki ez a lány. Ez boldoggá tesz, mert amellett, hogy nagy tisztelője, jó barátja is vagyok Annának. Mélyek, őszinték, mégis kézzelfoghatóak a versei, nem akar feleslegesen „művészieskedni”.
• A külFÖLD című győztes verset kifejezetten a te kérésedre írta Anna. Mi ennek az előzménye?
– Harmadéves színészek voltunk az újvidéki Művészeti Akadémián, amikor Kovács Frigyesnél készültünk egy vizsgára. Eldöntöttük, hogy a “menni vagy maradni” kérdés kapcsán vajdasági költők verseit dolgozzuk fel. Régóta keresgéltünk, amikor feldobtam az ötletet, mi lenne, ha megkérnénk fiatal kortárs költő barátainkat, hogy írjanak nekünk verseket. Többen vállalkoztak erre, mint például Szögi Csaba, vagy éppen Anna. Nagyon a magaménak érzem ezt a verset. Most sem volt kérdés, hogy ezzel lépek fel a Nemzeti Színházban.
• A verseny utáni nyilatkozatok szerint, a zsűri különösen értékelte, hogy a költemények mondanivalója nagyon közel áll az életetekhez.
– Nekünk a mostani döntő végén a zsűri nem adott szóbeli értékelést, de a szabadkai elődöntő után igen. Akkor két verset kellett
Terék Anna
elszavalnunk, és a zsűri azt mondta, szeretnék, ha a Terék Anna-versek elhangoznának a Nemzeti Színházban. Örültem, hogy így vélekednek, nem pedig úgy, hogy mondjunk inkább valami semlegesebbet, és ne boncolgassunk ilyen kisebbségi létet érintő kényes témákat.
• Mennyire illetődtél meg attól, hogy a Nemzeti Színház deszkáin lépsz fel?
– A Gobby Hilda teremben tartották a versenyt, ami egy kisebb kamaraterem – ez teljesen megtelt. Még nem jártam az új Nemzetiben, és persze, nagy dolog ott szerepelni, de igyekeztem ezt az érzést nem túlhangsúlyozni magamban. Úgy spekuláltam, hogy ez is ugyanolyan színpad, mint bármelyik kis művelődési egyesületé. Igyekeztem inkább a jelenlévő emberekre koncentrálni. Sok volt a hozzám közel álló, ott volt a férjem és egy nagyon drága barátnőm, továbbá Hajvert Ákos, a Vajdasági Magyar Versmondók Egyesületének elnöke. Egy kishegyesi lány, Kőműves Noémi és a szülei is, aki egy héttel korábban megnyerte ugyanennek a versenynek a középiskolások számára kiírt vetélkedőjét, ezért az eredményhirdetés előtt lezajlott gálaműsorban ő is szavalt. Tudtam, hogy mindenki nagyon szurkol, előre mondták, hogy végig sírják majd a verset, és láttam is fél szemmel szavalás közben, ahogy a barátnőm bontogatja a zsebkendőjét. Lehet, hogy szentségtörés, de engem nem maga a hely szelleme nyűgözött le, hanem, hogy a szünetben ismeretlen emberek odajöttek, és azt mondták, nagyon megérintette őket, amit elmondtam.
• Mindezért komoly pénzjutalomban részesítettek, amivel versmondót ritkán tisztelnek meg…
Nyolc hónapos terhesen nyerte meg a versenyt
– Rendkívül furcsa ez a számomra, igazán még fel sem fogtam, hogy kaptam 1 millió forintot. Hiszen mit kaptam korábban a versmondásért? Van több polcnyi könyvem és stószokban állnak a diplomák, amiket szavalóversenyeken nyertem, és amire egyébként nagyon büszke vagyok. A bátyám ugratott mindig ezzel, hogy majd ha valami kézzelfogható eredménye is lesz, akkor elismeri, hogy érdemes volt ezzel foglalkozni. Pont ez után 2007-ben, a Versünnep Fesztiválon nyertem egy házimozi rendszert és egy nagy plazma tévét, amire akkor nagyon büszke voltam, és mondtam neki, hogy na, végre van valami haszon is abból, hogy szavalok. Persze ez vicc volt a bátyám részéről, de gondolom, azért most ő is nagyon örül. Mivel a férjemmel épp babavárási és házvásárlási projektben vagyunk, rendkívül jól jön ez a díj. Majd lassan felfogom, hogy de jó, hogy kevesebb kölcsönt kell a banktól felvenni. A férjem már felfogta, és nagyon örül neki.
• A mezőnyben hivatásos színészek, előadóművészek és szakirányú hallgatók indultak. Rólad is tudjuk, hogy végzett színész vagy, viszont a diplomázásod óta gyakrabban tűnsz fel színházzal kapcsolatos események szervezőjeként, mint a színpadon. Mi az oka ennek?
– Másfél éve a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetségben dolgozok Szabadkán. Szervezem a Vajdasági Magyar Amatőr Színjátszók Találkozóját, gyermek- és diákszínjátszó műhelyeket. Mellette játszok időnként a Szabadkai Népszínházban és a Szabadkai Gyermekszínházban is. Nem mondom, hogy mindig így lesz, de most úgy érzem, szebb és fontosabb elmennem egy isten háta mögötti kis faluba
Diákszínjátszókkal
megmutatni az ottani embereknek, mit tudok erről a szakmáról. Sajnos sok színészen tapasztalom – akinek nem inge, ne vegye magára – , hogy akit felvesznek egy színházba társulati tagként, egy idő után iparos munkának kezdi érezni a színjátszást. Én ezt semmiképp sem szeretném. Nem titkolt célom viszont, hogy egyszer beszédtanár lehessek az újvidéki Művészeti Akadémián. Ezért kezdtem el Szegeden logopédia szakra járni, és tegnap délelőtt a Versmondó Fesztivál előtt ezért vettem részt Budapesten a Szép beszéd versenyen is, ahol az első tíz helyezett Kazinczy-érmet kapott. Kellett is iparkodnom, hogy villamossal átérjek a Nemzeti Színházba, ahol sms-ben értesítettek, hogy a verseny negyedik helyezettjeként én is megkaptam a Kazinczy-érmet.
