Nézni, hogy lesz lánykákból nő, aztán meg néni

A hangulat és az idő művészi találkozása az Örökké című filmben

Amikor egy film két órán keresztül úgy tud odaszegezni a képernyő elé, hogy minimális a cselekmény, alig akad párbeszéd, és a történet középpontjában egy századfordulós arisztokrata család áll, akkor az alkotó valószínűleg olyan történetmesélő, aki szinte minden érzékszervünket azonnal célba veszi.

Eternity 1

A filmművészet kialakulásában nagy szerepet játszottak a különböző művészeti ágak, elsősorban a színművészet és a fotóművészet. Mi a helyzet azonban akkor, amikor a film maga válik festménnyé, zenévé és költeménnyé, s nem csupán eszköz egy történet tolmácsolásához? Lássuk, mire is tettek kísérletet az Örökké alkotói!

A vietnami–francia Tran Anh Hung rendezőnek ez a hatodik filmje, mióta 1993-ban A zöld papaya illatával debütált. Legismertebb rendezése a 2011-ben megjelent Norvég erdő, amely Murakami Haruki azonos című, népszerű regényéből készült. Tran alkotásai nem jutottak el olyan széles közönséghez, mint a tajvani Ang Lee (Értelem és érzelem, Ellenséges vágyak) vagy a hongkongi Wong Kar-wai (Szerelemre hangolva, My Blueberry Nights) filmjei, de ázsiai kortársaihoz hasonlóan rendkívüli érzékenységgel nyúl a filmvászonra álmodott témákhoz.

Az Örökké (Eternite) a gyermek Valentine-nel kezdődik, aki a 19. század végén feleségül megy a fiatal Jules-höz. A nagypolgári család és a következő generáció életét bemutató történet azonban csak keret, a cselekmények és a karakterek szinte súlytalanok, s átadják helyüket egy olyan atmoszférának, amely a mindenben örökké megújuló szeretet, érintés és szépség körforgását dicséri. A lányok felnőnek, asszonyokká válnak, gyermekeket szülnek; megtapasztalnak örömöt, boldogságot, de nem kerülik el őket az özvegységgel vagy épp a saját gyermekeik elvesztésével járó személyes tragédiák sem.

A filmben hihetetlenül erős az operatőri munka. A rendező az elejétől kezdve bombázza a nézőket a színekkel, és már a kezdeti képsorok zöldellő, buja kertje kiránt a szobából, ahonnan nézem. A tökéletesség, a szépség, a szinte mindig és mindenhol jelenlévő virágok, a gazdag, túláradó kert szándékos túlzás a filmben: egy orgia megrészegült résztvevőivé válnak általa a nézők. Mintha egy családi fotóalbumot néznénk, azzal a különbséggel, hogy a képen megelevenednek a karakterek, és minden sokkal élénkebb.

Eternity 2

Az Örökké koreográfiáját finoman visszatérő jelzők kísérik: a kert, ami állandó háttere a változó generációknak; a gitárdallam, ami újra és újra felcsendül; és a gyerekek is, mert mindig van újabb születés, új keresztelő.

A kosztümök, a kúria berendezése, a szereplők megjelenése a legapróbb részletekig ki vannak dolgozva, és mindenben dominál a szépség. Az érzelmek árnyalatai ritkán jelennek meg: általában mosolygó, boldog arcokat látunk, mely képsorokat a halállal, veszteséggel járó fájdalmas reakciók váltják. Tran Anh Hung azonban nem akarja kibontani, mélységeiben bemutatni az érzelmeket vagy bármelyik jelenetre is erőteljesebben fókuszálni. A gyermekszülés folytonossága, ugyanakkor a gyakoribb gyermekhalálozás, a boldogság és a fájdalom szembeállítása mindössze annak a körforgásnak a részei, amelynek középpontjában az idő áll.

Tran maga írja a forgatókönyveit, az Örökké esetében Alice Ferney L´Elegance des Veuves című regénye alapján. A rendezőt az idő és az örökkévalóság fogta meg a műben: adott egy gyermek, aki folyamatosan változik, gyermekből felnőtté, fiatal lányból feleséggé, majd anyává és nagyszülővé válik; és ugyanígy a kisfiúból férfi, majd férj, apa és nagyapa lesz, és ez a rendszer ismétlődik a végtelenségig.

