Pesten is elfújta gyertyáit az Újvidéki Színház

A 40-ik születésnapját ünnepelő Újvidéki Színházat látta vendégül a budapesti Nemzeti Színház  

Igazi vajdasági kultúrlakoma zajlott le a Duna-parton 17-én, csütörtök este. Az ünneplésre az Újvidéki Színház fennállásának 40-ik évfordulója szolgáltatta az apropót. Terítékre került egy dokumentumfilm, amely a kezdetektől meséli el a székváros magyar színházának viszontagságoktól sem mentes életútját, dupla kamarakiállítás Léphaft Pál karikatúráiból és Baráth Ferenc plakátjaiból, valamint az újvidéki színház nagysikerű „végoperája”, az Opera ultima.

Forrás: ww.uvszinhaz.com, Fotó: Mikus Csaba
Forrás: www.uvszinhaz.com, Fotó: Mikus Csaba

Akik bennünket néznek, azoknak a szeme tükör… címet viseli Siflis Zoltán 2006-ban készült, 55 perces filmszociográfiája, amely a rendező szavai szerint „egy kisebbségi színház sajátos küzdelmét tárja fel”, továbbá bizonyítja, „hogy nem csak a politika eszközével lehet a kisebbségi kultúráért, nyelvért, egyfajta autonómiáért küzdeni, hanem a színház eszköztárával is.” Siflis úgy közelítette meg a témát, mint amikor interjúalanyokat keres riportjához: ”Kinek volt olyan drámai, izgalmas sorsa, amit érdemes filmen leforgatni?„

Forrás: www.nemzetiszinhaz.hu

Ladik Katalin és  Gobby Fehér Gyula, forrás: www.nemzetiszinhaz.hu

Az Újvidéki Színház mozgalmas történetét olyan szemtanúk megszólaltatásával mutatja be, mint Gerold László színikritikus, egyetemi tanár, Franyó Zsuzsanna dramaturg, színháztörténész, Gobby Fehér Gyula író, Vajda Tibor rendező, a színészek közül Mezei Kinga és Nagypál Gábor vagy Vicsek Károly rendező, egykori színház igazgató. A tisztségét az ezredforduló idején betöltő vezető nevéhez fűződik a kísérletező vonásokkal addig is rendelkező intézmény még inkább különutassá válása. Darinka Nikolić kritikus nem kisebbségi, hanem országos jelentőségű színházként beszél róla, amelynek erőteljes üzenetei befogott füllel is átjönnek. Bár a vérzivataros ’90-es években a bezárás szele is meglegyintette a színházat, ez mégsem következett be. A társulat ifjú színészei felvették a harcot az elnyomással és kivonultak a Szabadság térre, ahol szavalatokkal, Hair betétdalokat énekelve adtak hangot nemtetszésüknek.

Baráth díszplakátjai

Forrás: www.nemzetiszinhaz.hu

Zalán Tibor és Baráth Ferenc, forrás: www.nemzetiszinhaz.hu

A vetítést követő kiállításokon a művészi véleménynyilvánítás képi remekeiből kaphattunk ízelítőt. Baráth Ferenc magyarkanizsai származású grafikus több mint húsz éve él Magyarországon, plakáttervezéssel pedig ötven éve foglalkozik. Karriere a ’60-as évek derekán indult az Új Symposion folyóirat művészeti szerkesztőjeként, majd az Újvidéki Színház számára tervezett maradandó “díszplakátokat”, ahogy műveit az őt méltató Zalán Tibor nevezte. A magyarországi író Tolnai Ottót idézte, aki szerint tulajdonképpen számozni kellene a Baráth plakátokat, és önálló képzőművészeti alkotásként lehetne túladni rajtuk. „Igaz lenne, ha Baráth nem lenne vérbeli plakáttervező” – jelentette ki Zalán. A kiállításon a nemzetközi THEALTER fesztiválra készült alkotásokon kívül többek között láthattuk az Újvidéki Színház 1998-as Sztárcsinálók című előadására készített plakátot is.

