A feltámadás, amiben mi vagyunk a főszereplők

A Nemzeti Színház passiójátéka

Létezhet-e szent profán nélkül? Magasság a mélység hiányában? Katarzis a közönytől függetlenül? Életünk a duális világ pólusai között váltakozik, ellentétei finoman szövik át egymást, hogy olykor mégis éles irányváltásokkal mozdítson ki bennünket a megszokott állapotból. Ambivalens érzelmekben nem szenved hiányt a Nemzeti Színház passiójátéka sem, ahogy az egymást cinkosan felülbíráló, kigúnyoló emberi létezések közepette időnként felvillan a tiszta és emelkedett minőség. Beavató színház ez a javából, amiben a hegytetőre emelnek, hogy néhány pillanat múlva a völgybe lökjenek. Ez jellemzi Vidnyánszky Attila színházát, amiről bizton elmondható, hogy nem fogunk közönyösen távozni a látottak után. 

A Csíksomlyói passió elképesztő színpadi monumentalitása egy színes-szagos, érzékszerveinket erőteljesen manipuláló montázs. Nem könnyű olyan darabról írni, ami ennyi eszközzel operál. A rendező a színház minden elemével különböző stílusokat és nyelvezetet jelenít meg, a kérdés azonban az, hogy mindez hogyan csapódik le a néző számára?

Csíksomlyói 7 (emelvény)

Vidnyánszky olyan színházat akar, amiben a néző együtt lélegzik a színészekkel, és ahol a határok a passzív szemlélődés és az aktív cselekedet között mindinkább elmosódnak. Ahogy belépünk, elhagyjuk a nézőteret, és a színpadon kialakított ülőhelyeken telepedünk le. Mellettünk kétoldalt párhuzamos bejárók, Berecz András és egy fiatal legény már várnak minket a színpadon. A darab során nem egyszer támad olyan érzésünk, mintha a szereplők közülünk lépnének elő, vagy egyenesen nekünk szegeznék kérdéseiket és monológjaikat.

A nézőteret a színpadtól elválasztó jelképes vonal Jézus utolsó vacsorájának asztala, ide invitál bennünket az alkotó, már a kezdetekkor erős köteléket teremtve a színpad aktív és passzív fele között. Szimbólumokból tehát nincs hiány, Mária Magdolna zsákjában cipelt kövekkel utal megkövezésének kísérletére, míg Jézus a hatalmas, kör alakú kenyérrel és a borral kínálja fel önmagát.

A díszlet egyszerre puritán, fenyegető és erős. Székely László anyagválasztásának középpontjává a fa válik, ezzel utal Krisztus keresztfájára. A forgószínpadon elhelyezett emelvény, Pilátus pulpitusa baljóslatúan magaslik a színpad fölé. A térhez való viszonyunk folyamatosan változik, ahogy a táncosok és a színészek a körforgás részeivé válnak.

Csíksomlyói 10

A Nemzeti Színház színpada monumentális, így remekül alkalmazható egy ilyen nagyszabású produkcióhoz, hiszen a Magyar Nemzeti Táncegyüttest, a 14 felnőtt és 2 gyerekszínészt felvonultató előadásnak szüksége is van a térre. A szöveg három pillérre épül és elsősorban a tizennyolcadik századi passiójáték szövegeiből dolgozik, amelyhez bibliai idézeteket vagy éppen verstöredékeket társít. Erre az alapra rétegezi fel Szőcs Géza Passió című művének, napjaink nyelvezetén íródott részleteit. Bármilyen acélos azonban a fenti építmény, habarcs nélkül nem lenne stabil,  ez az összekötő anyag pedig nem más, mint Berecz András. A mesemondó tiszta, egyszerű, minden színpadiasságot nélkülöző személyével áthidalja a néző és a színpadi valóság közötti távolságot. Berecz a magyar nép lelki sajátosságait, bölcsességét és humorát is belecsempészi a Jézusról szóló énekekbe. Utóbbi nagyon fontos eleme a darabnak, hiszen a nevetés képes felszínre hozni minket a szenvedéstörténet sűrű, mocsaras iszaprétege alól.

Vidnyánszky tudatosan él a zene és a hangok érzelmekre gyakorolt hatásával is. A táncosok és a színészek énekei mellett élő zenével kíséri végig a darabot, bár a zenészek rejtve maradnak. Visszatérő, erős effekteket alkalmaz, például az ostorozás vagy Jézus felszegezése alatt. A megvilágítás gyakran baljós, homályos, olyan sötét, mintha Goya „fekete festményeinek” világába csöppentünk volna.

