Otthonom a vadon

Megjártam stoppal a Fekete-tengert (III.)

Az évet egy nem mindennapi stoppos naplóval zárjuk. Szerzőnk a decemberi vacogás, a zord és sötét reggelek idején, téli álmukat alvó szökőkutak mellől idézi meg felejthetetlen nyári kalandját. Szegedről indulva egészen a Fekete-tengerig jutottak el párjával, jóravaló sofőrök, kartonok, filctollak, némi útiszerencse és felfelé tartott hüvelykujjuk segítségével. Napról-napra közzétesszük az utazás egy újabb állomását, úgy, hogy hőseink még idén célba érjenek.

2014, júliusAz első szabadban töltött éjszaka. Mérföldkő, tudatosodik, hogy a következő hetekben az otthonom a vadon – legalábbis a szobámhoz képest. A puha ágy ölelése helyett a sátor alatt megbúvó ágak fúródnak a hátamba, az otthon hangjai lecserélődnek egy új környezet hangjaira, a Facebook pittyegéséből tücsökciripelés, a szomszéd hajszárítója az autók távoli zúgásává lesz, a tengerimalac vacsoráért könyörgő vinnyogása ismeretlen kutyák ugatására vált. Csak fekszünk, fejünk felett a kék sátortető húzódik, de mi a csillagokat látjuk mögötte.

10351887_10203327697862014_2309291396456731126_n

2014, december: A narancssárga plafont bámulom, kavarog a fejem, nem hiszem el, hogy már javában tél van… Még az őszt sem fogtam fel, alig láttam a sárgát a barnát és a vöröset. Már útban van a fehér és a szürke.

2014, júliusA Pirot és Szófia közötti távot játszva tettük meg. Fiatal pár, egy helyi bolgár és amerikai barátnője vett fel minket, akik Horvátországból tartottak haza egy techno fesztiválról. Szófiában egy barátunk várt ránk, neki köszönhetően néhány nap alatt megismerkedtünk a várossal, a rántott babbal és a tikvickivel – bolgár módra. Két ugyanazon helyen töltött este után úgy éreztük, ideje továbbállnunk. Vendéglátónk, Rossen is velünk tartott, így hárman stoppoltunk tovább Burgaszba. Felkaptuk hátizsákjainkat, és elindultunk.

10347480_10203327698942041_1212066749752586924_n

Egyetlen és legnagyobb kincse a csavargónak a hátizsákja. Néhány hétig úgy hordja a hátán az otthonát, mint csiga a házát. Kétféle stoppost ismertem meg az évek során: a nagy hátizsákost és a kis hátizsákost. Az előbbi az, aki minden eshetőségre felkészül, van nála étel, ital, váltás ruha, gyógyszerek, esőkabát, szótár, iránytű, kígyómarás elleni szérum és az emberiség egyetemes lexikona a nem lehet eléggé felkészülni” jeligére. Az utóbbinál nincs semmi. Jó példa erre Joe, akivel Portugáliában találkoztunk, 20 euróval a zsebében épp Skóciába igyekezett. A táskájában két könyv, egy tartalék póló és egy üveg bor lapult. Elpirulva nézegetem a kategóriáimat, és bevallom, én az elsőbe tartozom.

10848048_10203327698982042_884327236636166270_n

Annak rendje és módja szerint kibuszoztunk a város szélére, hogy célba vegyük a sztráda felé igyekvő autósokat. Amíg felmértem a terepet, Viktor precíz mozdulatokkal felrajzolt egy BURGAS-t a táblára. Majd pirossal keretet festett a betűknek. Rossen elgondolkodva tette fel a kérdést:

 – Is this a ritual for you?

Nem sok esélyét láttam a haladásnak, hiszen hárman voltunk… Ki vesz fel egyszerre három embert?

Egy taxis. Meglepődve néztünk egymásra, hiszen csak néhány perce álltunk az út szélén, bizonyára félreértett bennünket.

 No money..!

 Ok, ok… – válaszolta morcos arccal. Értette elsőre is, nem kell hülyének nézni, látott már stoppost. És lassan kiderült, hogy épp Burgaszba megy, szerencsénkre pont oda, ahová mi is tartottunk.

A NAGY KÉKSÉG

Egy nagyváros a tengerparton? Rossz választás volt. Turisták kavalkádja, a gondolatok központjában a pénz elvont, mégis tapintható jelenlétével. A csavargónak itt nincs semmi keresnivalója.

Így másnap tovább is álltunk: lefelé vagy felfelé? A román vagy a török határ felé? Délre indultunk. Egy szörfös vett fel minket, Sinemoretsig utaztunk együtt. Egy folyó és a tenger találkozása, kevés ember és rengeteg öböl, hatalmas hullámokkal. Éreztem, eljött az én időm, feladatom van: öt nap mozdulatlanság. Nedves, meztelen testek találkozása a hűs vízben, az aranyló homokban megbúvó, talpamba nyomódó kavicsok kavalkádja, a szellő, amely belekap a hajamba, majd egy pillanatig elidőzik az arcomon, hogy felszárítsa a homlokomról aláhulló izzadságcseppet. Egy korty hideg víz a torkomban, a homok sercegése, egy rák már rég használaton kívül levő ollója a kezemben, a naptej kókusz illata és a napsugár forró érintése testemen. Távoli végtelenbe nyúló kékség, megérkeztem!

10363480_10203327699142046_2649631504515961580_n

2014, decemberMagamra terítek egy pokrócot, még mindig fázok. A kávé sem segített, keserű volt, mostanában mindig olyan keserű… Nem motivál, pedig az lenne a dolga, hogy indulásra késztessen. Talán ma nem megyek órára, olyan sötét és zord minden. Inkább visszafekszem és összehúzom magamon a takarót.

2014, júliusAhogy kinyújtom a lábam, a talpam valami keménybe ütközik. Egy apró szikla, a homokszemek alatt. Lesöpröm lábfejemről a homokot, majd visszatolom a csillogó szemcsék alá:

– Holnap elstoppolhatnánk Isztambulba, végül is csak 300 kilométer innen, fél nap alatt ott lehetnénk… – suttogja valaki.

Lebegés… Térben és időben, itt is vagyok, ott is vagyok. Teljesen mindegy, a lényeg, hogy ismét úton vagyok. Oly sokszor hallottuk már, hogy nem a cél a lényeg, hanem az úton levés, nem a győzelem, hanem a részvétel… A legigazabb bölcseletek egyike.

Folytatjuk!

Olvasd el az előző részt!

The following two tabs change content below.
Dobroka Alexandra

Dobroka Alexandra

Mindegy, hogy Portugáliából stoppolok Budapestre vagy barátaim történeteivel úszok térben és időben, a cél mindig adott: ellenállni a mozdulatlanságnak az új, az ismeretlen megismerése érdekében. Szabadkán nőttem fel, és még ha vajdasági gyökereim olykor szorosan fognak is, a sodródó ár könnyen magával ránt. 2013-ban fejeztem az újságírást Szegeden és jelenleg is az egyetem Kommunikáció és Médiatudomány tanszékén tanulok, immáron mesterképzésen. Témáim leginkább a kultúra, a művészetek és az emberi kapcsolatok irányába mutatnak, melyekre nagy hatással vannak utazásaim és természetesen az egyetemi tanulmányaim.
Do NOT follow this link or you will be banned from the site!