A pszichológus-költő, akit divat lett szavalni

Terék Anna mindenkinek ajánlja, hogy írja ki magából gondolatait

Terék Anna sziverivers című művének megzenésítése volt a kötelező feladat a résztvevők számára az elmúlt hétvégén Zentán megrendezésre kerülő Énekelt Versek Fesztiválján. A Sinkó-díjas fiatal topolyai költőnő díszvendégként és egyben a zsűri tagjaként hallgathatta végig miként dolgozták fel költeményét. Mostanában egyre inkább hozzászokhatott ehhez az élményhez, hiszen két múlt hónapban lezajlott eseményen, a budapesti Versünnep Fesztiválon és az óbecsei KMV-n is többen vették elő alkotásait. A versírás szeretetéről, eddigi köteteiről, valamint a pszichológia és az írás kapcsolatáról mesélt a Press Szónak.

terek 6Terék Anna 1984-ben született Topolyán. Az általános iskolát szülővárosában, a gimnáziumot Szabadkán fejezte, majd Budapestre költözött, ahol megkezdte pszichológiai tanulmányait az ELTE Pszichológiai és Pedagógiai Karán. 2012-ben szerezte meg pszichológus, tanácsadás és iskolapszichológus szakirányú diplomáját.

– Még az általános iskolában próbálkoztam először verset írni, de azok szörnyű dolgok voltak, így nem nagyon beszélek róluk. A gimnáziumban kezdtem el komolyabban foglalkozni az írással, bár akkor még a prózai műfajok irányába húztam. Egyetemi tanulmányaim kezdetén tértem vissza újra a versíráshoz, 2007-ben pedig megjelent az első kötetem, Mosolyszakadás címmel.

• Milyen érzés volt számodra, amikor az első önálló köteted a kezedbe vehetted kinyomtatva?

terek 1– Ez egy nagyon jó érzés volt, eleve már az, amikor megtudtam, hogy kiadják. A muzslyai Sziveri János Művészeti Színpad által kiírt verspályázaton értem el első helyet, a nyereményem pedig egy könyv kiadása volt. Én épp Pesten voltam, amikor édesanyám küldött SMS-t, hogy: „most hívtak a Sziveritől, kiadják a könyvedet!”. Én olyan önkívületi állapotba kerültem, hogy igazából nem tudom, hogyan jutottam haza. Amikor hazaértem, akkor néztem, hogy még emlékszem, hogy ott voltam az Árpád-hídnál, de hogy hogyan jutottam el a kollégiumig az teljesen kiesett. Otthon egy órán keresztül csak táncoltam a szobámban. Szerintem ez volt életem egyik legboldogabb pillanata.
Érdekes, hogy amikor megtudtam, hogy kiadják a Duna utcát, akkor is nagyon örültem, meg büszke voltam magamra, de nem volt meg az a legelső érzés, ami a Mosolyszakadásnál volt. Amikor nyomtatásban először kézhez kaptam fura volt, hogy az én nevemet írja a borítón. Persze, sok könyvet fog az ember a kezében, de amikor a saját nevét olvassa a tetején, az teljesen más érzés. Egyben félelmetes is volt számomra, hogy „Akkor most ez jelent valamit? Most akkor költő lettem?”. Én még a mai napig nem vagyok abban biztos, hogy költő vagyok, nem is tudom magamra használni ezt a megnevezést.

• A Duna utca című második kötetedért kiérdemelted a Sinkó-díjat. Ezt, hogy élted meg?

– Igazság szerint nem tudtam vele mit kezdeni. Nem tudtam, mit érezzek, hogy akkor most ki terek 3ismer el, és hogy ez milyen fajta elismerés. A díjátadón a díjat az olvasóimnak ajánlottam, mert addigra rengeteg levelet kaptam emberektől, akik megírták, hogy olvassák a verseim, hogy tetszik nekik, hogy jelent nekik valamit. Sokszor volt az – főleg a külFÖLD című versemmel kapcsolatban – , hogy megállítottak és elmesélték ők hogy mentek ki Magyarországra, hogy érezték ott magukat, hogyan költöztek vissza. Ez számomra már egy hatalmas megerősítés volt, de a díjjal a másik oldalról, a szakma felől is jött egy elismerés. Valami miatt az olvasók visszajelzései mindig fontosabbak voltak, közelebbiek, kedvesebbek. Kicsit félelmetes is volt ez a díj, hogy akkor most komolyan ki kell állni, át kell venni, értelmes szavakat kell mondani és nem lehet emberközelien viselkedni.

A Sinkó-díjjal

Anna a Sinkó-díjjal

• Mennyire fontos neked mások véleménye?

– Nagyon fontos. Nálam úgy szokott lenni, hogy nagyon sok embernek szoktam megmutatni a már kész versem. Számomra fontos az is, hogy ne csak művészemberek olvassák. Van színész, jogász és orvos barátnőm is, akinek megmutatom, de van olyan is, akinek nincs felsőfokú végzettsége. Kíváncsi vagyok, hogy különböző embereknél hogyan működik a versem. Meghallgatom őket, hogy mi a rossz és mi a jó, de utána én érzem, hogy annak a résznek benne kell maradnia a költeményben vagy nem. Nem kiszolgálni akarok a verseimmel. Tudok valamit csinálni, és ha ez tetszik az embereknek, az nagyon jó, ha nem tetszik, akkor is erre voltam képes abban a percben. Nem is akarok olyan szintet elérni, hogy profi legyek, hogy azt tudjak írni amit az emberek szeretnek, ami nekik megfelel. Nem szerethet mindenki mindent, meg nem is lehet olyasmit írni, ami mindenkinek tetszik. De számomra fontos a visszajelzés, hogy ki mit mond.