Terék Anna: külFÖLD
A Puskinban sírtam először
Pesten,
valami buta filmre ültem be,
nevetséges vígjátékra,
másra nem volt már jegy,
másra nem volt már pénzem,
és nevetett a moziban ülő másik hat ember.
Hosszú könnyeim
lecsúsztak arcomon, a nyakamon végig
egészen a dekoltázsomba.
már sírva kértem a jegyet,
a kasszánál a nő nem nézett a
szemembe,
s ennek először végre örültem,
mert akkor még kerestem a tekinteteket
Pesten.
Szerettem volna, ha bárki megkérdezi az utcán,
hogy mégis mi fáj?
Vagy ha legalább néznek rám.
nekem évek kellettek, hogy
rájöjjek
itt még csak vendég sem vagyok,
hanem csak társadalmi probléma
vagy egy nemzeti zűrzavar tartozéka.
S egy problémának jobb ha
nincsenek könnyei, szemei.
Tűrni kell. (?)
A villamoson,
ha kanyarodik vagy ha finoman fékez,
itt nem simulnak a nőkhöz a férfiak,
nem érintik a vállukat,
nincsenek véletlen egymáshoz hajlások.
Pesten nem nézik a férfiak a nőket
pont úgy lesnek ránk,
mintha szégyellni kéne magukat,
mintha a nők nem tudnák,
mintha a nőket nem is kéne nézni,
s csak a munkások füttyentenek
kötelességből
a nők után. Pesten
furcsák a férfiak és furcsák a nők.
Aztán sírtam én szinte
mindenütt Pesten:
a Várban, a jégpályán, a Hűvösvölgyben
a metrón, a Libegőn, a Moszkva téren,
a Lánc-hídon, Zuglóban és Kőbányán,
az Astoriánál esőben,
a Városligetben napsütésben.
A tekintetek mindig elsiklottak mellettem.
ebben a városban nincsenek tekintetek,
ebből a városból nem lehet kitekinteni.
Menekülni kéne,
de látni sem lehet innét a kiutakat.
Aztán lassan a hosszú könnyek
egészen rövidek lettek,
ma már úgy nézek szemekbe, hogy
nem keresek válaszul
tekinteteket,
már nem nevetek ki
„leszerbezéseket”,
megelőzendő:
nem mondom honnan jöttem,
mert nem tudom hová tartsak
és hogy kihez tartozzak.
ők szeretnek folyton választani,
lehet, én mégsem vagyok
magyar?
Nekem már nincs szép
középzárt e betűm,
kezd eltűnni az akcentusom,
csak pár beékelt
szerb szó és káromkodás
jelzi, hogy nem vagyok
„teljesen magyar”,
rajtam már nem látszik,
hogy „szakadt júgó” vagyok,
rólam nem tudja senki, hogy
nem tudok vízum nélkül utazni,
s hogy az országhatáron
az összehajtogatott
alsóneműmet
is darabonként átnézik.
Már nem tudok belesimulni a szabadkai tájba.
a lábnyomaimat a sár is visszadobja,
már nem ismerem a főtér minden négyzetméterét,
már nem az enyém a kiserdő, a puha levélsusogás,
már nem tudom hány dinárba kerül egy vekni kenyér
egy liter tej,
itthon nem tudok örülni a szerb üvöltözésnek
és félek ha férfiak egymást verik az utcán.
Már zavar, ha nem tudok hajnalban fél ötkor
bárhol sós perecet venni,
hogy a városi buszokra több mint 10 percet kell várni,
hogy az épületek nem is olyan magasak,
engem itthon is bántanak: már egy másik akcentus miatt.
Nekem nincs saját hivatalos nyelvem,
és csak kevert kultúrám van.
itthon már idegen vagyok,
odaát mindig szerb maradok.
Nekem már mindegy milyen nyelven
kérem a kenyeret a boltban,
s hogy a szeretőm magyarul mondja-e
hogy kellenék neki.
Nekem már mindegy, hogy decemberben
van-e karácsony,
s hogy hanyadikára esik újév.
nekem már mindegy,
nemzetileg hova sorolnak.
Pedig jó lenne végre valahol
valóban külföldinek lenni.
Ha tetszett a cikk, támogasd a Press Szót, hogy sok hasonlót írhassunk! Kis segítség is nagy segítség! Kattints a képre a részletekért!
Laskovity J. Ervin
Legutóbbi írásai: Laskovity J. Ervin (összes)
- Megszüntetve őrizték meg - 2024-02-01
- Sportot űzött a tehetségek felkarolásából - 2021-01-13
- Csorba Lóci, Sóti Juli és Dresch Mihály dombosi történetei - 2017-06-28
- Ha megérdemli a közönség, kap egy kis hűsítést - 2016-06-26
- Bár éreztük a vesztünket, mégis a legszebb évek voltak - 2015-08-13