Miért nem vagyok már feminista?

Mert a humanista az új feminista!

Feministának lenni jó, mondja Charlize Theron, Oscar-díjas színésznő, akivel az utóbbi időben azért volt tele a sajtó, mert megtudta, hogy férfi kollégái jóval magasabb gázsit kapnak, mint ő, és nem hagyta annyiban. Feministának lenni jó, mondja az az ukrán származású angol egyetemista, akit két éve egy nyári egyetemen ismertem meg, és aki rém goromba volt az összes részt vevő fiúval és „lányosan” öltözködő-viselkedő lánnyal. Lenézett minket, és átnézett a fejünk fölött, amikor kommunikálni próbáltunk vele; felszólalásai sisteregtek az indulatosan pufogtatott férfigyűlölő szólamaitól. Ő is, Charlize Theron is feministának vallja magát.

Szavazati jogot a nőknek!

Szavazati jogot a nőknek!

Ha valaki a 20. század eleji nőjogi harcosoknak azt mondja, hogy száz évvel később a feminizmus az egyik legellentmondásosabb fogalom lesz, talán el sem hiszik. Hiszen az, amiért ők akkor harcoltak (pl. szavazati jog, öröklési jog, tulajdonjog, házassági jogok), egyértelműen pozitívak, és nem a férfiak ellen irányul, hanem a nők mellett szól. Hasonló célokat tűztek ki zászlajukra a hatvanas évek aktivistái is: a szabad rendelkezést a testünk felett vagy annak szabadságát, hogy eldönthessük, háziasszonyok szeretnénk-e lenni, vagy inkább munkába állnánk. Fantasztikus, hogy szakmát választhatunk magunknak, tanulhatunk, szavazhatunk, saját lakásunk és autónk lehet. Ma már ugyan természetes, de fantasztikus, mert ez több ezer és néhány rendkívül merész aktivista összefogásának eredménye – nem csak mi, nők, hanem ti, férfiak is büszkék lehettek rájuk.

És mégis, ha valaki ma megkérdezi, hogy feminista vagyok-e, nem tudok egy egyszerű igennel válaszolni. Inkább elmagyarázom, hogy a teljes egyenlőségben hiszek. Nem a női felsőbbrendűségben, hanem az egyenjogúságban, az emberek egyenlő jogaiban, nemtől, vallástól, fajtól, szexuális identitástól függetlenül. Az emberekben hiszek, nem a nőkben: humanista vagyok, nem feminista. Felháborítónak tartom, ahogy egyes csoportok meggyalázzák bizonyos szimbólumok, mozgalmak eredeti jelentését, és így azok vállalhatatlanná válnak mások számára. Ilyen az a gyönyörű Árpád-sávos zászló, amit mára a nemzeti radikálisok kisajátítottak, és igen, ilyen a „feminista” jelölés is: aki el akar határolódni a szélsőségesektől, inkább nem veszi magára.

Melyek azok a konkrét esetek, amik miatt már nem nevezem magam feministának?