Csíksomlyói 9 (emelvény ködben)

Az előadás egyik legnagyobb erénye, hogy Istent egy táncos alakítja Benedek Attila személyében, és először Jézus is népviseleti ruhában tűnik fel. Vidnyánszky a lehető legtermészetesebb eszközökkel próbálja életre hívni az isteni minőségeket. A Teremtő és Lucifer (a Zsibárus) megszemélyesítése ugyanakkor erős kontrasztalapot ad a drámai eseményeknek. A Deus Pater archaikus énekeivel, pásztorbottal a kezében valódi nagy Pásztorként kísér minket az úton, miközben a Zsibárus (Farkas Dénes) földig érő bőrkabátban és kesztyűben, karakteres Luciferként hálóz be mindannyiunkat. Mindenhol ott van, mindenkit megérint, kikerülhetetlen jelenség. Olt Tamás őrlődő Pilátus, aki az eleve elrendelés kérdését is boncolgatja, bár nála mindez csupán gyáva mentegetőzés: „csak Isten eszköze voltam”. A helytartó a bűntudat és saját jelentősége között csapong, mint mondja: „imába foglaljátok majd a nevemet”. Karaktere csaknem végig az emelvényről tekint le ránk, mint az az ember, aki porba tapossa felelősségének súlyos terhét, miközben megrészegül önnön hatalmától.

Bűnös, áruló és tagadó itt szinte mindenki, és ezt bizonyítandó Vidnyánszky nem fél attól, hogy csavarjon egyet a bibliai alakokon. Segítője ebben jelmeztervezője, Bianca Imelda Jeremiás, aki különböző korok ruháiba öltözteti a szereplőket. Pilátus és családja napjaink elit stílusjegyeit viseli magán, a hivalkodó lila zakó azonban egyéb jelentést is hordoz, színe a katolikus egyházban a bűnbánat liturgikus jelképe. Mária (Tóth Auguszta) és Péter (Rátóti Zoltán) korabeli ruhákba bújnak, miközben a jeruzsálemi katona (Tóth László) az ÁVH-sokhoz hasonló öltözetben feszít, de Barabás (Bordás Roland) is pufajkában jár-kel a színpadon.

Csíksomlyói 2 (Berecz)

Nem látjuk Pétert, az egyszerű halászt, de a kősziklát sem, akire az egyház építkezik. Látunk helyette egy tagadó, remegő, bujkáló, a város kakasainak nyakát kitekerő, saját hálójában vergődő tanítványt. Az áruló Júdás (Rácz József) is kevésbé karakteres, egy hajléktalan, akinek elege van a szegénységből. „Én ugyan meguntam Krisztusnak szolgálni, mert semmit énnékem nem akar fizetni”. Egyesül benne a gyávaság és a jellemtelenség, de nem ő az egyetlen, akinek a hagyományostól eltérő szerep jut. Barta Ágnes Mária Magdolnája fiatal, ártatlan és naiv, akiben nyoma sincs a köztudatban élő, bűnökből megtért, parázna asszony karakterességének. A feltámadt Lázár (Kiss Péter Balázs) az öröm helyett gyengén, csaknem bomlott elmével ténfereg a színpadon, Jézus melletti tanúságtételét betegségével hárítja el (“Beteg vagyok!”). És hol van, aki őt feltámasztotta, hol a Megváltó? Vidnyánszky a kaposvári osztályából leszerződtetett, gyermeki tisztaságot sugárzó Berettyán Nándort választja Jézusának. Az Atya fia és Mária fiúgyermeke, aki ezt a tiszta, ártatlan minőséget, az áldozati bárányt képviseli. Ez a fajsúlyosság nélküli jelenlét viszont fontos eszközévé válik a darabnak, amiben az egyéni színészi teljesítmények alárendelődnek a közösségnek. Jézus olyan, mint egy mese kihagyhatatlan darabja, de a főszereplő itt a köznép, amelynek tagjai még a háttérből is csendesen uralják a színpadot.

