Nem mindenki hippi, aki annak látszik

Megjártam stoppal a Fekete-tengert (II.)

Az évet egy nem mindennapi stoppos naplóval zárjuk. Szerzőnk a decemberi vacogás, a zord és sötét reggelek idején, téli álmukat alvó szökőkutak mellől idézi meg felejthetetlen nyári kalandját. Szegedről indulva egészen a Fekete-tengerig jutottak el párjával, jóravaló sofőrök, kartonok, filctollak, némi útiszerencse és felfelé tartott hüvelykujjuk segítségével. Napról-napra közzétesszük az utazás egy újabb állomását, úgy, hogy hőseink még idén célba érjenek.

ÚTON

2014, decemberMély álomból riadok fel ismét. Nem lehet már hét óra! Hiszen, még sötét van… És az eső is esik, hallom a cseppek pattogását az ablakon. Kinyomom a telefont, átfordulok a másik oldalamra. Nem veszek róla tudomást.

2014, július:

– Most már nem megyünk vissza!

– Tudom – mondtam elnyújtott, remegő hangon.

Ezt második elindulásnak lehetne nevezni. Az első az a pillanat, amikor elfordítom a kulcsot a zárban, gyakorlatilag még otthon vagyok, ha akarom, még visszafordulhatok. A második pedig ez, amikor már elszakadok az ismerős környezettől és benne vagyok az ismeretlenben. Innen már valahonnan megyek valahova, mindegy, hogy honnan és mindegy, hogy hova. Úton vagyok.

10405311_10203327697342001_9040779450444581700_n

Vajon felvesz bárki kutyás stopposokat?

Szendvicseink elmajszolása után újra az út mellett álltunk, immáron egy kutya társaságában. Megpróbáltam elzavarni, hiszen ki vesz fel stopposokat kutyával? Közben elgondolkodtunk azon, vajon lehetséges-e, hogy még aznap Szófiába érjünk.

– Nem szabad kamiont fognunk, csak nyolcvannal mehet.

– Pedig szeretek kamionban utazni.

A következő sofőrünk Belgrádig vitt minket. Kamionos, Petarnak hívják. Kiderült, magyar állampolgár, annak ellenére, hogy egy szót sem beszél magyarul. A hogyhogy?” kezdetű kérdésünkre csak a vállát vonogatta, és vigyorogva mutogatta a személyi igazolványát.

Nišben él, de szünetet kell tartania a fővárosban. Ezt is megtanultuk a kamionosokról: számos szabályt kell betartaniuk, nem autókázhatnak akkor és amikor jól esik nekik. Összesen 9 órát vezethetnek egy nap – rövidebb szünetek beiktatásával –, és a kötelező pihenési idejük napi 11 óra.

Belgrád volt az igazán nagy falat. Nagyvárosok… Ilyenkor még azt is megbánom, hogy egyáltalán elindultam. Az biztos volt, hogy a külvárosban vagyunk: teljes káosz, kosz és szemét, furcsa, ijesztő emberek és persze mi, akik hatalmas táskáinkkal és ijedt arcunkkal az évszázad látványosságai lehettünk. Elindultunk hát az épülő autópálya mellett, a munkások tanácsára, akik szerint néhány kilométeren belül találunk lejárót, padokkal, vécével és benzinkúttal.

10013675_10203327697662009_7319458986430136679_n

A SZIVÁRVÁNY GYERMEKEI

2014, december: Az óra ismét megszólal. 15 perc telt el, pedig még csak most hunytam le a szemem. Hanyatt fekszem, tudom, hogy így nem fogok elaludni. Ilyenkor mindig örülök a jó színválasztásnak. A falat és a plafont narancssárgára festettük, a függöny virágmintás. Nem lehetsz rosszkedvű” – kiáltják.

2014, július: Talán már órák óta bóklásztunk, a lábunk sajgott, a szánk kiszáradt és már csak fél üveg vizünk maradt. A kétségbeesés pillanatai. És akkor megláttuk a hippikombit! Mint a fény az éjszakában, egy meleg kéz érintése, egy pohár friss víz, egy falat kenyér az éhezőnek. A járgány az út mellett állt, utasai épp a vécét vették célba, szépen sorjában. Rendszámtábla: GB. Tökéletes.

– Hey, hello guys! Where are you going? Do you have place for two hobos?

 Oh, no sorry, our car is full.

Hosszú percekre elnyújtott beszélgetés volt. Nem is értettem, hiszen bőven lett volna még hely a számunkra. Csalódott voltam. Hippikombi… Már ez is divat lett.

Egy fiatal, huszonöt körüli fiú vitt minket tovább fél órával később. Azt mondta, azért vett fel bennünket, hogy bebizonyítsa a külföldieknek, a szerbek jó emberek, a mi feladatunk pedig az, hogy ezt terjesszük. Mi nem is kételkedtünk – magyaráztuk neki. Majd azzal búcsúzott: még ölne is azért, hogy ezt mások elhiggyék. Furcsa érzésekkel hagytuk el az autót.

Arról már letettünk, hogy aznap Szófiába érjünk. Az első döntés előtt álltunk: felállítsuk a sátrunkat itt, a benzinkút mellett, biztonságos környezetben vagy induljunk tovább az ismeretlenbe? A kérdés igazából az volt: már 4 óra van, vagy még csak 4 óra?

.

.

Egy erős kávé adta meg a választ, továbbmentünk.

– Da li znaš engleski?

– Da, da onako… – mondja Aleksandar, a harmadik kamionosunk.

Sofőrünk Pirotig megy, szereti a társaságot. Azt mondja, ő mindenkit felvesz, egyszer egy görög stoppos lányt is elvitt a kutyájával, szóval mégiscsak lehet kutyával stoppolni. Aleksandar a harmincas éveiben járó férfi, majd tíz éve kamionozik. Európában semmit sem hagyott érintetlenül, megjárta Mongóliát és Kanadát, abszolút kedvencként pedig Moszkvát említi. Az otthon akarom magam érezni a kamionomban” fajta sofőr, aki miközben dolgozik, nem felejt el boldog lenni. Megmosolyogja a tájat, és felhívja a figyelmünket a távolban kirajzolódó szivárványra.

 Duga!

 Duga? Šta je to?

 Rainbow, you know, tamo je!

Majd az újszülött fiáról áradozik, aki miatt néhány hónap múlva otthagyja a munkáját. Este 11-re érünk Pirotba.

Folytatjuk!

Olvasd el az előző részt!

The following two tabs change content below.
Dobroka Alexandra

Dobroka Alexandra

Mindegy, hogy Portugáliából stoppolok Budapestre vagy barátaim történeteivel úszok térben és időben, a cél mindig adott: ellenállni a mozdulatlanságnak az új, az ismeretlen megismerése érdekében. Szabadkán nőttem fel, és még ha vajdasági gyökereim olykor szorosan fognak is, a sodródó ár könnyen magával ránt. 2013-ban fejeztem az újságírást Szegeden és jelenleg is az egyetem Kommunikáció és Médiatudomány tanszékén tanulok, immáron mesterképzésen. Témáim leginkább a kultúra, a művészetek és az emberi kapcsolatok irányába mutatnak, melyekre nagy hatással vannak utazásaim és természetesen az egyetemi tanulmányaim.
Do NOT follow this link or you will be banned from the site!