Néhány éve feminista pszichológusok kijelentették, hogy amikor egy férfi kinyitja az ajtót egy nő előtt, vagy ha segít neki valamilyen számítástechnikai kütyüt vagy autót választani, akkor azzal tulajdonképpen egy szexista-hímsoviniszta-nőlealacsonyító bűntett mélyen elítélendő elkövetőjévé válik. És igen, ezzel sokan egyetértenek: még az egyik vezető nemzetközi magazin magyar kiadásában is megjelent egy magyar pszichológusnő írása, amelyben ez man-holding-car-door-open-for-womanaz állítás mellett érvelt ellentmondást nem tűrő hangnemben.
Márpedig én szeretem, ha kinyitják előttem az ajtót. Igen, nemi sztereotípiát erősít a mosoly, amit ilyenkor az udvarias úriembernek küldök, de nem érdekel. Ő visszamosolyog, aztán jobbra megy, én meg balra, ő kedveskedni próbált, én meg örültem neki. Nem érzem magam ettől gyengének vagy gyámoltalannak. Főleg, hogy ezzel párhuzamosan amikor például a pályaudvaron egy férfi két hatalmas bőröndjével, egy laptop táskával és egy jól megtömött tescós szatyorral küzd az ajtóval, minden bizonnyal előre sietek, és kinyitom előtte, hogy ezzel segítsek neki. És ha már vasút: nagyon szeretem, ha egy utastársam felajánlja, hogy felteszi a csomagomat a csomagtartóra, és igen, ez az utastárs általában egy férfi, mert, akár tetszik a mai feministáknak, akár nem, egy átlagos férfi igenis erősebb és magasabb, mint egy átlagos nő. Én meg ezt a felajánlást vagy elfogadom és megköszönöm, vagy dacosan elutasítom, és tovább szenvedek a bőröndöm felapplikálásával az egész fülke nyomorúságára. És igen, életem első és eddigi egyetlen okostelefonját is egy hozzáértő férfi ismerősöm áldásával vettem meg, mert egyszerűen nincs olyan barátnőm, akit ez érdekelne. Persze megkérdezhettem volna Luca barátnőmet, aki a francia rokokó festészet megszállottja és jövendő szaktekintélye, hogy mi a véleménye az általam kinézett modell „hhgg = HSUPA, HSDPA, Global GSM bands” frekvenciasávjáról, de a képembe röhögött volna.

Aztán ott vannak a „rape culture”, vagyis a nemi erőszak kultúrájának fröcsögő hangoztatói. Maga a fogalom a hetvenes években, a második feminista hullám idején született, de mostanában vált igazán felkapottá az amerikai feministák körében. Az elmélet népszerűsítői szerint olyan kultúrában élünk, ahol a nők elleni nemi erőszak nem számít elítélendőnek, hanem megengedetté, normává vált. Nem értem, mire alapozzák ezt a kijelentést. Meggyőződésem, hogy ha Zentán, Szegeden, New Yorkban vagy Pekingben megkérdeznénk tíz-tíz random férfit, mit gondol a nők elleni nemi erőszakról, mind határozottan elutasítaná még a gondolatát is. Ez nem jelenti azt persze, hogy erőszakmentes világban élnénk, de biztos vagyok benne, hogy ugyanannyi beteg, perverz férfi mászkált a világban száz, kétszáz, ötszáz évvel ezelőtt, mint most. Csak ma, hála feminista elődeinknek és a médiának, egyre több nő meri elmondani a történetét, és ezek a történetek egyre nagyobb nyilvánosságot kapnak. Abban viszont egyetértek az elmélet követőivel, hogy még mindig nem beszélünk eleget a nemi erőszakról, hogy még mindig az áldozatoknak csupán töredéke megy el a rendőrségre feljelentést tenni (ahol aztán csak még inkább megalázzák őket, mondván „Mind tudjuk, mit jelent, ha egy nő nemet mond…”), és hogy bizonyos kultúrákban a nemi erőszak teljesen elfogadott. Szóval igenis harcolni kell, de nem úgy, hogy az összes férfira potenciális erőszaktevőként gondolunk, hiszen az ő segítségükre is szükségünk van a perverzek leállításában. És miért segítenének, ha ellenségesek vagyunk velük?

Feminizmus vs. radikális feminizmus

Feminizmus vs. radikális feminizmus

Biztos sokan olvastak a fiatal nőről, akinek a londoni maraton előtt egy nappal jött meg, de úgy döntött, tampon nélkül futja le a távot, ezzel is felhívva a figyelmet azokra a nőkre, akiknek nincs lehetőségük tamponhoz vagy betéthez jutniuk, vagy a környezetük koszosnak és tisztátalannak tartja őket az amúgy is rohadt nehéz napokon. Felhívta a figyelmet, oké. És? Változott bármi is? Lehet, hogy én élek barlangban, de nem hallottam semmilyen tampongyűjtési akcióról vagy bármilyen más megmozdulásról, amit a futólány véres áldozata generált volna. Olyan ez, mint amikor gyerekkorunkban azzal próbáltak a lelkünkre hatni, amikor elhatárolódtunk a zöldbabevéstől, hogy a kis hottentotta Afrikában bezzeg hogy örülne ennek a zöldbabnak. Kösz, vazze, és ha megeszem, jobb lesz a kis hottentottának? Azzal, hogy a maratonfutó a lábán lecsorgó izzadtsággal kevert vérrel lefutotta a távot (ami egyébként hatalmas fizikai teljesítmény, elismerem), leginkább azt érte el, hogy még kevesebben veszik komolyan a jogaikért és egymásért harcoló nőket.