Csíksomlyói 3 (Jézus és a feltámadás)

A gyakran teátrálisra formált színészi játék összefonódik a táncosok szereplésével, egyúttal azonban ellentétes pólust is képvisel. A színészek megnyilvánulásaiban az érzelmi dagályosság, a pátoszra épülő kommunikáció jellemző, így még élesebben rajzolódik ki a táncosok letisztult, egyszerű játéka. A darab legnagyobb erejét, fő vonulatát ugyanis a Magyar Nemzeti Táncegyüttes alkotja, tagjai egyaránt fajsúlyosak az egyéni teljesítmény (ének, szövegmondás), valamint a csoportos tánc és mozgások terén. A tömeg nyers, sodró ereje minden tisztaságával és bűnösségével olyan energiát áraszt szét a színpadon, ami szinte érzékelhetően csap át a nézői sorokon. A szakrális színház magja növekedni kezd, hogy túlnőjön a színészeken.

A különböző szövegek egymásra applikálása mellett az idő is sokrétű, a lineáris cselekményvezetés helyett ugrálunk az időben, s mintegy párhuzamos valóságként látjuk a gyermek és felnőtt Jézust a színpadon. Megnyílik az átjáró az Ószövetség és az Újszövetség között is: Ádám, Noé, Ábrahám és Dávid együtt kérik Jézus halálát a megváltáshoz, míg a darab végén Jónás érkezik késve, hogy figyelmeztesse a zsidókat, ne öljék meg a prófétát.

Csíksomlyói 4 (utolsó vacsora)

Vidnyánszky színházához elengedhetetlen a nyitottság, és idő kell az előadás feldolgozásához is. A Nemzeti Színház igazgatója nem enged el minket, vasmarokkal követeli ki, hogy így vagy úgy, de reflektáljunk a darabra. Az egyik legerősebb jelenetben a Zsibárus az élő kenyérbe üt egy hatalmas szöget, amely a hanghatással együtt intenzívebb, súlyosabb képet teremt, mintha látnánk Krisztus testének általverését. Vidnyánszky Krisztus asztalához ültet szentet és bűnöst, farizeust és prófétát, ítélőt és áldozatot. A paletta sokszínű, akárcsak személyiségünk, hiszen ott él bennünk az elkövető és az áldozat, de a bűnös és a szent is. Berecz András tör a kenyérből és szétosztja a Jézus asztalánál összegyűlt összes résztvevő között. Az asztal túloldalán ülve mi is kapunk a megváltó Krisztus testéből. Részeseivé válunk a feltámadásnak, de ehhez egy értő közönség kell, aki továbbadja a kenyeret és ezzel a nézők között is megteremtődik az egység. A feloldozást ígérő vég azonban túl rövid az addigra már a bűnre és méltatlanságra felfűzött építmény súlyos terhéhez képest. Jól tükrözi ezt János apostol elbeszélése, aki az álmában megjelent Jézustól idézi: „Könyörüljetek rajtam keresztények!”.

A Csíksomlyói passió mindezek ellenére kikerülhetetlen darab, ami a mai társadalomra reflektálva képes bemutatni a történelem legismertebb szenvedéstörténetét úgy, hogy közben minket tesz főszereplővé. Kár, hogy nem kapunk elég időt arra, hogy a feloldozás dolgozzon bennünk és olyan áldásban részesüljünk, ami nemcsak hazáig tart ki.

Fotók: Eöri Szabó Zsolt (forrás: nemzetiszinhaz.hu)

Bemutató időpontja: 2017. március 10.

A 2018. januári előadásra most 30% kedvezménnyel lehet jegyet vásárolni itt.

The following two tabs change content below.
Csernák Zsuzsa

Csernák Zsuzsa

„ Hol voltam, hol nem voltam. Hogy higgyem is, ne csak lássam. Hogy tegyem is, ne csak várjam. Aztán meg ágról szakadtam. Tetejetlen fa ágáról. Hetedik ég magasából. Hogy akár esik, akár fúj. Hogy akár tetszik, akár nem. Hogy miért ne, ha netán mégis igen. Világló falevél országában születtem, de aztán csillagporos köpönyeget lobogtattam. Felhővé gomolyogtam, de a tetejébe még forgószéllé is kerekedtem. Holott forgószél képében is csak magamat kergettem… Azóta csak forgok az áramlásban, mert nem lel szilárd helyet a lábam. Azóta csak örvénylő tenger ragad magával, mert sodródom, nincs megállásom, s állni sincs ám már hol megállnom.” Toót-Holló Tamás: Üsse Kő
Do NOT follow this link or you will be banned from the site!