„Mindenki a piaci trendekre figyel és a kurátoroknak teszi a szépet”

A 2014 legjobb szerbiai kiállítását megalkotó Szombathy Bálinttal beszélgettünk

Szombathy Bálint pacséri születésű, ma Budapesten élő művész, aki igen tágan értelmezi saját maga művészetét csakúgy, mint az egyetemest. Megannyi alkotói formán belül mozog, ezért divatos szóval multimediális művésznek nevezhetnénk, azt azonban szereti hangsúlyozni, hogy festészettel és szobrászattal soha sem foglalkozott. Sokáig a művészeti rendszeren kívülre helyezte munkálkodását, ezért leginkább a „művészetkedvelő” önmeghatározást használta. Egészen addig a pillanatig sorolhatta magát ezen címke alá, amíg el nem érkezett alkotásainak kanonizációja. A belgrádi Politika napilap tavaly ősszel Szabadkán megrendezett Hősök voltunk című retrospekcióját 2014 legjobb kiállításának nyilvánította Szerbiában. A kiemelkedő díjat január 23-án vehette át a fővárosban.

Szombathy Bálint vajdasági magyar képzőművész performansza a Hősök voltunk című kiállításának megnyitóján Szabadkán 2014. szeptember 19-én (fotó: Molnár Edvárd, MTI)

Szombathy performansza a Hősök voltunk című kiállításának megnyitóján Szabadkán 2014. szeptember 19-én (fotó: Molnár Edvárd, MTI)

• A Hősök voltunk című retrospektív kiállítása az első olyan megmutatkozása Szerbiában, amely politikai művészetét helyezi gyújtópontba mindabból az összetett opusból, melyet negyvenöt év alatt teremtett. Mi mindent tematizál a kiállítás?

– Ez egy multimediális kiállítás, amely nemcsak Jugoszlávia témáját foglalja magába, hanem a kelet-európai társadalmi-politikai eseményekre is reflektál, vagyis a közelmúlt bennünket is érintő történelmére. Az anyag nyelvi és tartalmi szempontból egyaránt sokrétű és összetett: láthatunk benne digitális grafikákat, fotó- és szövegintervenciókat, performansz-videodokumentumokat, installációkat, objekteket, kollázsokat… Igyekeztem közös térbe helyezni mindazokat a munkáimat, amelyek Jugoszlávia pártállami beszédmódjának a szimbólumaira épültek, többek között a nemzeti zászlóra, amely már 1971-ben megjelenik bizonyos szabadtéri akcióimban és máig jelen van munkásságomban. A régebbiek mellett számos új munkát is közönség elé vittem. Közéjük tartoznak a néhai stafétaünnepségekről készült fotókon eszközölt térkiterjedésű nyelvi beavatkozások, vagyis pecsétnyomatok és jelvények beépítése a képi felületbe. A fényképek háromdimenziós, dombormű jelleget nyertek azáltal, hogy különféle pártjelvényeket, Tito arcmását ábrázoló jelvényeket tűztem rájuk. Továbbá ugyancsak jelvényekkel bolygattam meg ismert jugoszláv szocialista realista képzőművészek munkáiról készült reprodukciókat.

Amikor még minden olyan szép volt. Kombinált technika, 2014

Amikor még minden olyan szép volt. Kombinált technika, 2014

• Mindezt egyfajta kutatásként is felfoghatjuk…

– Egy alkotó mindig nyitva tartja a szemét, hogy érzékelje a körülötte zajló eseményeket, s felismerje a hétköznapi tárgyakban rejlő ama nyelvi-tartalmi lehetőségeket, amelyek alkalmasak új nyelvi minőségek megteremtésére. Mégpedig oly módon, hogy beemeli őket a művészeti kifejezés magasabb szintű kontextusába.

• Úgyszintén a nyitott szellemiségű művészet izgalmas részét képezi például a küldemény- és a pecsétművészet, melyekkel régebben erőteljesen foglalkozott. Milyen szerepet tölt be a művészetében ez a ma már kevésbé népszerű alkotói módszer?

– A 70-es évek elején kezdtem pecsét- és küldeményművészettel foglalkozni, amikor Jugoszláviában még kevésbé volt ismert ez a két kifejezési forma. A küldeményművészeti tárgyaknak vagy cikkeknek egyik fontos kiegészítő nyelvi eleme ugyanis a művészpecsét, melyet az alkotó maga tervez meg és lényegében kisgrafikai eszközként alkalmaz. Tehát azoknak a képeslapoknak, levélborítékoknak vagy leveleknek a fontos kiegészítője, amelyek részt vesznek a küldeményművészeti kommunikációban, oda telepedve a hivatalos postai jelzések mellé. Nekem is volt egy ilyen produkcióm: szerzői képeslapokat, borítékokat készítettem, amelyekhez természetesen pecsétek és művészbélyegek járultak. Az évek folyamán a felduzzadt címlistámnak köszönhetően egy olyan művészeti körrel vettem fel a kapcsolatot világszerte, amelynek tagjai a legkülönbözőbb dolgokkal foglalkoztak. Megindult a cserebere. Voltak olyan alkotók, akikkel csak időnként váltottam levelet, de voltak olyanok is, akikkel intenzívebb, többéves művészeti kommunikációt bonyolítottam le.