„A keresztelő után Mathilde úgy érezte, mintha újjászületett volna. A gyermek helyet csinált neki a végtelenben és az ismeretlenben.”

Tran mozijának önálló, semmi mással nem azonosítható nyelvezete van, amiben nem emelkedik ki sem a cselekmény, sem a karakter, számára csak egy a lényeges: a hagyományos mesélés helyett erőteljesen hatni az érzékszervekre, s megteremteni a mű saját nyelvét.

A filmben szándékolt a lassúság és rengeteg az érintés; ahogy a szerelmesek viszonyulnak egymáshoz, vagy szülőként figyelik és csodálják gyermekeiket. A rendező szuggesztív intimitást teremt, aminek mindent hajlandó alárendelni. A pompát – a szinte giccsbe hajló szépséggel – csak felhasználja ehhez, de a történet vezetésében sem ragaszkodik a linearitáshoz, hiszen folyamatosan ugrálunk az időben.

Eternity 3

A filmet a franciák kedvenc színésznője, Audrey Tautou és a Becstelen Brigantyk által világszerte ismertté vált Mélanie Laurent, valamint Bérénice Bejo játéka fémjelzi. Hírnevük ellenére egyikük sem válik hangsúlyossá a filmben, ami szintén a rendező „mindent alárendelő elvének” koncepcióját jellemzi. Könnyűnek tűnik, hogy többnyire csupán mosolyogni és andalogni kell, esetenként pedig bemutatni a veszteség fájdalmát, éppen ezért a metakommunikáció nyelve sokkal nagyobb kihívás a színészek számára. Nincsenek párbeszédek vagy azokhoz kapcsolódó gesztikulációk, melyek a színészi játékot kifejezőbbé és egyértelműbbé tennék, ugyanakkor el kell kerülni a domináns jelenlétet a vásznon az unalomba hajlás veszélye nélkül.

Miért érdemes megnézni mégis ezt a giccset kikerülő, de látszatra nem sok izgalmat jelentő filmet? Mert Tran Anh Hung nem egy történetet akar elmesélni nekünk, hanem hatást gyakorolni a szemünkre, a fülünkre és olykor még a bőrünkre vagy az orrunkra is.

A rendező sok képet szentel a változó női testnek és az anya–gyermek kapcsolatnak is: szinte belélegezzük a csecsemők éteri finomságát, és a tenyerünk alatt érezzük a kisgyermekek még puha bőrét, törékeny, formálódó gerincét. A narráció is kiemelt fegyver Tran kezében: önálló zenei lüktetésként elengedhetetlen részévé válik ennek a képekkel tarkított, hipnotikus világnak.

Tekinthetünk úgy erre a filmre, mint a nagycsaládos katolikus polgári világot erőteljesen idealizáló, szecessziós képekkel gazdagított, semmitmondóan hosszú történetre, vagy esélyt adhatunk arra, hogy az érzékszerveinken keresztül egy különleges atmoszférát teremtő művészi világba csöppenjünk röpke két óra erejéig. Tran Anh Hung időt szentel a jelen pillanatnak és annak teljes megélésére szólít fel, legyen az jó vagy rossz: könnyű és örömteli, vagy nehéz és fájdalmas. A jelenben élni, nem pedig a múltban vagy a jövőben, ez a mai kor kihívásainak egyike.

Fotók: allocine.fr

The following two tabs change content below.
Csernák Zsuzsa

Csernák Zsuzsa

„ Hol voltam, hol nem voltam. Hogy higgyem is, ne csak lássam. Hogy tegyem is, ne csak várjam. Aztán meg ágról szakadtam. Tetejetlen fa ágáról. Hetedik ég magasából. Hogy akár esik, akár fúj. Hogy akár tetszik, akár nem. Hogy miért ne, ha netán mégis igen. Világló falevél országában születtem, de aztán csillagporos köpönyeget lobogtattam. Felhővé gomolyogtam, de a tetejébe még forgószéllé is kerekedtem. Holott forgószél képében is csak magamat kergettem… Azóta csak forgok az áramlásban, mert nem lel szilárd helyet a lábam. Azóta csak örvénylő tenger ragad magával, mert sodródom, nincs megállásom, s állni sincs ám már hol megállnom.” Toót-Holló Tamás: Üsse Kő
Do NOT follow this link or you will be banned from the site!