sztarcsinalok

Thealter-23

Palikatúrák

Zalán Tibor karikatúrán is megjelent az esten, csak úgy mint Faludy György, Gion Nándor, Kertész Imre vagy Lator László. Léphaft Pál Palikatúra című kiállításán a jelen lévők közül helyet kapott még: Vidnyánszky Attila, a Nemzeti Színház igazgatója, Venczel Valentin, az Újvidéki Színház igazgatója, vagy az est folyamán a Léphaftot bemutató Balázs Attila. Az újvidéki karikaturista munkásságát a magyarországi közönség is ismeri, hiszen rendszeresen jelennek meg rajzai a Magyar Nemzet és a Heti Válasz hasábjain.

Forrás: www.nemzetiszinhaz.hu

Venczel Valentin és Vidnyánszky Attila, forrás: www.nemzetiszinhaz.hu

A Press Szó kérdésére, miszerint Újvidékről mennyire van rálátása a magyarországi közegre, illetve időnként el szokott-e látogatni Budapestre, hogy kicsit ráhangolódhasson az ottani közhangulatra, Léphaft elmondta:

  Ahhoz, hogy az ember bármilyen műfajban versenyképes árut teremtsen, alkosson, ismernie kell az anyagot, amit földolgoz. Ismerni kell a politikát, a helyzetet, az államberendezést. Én egy Újvidéken élő karikaturista vagyok, több mint 20 éve dolgozok a Magyar Nemzetnek, a Heti Válasznak. Hogy hogy csinálom ezt? Nagyon egyszerű! Ma az elektronika mindezt lehetővé teszi, a neten mindent el lehet olvasni. Természetesen ez nem elegendő. Ehhez néha bele kell kóstolni a levegőbe, hogy az ember megfelelő rajzot tudjon készíteni. Régebben sűrűbben jártam Pestre a szerkesztőségekbe, mostanság nagyon ritkán. E-mailen értekezünk, megrendelésre dolgozom. A szerencse az, hogy mindig elolvasom a híreket, nem kell, hogy a szerkesztő elmagyarázza, ki kicsoda. Így folyik ez a munka ma könnyebben, mint régen.

Forrás: www.nemzetiszinhaz.hu

Balázs Attila és Léphaft Pál, forrás: www.nemzetiszinhaz.hu

Mit jelent Önnek, hogy a Nemzeti Színházban állít ki?

– Természetesen a Nemzeti Színház az Nemzeti Színház, Budapest, az Budapest, függetlenül attól, hogy mit gondolunk a fővárosról. Pesten mindig jó érzés kiállítani, olyan munkákat kitenni, amitől visszacsatolást remél az ember, hogy az, aki nézi, felismeri. Olyan rajzokat válogattam erre a maroknyi kamarakiállításra, amivel tisztelgek az Újvidéki Színház előtt, amelyik itt is ünnepel.

A végletekig karikírozott opera

Forrás: ww.uvszinhaz.com, Fotó: Mikus Csaba

Forrás: www.uvszinhaz.com, Fotó: Mikus Csaba

Az ünnepelt színház az idei POSzTra (Pécsi Országos Színházi Találkozó) is beválogatott, egy éve műsoron lévő, népszerű Opera ultima című darabját hozta el a Nemzetibe. A színházi önreflexiókban gazdag előadás Pierre-Augustin Caron de Beaumarchais A sevillai borbély és Figaro házassága című művei alapján készült. Szövegkönyvét Gyarmati Kata írta, rendező Kokan Mladenović, aki  saját bevallása szerint egy mesét szeretett volna színpadra állítani „arról, hogy a helyi hatóságok felszólítására hogyan lehet operát csinálni egy drámai együttessel, valamint arról, hogy hogyan lehet a kultúra bármely formájával is foglalkozni ebben a lepusztult, műveletlen országban.”