• Hogyan határozza meg önmagát? Sokan még mindig képzőművészként tartják számon.

– Amit művelek, már rég nem fér bele abba a fogalomba, amit az emberek képzőművészet alatt értenek. Jobban szeretem a multimediális művész meghatározást. Gyakran kérnek fel különféle kiállítások megnyitására; olyankor szeretem használni a „szépségkutató” kifejezést, amely lényegében az esztétának felel meg, csak sokkal tágabb és szabadabb fogalom.

• Milyennek látja a politika és a művészet kapcsolatát?

– A politikának mindig volt véleménye a művészetről, de a művészetnek még több véleménye van a politikáról, hiszen a kortárs művészet nem elégszik meg azzal, hogy kommentáljon bizonyos politikai eseményeket, hanem arra törekszik, hogy a kritika legkülönbözőbb eszközeivel utasítson el vagy tegyen helyre dolgokat. Az, ahogyan jómagam foglalkozom a politika és a művészet viszonyával, nemcsak az ex-jugoszláv művészetben egyedülálló, hanem a magyarban is. A totalitarizmus nyelve mint ütközési felület mintha nem érdekelné az alkotókat, mert mindenki a piaci trendekre figyel és a kurátoroknak teszi a szépet.

A Laibach csoport tiszteletére. Performansz, Budapest, 2010 (Fotó: Somay Márk)

A Laibach-csoport tiszteletére. Performansz, Budapest, 2010
(fotó: Somay Márk)

• Megjelennek-e valami módon munkásságában a vajdasági gyökerek, a többnemzetiségű környezet?

– A „vajdaságiasság” terminusát próbálom megfogalmazni, újrafogalmazni számos munkámban, hol kézzelfoghatóbban, hol pedig kevésbé szembetűnően. Amit Vajdaságból hozok magammal, azok kevésbé a verbális élmények vagy emlékek közé tartoznak. Olyanok inkább, amelyek a valóság vizuális és érzéki, szavak által nem megjeleníthető megéléséhez kapcsolódnak. Nemrég valaki úgy fogalmazott, hogy – emberi megjelenésemmel is – elsősorban az osztrák-magyar kultúrkörnek vagyok a része. Én azonban emellett hangsúlyoznám szoros kapcsolatomat a délszláv szellemi régióval, amelynek úgyszintén a része vagyok.

Tito és én. Kombinált technika, 2014

Tito és én. Kombinált technika, 2014

• Az Ön által vezetett budapesti Magyar Műhely Galéria és a Magyar Műhely folyóirat mennyire nyitott a vajdasági magyar művészek irányába?

– Évente általában egy-két alkalommal meg szoktam hívni külföldi művészeket, különös tekintettel a környező országok alkotóira. De nem csak a magyar származásúakra figyelek oda. Eddig volt már osztrák, szlovák, szlovákiai magyar, romániai magyar, horvát és szlovén kiállítónk is, sőt holland, német és USA-beli is. Vajdaságból vendégszerepelt nálunk Živko Grozdanić verseci, Koller Renáta újvidéki művész, az MP csoport, legutóbb pedig a CTRL V kollektívája (Kis Endre, Ritz Géza, Soltis Miklós, Utcai Dávid, Varga Valentin). Megelégedéssel látom, hogy léteznek ifjú tehetségek az „őshazában”.

• Legújabb alkotásának a Forum Könyvkiadó gondozásában idén januárban megjelent Yu retorika című könyvét tekinthetjük, amelyben ismét a volt Jugoszláviához kapcsolódó élményei köszönnek vissza.

– A könyvben szereplő alkotások kifejezetten politikai természetű munkáimba nyújtanak betekintést, több mint negyven év távlatából. Belekerült néhány, témájában ide kapcsolódó versem és rajzom is, melyek különféle lapokban, többek között a Képes Ifjúságban és az Új Symposionban jelentek meg 1970 táján. Itt látható, hogy fogékonyságom a társadalmi-politikai és a szociális problémák iránt már a kezdetekben megmutatkozott. Hangsúlyozni szeretném azonban, hogy a monografikus igényű kötetben publikált anyag munkásságomnak csupán egyik fő csapása.

A YU retorika szabadkai könyvbemutatóján (Foró: Fórum Könyvkiadó)

A YU retorika szabadkai bemutatóján (fotó: Fórum Könyvkiadó)

Olvasd el honlapunkon a titoizmus rettegett börtönszigetéről, Goli Otokról szóló cikket is!

The following two tabs change content below.
Berec Sári

Berec Sári

Berec Sára vagyok, de inkább Sári, de néha Pom-pom. Szeretek bolyongani a nagyvilágban: a csönd városában, Kanizsán, Kosztolányi és Csáth Szabadkáján, Pesten vagy valahol Európa más városában. Sok mindennel foglalkoztam már 23 évem során: színészkedés, versmondás, írás, biciklizés... Legjobban utazni és felfedezni szeretek: most éppen a holland nyelv torokhangjait és Budapest rejtett világait.
Do NOT follow this link or you will be banned from the site!