"Azt mondod, ez nem feminista? A helyzet az, hogy én márpedig szeretem."

“Azt mondod, ez nem feminista? A helyzet az, hogy én márpedig szeretem.”

Aztán ott van az anyaságot és otthonteremtést főállásban gyakorló nők kritizálása, gyengének, elnyomottnak való minősítése. Nem az a feminizmus egyik lényege, hogy szabadon dönthessünk arról, mivel szeretnénk foglalkozni? Miért olyan elképzelhetetlen, hogy egy nő, akit szeret a párja és ő viszont szereti, otthon szeretne maradni? Miért ne tehetné ez boldoggá? Azzal, hogy nem ismerik el az otthonteremtő munkáját, a férjét egy elnyomó disznónak bélyegzik, őt magát pedig egy tehetetlen amőba szintjére alacsonyítják. Miért érzik a modern feministák, hogy ítélkezhetnek egy nőtársuk döntése felett?

Nagyon nagy kár, hogy a feminizmus zászlaját ennyi gyűlölködő, férfiakat leutáló megmozdulásra tűzik ki, mivel nagy szükségünk lenne még arra a sokat átélt zászlóra! A nők még mindig nagyon sok helyen kevesebb fizetést kapnak ugyanazért a munkáért, mint férfi kollégáik; még mindig aránytalanul alacsony a női felsővezetők és politikusok száma; még mindig megkérdezik az állásinterjúkon a fiatal nőktől, hogy terveznek-e szülni a közeljövőben; még mindig vannak olyan pozíciók, ahova nem hajlandóak túlsúlyos lányt felvenni (konkrét eset: egy légitársaság kizárólag magas, vékony lányokat alkalmaz a check-in pultnál); még mindig kinézik azokat a nőket, akik tudatosan nem vállalnak gyereket; még mindig nem veszik elég komolyan a nemi erőszak áldozatait; és még mindig vannak olyan társadalmak, ahol tizenkét éves kislányokat adnak el feleségnek. És egy konkrét példa: Írországban tervben van egy olyan parkoló átadása, ahol az egyes helyek nagyobbak, így könnyebb a beállás. És mi lesz a neve? Női parkoló. Mert, ugye, csak a nők parkolhatnak rosszul.

Még mindig van tehát miért küzdeni, de nem hiszek abban, hogy ezt a küzdelmet egyedül kellene megvívnunk. Egyre több a felvilágosult, szabad gondolkodású férfi, aki hű társunk lehetne a harcban – és az életünk bármely területén, bizony, feministák: ajtónyitásban, gyereknevelésben, munkamegosztásban, döntéshozatalban. Csak meg kell hívnunk őket.

Női Egyenjogúság Világnapja augusztus 26-a.

The following two tabs change content below.
Illés Eszter

Illés Eszter

"...akkor megint írnia kell, ahogy pisilnie kell annak, aki felfázott. És Eszter lelke egyszer s mindenkorra felfázott." (Lackfi János) Zentán születtem 1991-ben, és ott is nőttem fel, oda húz a szívem. Most Szegeden élek és (nyelvtanárnak) tanulok, és itt is nagyon jó, na de Zenta...! A legkedvesebb helyem a világon mégis a budapesti kék metró. Ezenkívül mindig is balerina szerettem volna lenni - a budapesti kék metrón előadni a Diótörőt valószínűleg a világ leglehetetlenebb álma (főleg valakitől, aki 12 éve nem tud lemenni spárgába, és eldől, ha lábujjhegyre áll). De jól vagyok.
Do NOT follow this link or you will be banned from the site!