Elor Emina, Forrás: ww.uvszinhaz.com, Fotó: Mikus Csaba

Elor Emina, forrás: www.uvszinhaz.com, fotó: Mikus Csaba

Az előadás után lapunk Elor Eminát, a végopera egyik főszereplőjét faggatta arról, hogy milyen érzés a megszokott közegből „kiszakítva”, a Nemzeti Színház deszkáin játszani, amire ő nevetve a következőket válaszolta: „Erről beszélgettünk a többiekkel, mert sejtettük, hogy ezt a kérdést nekünk fogják szegezni, és eldöntöttük, hogy azt fogjuk mondani, hogy…” Majd komolyra váltva a szót, elmondta: „Valahova oda lyukadtunk ki, hogy nem az épületnek játszunk, hanem a közönségnek, az embereknek. Bárhol vagyunk, fontos, hogy eljuttassuk hozzájuk azt, amit üzenni szeretnénk, a hatást, amit el szeretnénk érni. Természetesen érdekes és új, hogy a Nemzeti Színház, és hogy akkora, amekkora. Én nem biztos, hogy egy életre hozzá tudnék szokni. Már túlságosan megszerettem a mi kis »családi vállalkozásunkat«… Szeretnénk minél több helyen megfordulni, mert az új közeg és az új reakciók mindig friss feltöltődést adnak.” A budapesti közönséget dicsérte a színésznő, ugyanakkor lényeges különbséget vélt felfedezni az újvidéki nézőkkel összevetve: „Ismeretlenek vagyunk számukra. Nem tudom, hogy ezért, vagy ez generális különbség, de itt egy kicsit visszafogottabban kacagnak, szisszennek fel az emberek. Például néztünk egy előadást tegnap a Vígszínházban, és egyes részeknél szakadtunk a nevetéstől, amire bizony hátrafordultak, hogy mit képzelünk. Valahol én azt érzem normálisnak, hogy reagálok arra, amit látok.”

Forrás: ww.uvszinhaz.com

Huszta Dániel, forrás: www.uvszinhaz.com

A darabban szintén szereplő Huszta Dániel már másodszor lép fel a Nemzeti Színházban, ahol nagyon jól érezte magát. „Tavaly májusában a Marat de Sade-ot játszottuk a kisteremben, úgyhogy haladunk (ezúttal a Nagyszínpadon léptek fel – a szerző megj.)!”– mondta vidáman a színész, aki kiemelte még a velük foglalkozó kiegészítő személyzet professzionalizmusát, és hogy nekik köszönhetően nagyon olajozottan működik minden.

A nagy színházterem deszkái már több mint tíz éve Huszta szívébe lopták magukat,  amikor életében először, 2002-ben a Nemzetiben járt. Shakespeare Viharát nézte, Prospero szerepében Benedek Miklóssal. „Már akkor nagyon megtetszett a színpad, csak úgy emlékeztem rá, hogy nagyobb. Furcsa volt, amikor a színpad két oldalán lévő képernyőkön néztük az előadás előtt, ahogy jöttek be a nézők. Sokkal lassabban jöttek, mint otthon. Másképpen nevettek, tapsoltak. Valamennyivel én is másképpen éreztem magam a színpadon, de nehéz megmondani, hogy pontosan miben más.”

Forrás: ww.uvszinhaz.com, Fotó: Mikus Csaba

Forrás: ww.uvszinhaz.com, Fotó: Mikus Csaba

The following two tabs change content below.
Csillik Blanka

Csillik Blanka

„Mikor a gyermek gyermek volt”, az utcabélieknek gyerekolimpiát szervezett, Kölyök-lapot szerkesztett osztálytársainak, verset fabrikált és Doorst hallgatott. Később Szegeden angolt tanult „középiskolás fokon”, egyetemi szinten Újvidéken, szerkesztő-újságíróvá Budapesten lett, ahol „a körúton járkál a november”, de eltéphetetlen szálak kötik a tájhoz, „a régi szerelmek lábnyomához”, hol tudja, „merre mennek, kik mennek az uton”. „Mikor a gyermek gyermek volt, magával ragadta a játék, most belefeledkezni csak a munkába tud.”
Do NOT follow this link or you will be banned from the site!