• A Press Szó a budapesti Versünnep Fesztivál után készített interjút Raffai Ágnessel, aki a Nemzeti Színház színpadán szavalta el a külFÖLD című versedet. Számodra milyen érzés volt, hogy egy ilyen neves helyen hangzott el a költeményed?

– Jaj, nagyon jó érzés volt! Lőrinc Tímea (aki szintén egy Terék Anna verssel indult a Versünnep Fesztiválon – a szerző megj.) és Ágnes is mesélte, hogy amikor volt az elődöntő, akkor mondta a zsűri, hogy ezeknek a verseknek el kell hangzaniuk a Nemzetiben. Nagyon boldog voltam, hogy pont az én versemre mondta ezeket a bírálóbizottság.

• Ágnes az interjúban azt is elmesélte, hogy ő kért fel téged a vers megírására. Te hogyan emlékszel a vers születésének körülményeire?

– Az nagyon vicces volt. Előtte barátkoztunk össze Ágnessel, színi növendékek volt akkor és részképzésre jött fel Pestre. Egy kollégiumban laktunk és a szobatársnőmnek a barátnője volt. Egyszer feljött a témába a hontalanság, hogy nem érezték magukat otthonosan ott, nagyon hiányzott nekik az Újvidéki Akadémia. Rengeteget beszélgettünk erről. Ágnes visszament Újvidékre és egy beszédtechnika vizsgára nekik kell kitalálni a témát, ami végül ez a bizonyos „se ide, se oda nem tartozom” lett, hogy itt Vajdaságban magyar vagy, Magyarországon szerb vagy, sehol sem érzed otthon magad. A vitt szövegeik nem voltak megfelelőek, és ezután írt Ágnes egy e-mail-t, hogy tudnék-e neki verset írni ezzel kapcsolatban. Én elküldtem neki két ötsoros verset és ezzel azt gondoltam, le van tudva a dolog. De Gigi válaszolt, hogy ez nagyon jó, de írjak mást. Én meg mondtam neki, hogy de most nem birok, nem érek rá, nincs időn, nem tudok így megrendelésre verset írni. Gigi nem hagyott békén, minden másnap írt üzenetet, hogy hogyan áll már a vers. Végül nagyon felhúztam magam, már nem tudom hányadik e-mail után leültem és megírtam a verset, amelynek addig csak az első része forgott a fejemben. Miután elküldtem a verset, Ágnes nagyon elégedett volt.

terek 4

• Miből merítesz ihletet a költeményeidhez?

– Főleg a hétköznapi életből. Még általános iskolában – amikor alapszinten kezdtem irodalommal foglalkozni – nagyon tudott motiválni, hogy olvastam egy jó verset és valami hasonlót akartam írni. Most már hétköznapi érzések, gondolatok, történések ihletnek meg vagy valamikor csak úgy eszembe jut egy szókapcsolat és az elindít egy egész folyamatot. Igazából nagyon egyszerű dolgokkal szeretnék foglalkozni a versekben, hogy a hétköznapi dolgot át tudjam emelni egy olyan szemszögbe vagy egy olyan környezetbe, amitől érdekessé tud válni.

• Van olyan szerző a világ-, vagy a magyar irodalomban, akinek a verse elolvasása után te is ihletet kapsz az íráshoz?

– Nincs ilyen, nem akarok senkit utánozni. Ha sikerül sokat írni, akkor egyáltalán nem is olvasok, hogy még véletlenül se legyen az, hogy másnak a hatására írok.

Bohumil Hrabal

Bohumil Hrabal

Mindig keresem a saját hangomat, meg amilyen hangon éppen írok, abban szeretnék benne maradni. Szokott olyan lenni, hogy elolvasok egy jó verset és akkor azt gondolom magamban, hogy: „Bárcsak én tudtam volna ilyen jó verset írni!”. Mindig változó, nincsenek nagy kedvenceim. Régen Hrabal volt, nagyon szerettem volna olyanokat írni, amilyeneket ő. Hangulattól függ, hogy éppen kinek a szövegeit irigylem, kihez szeretnék hasonlítani. A művészet szerintem attól szép, hogy mindig valami újat hoz, mindig valami mást mutat. Annak nem látom értelmét, hogy mindenki egy fajta verset írjon, vagy egy stílusban fogalmazzon.

• Sokszor ajánlják pszichés betegeknek, hogy vezessenek naplót. Szerinted az írásnak, a művészeteknek lehet-e terápiás jellegük?

– Valamilyen szinten mindig jót tesz az embernek, ha kiírja magából azt, ami bántja. Mindenkinek szoktam ajánlani: annak is, aki gondokkal küzd, és annak is, aki nem. Segít abban, hogy jobban tudjuk körvonalazni a céljainkat, vagy magát a problémát. Minél többet ír az ember, később annál jobban tudja megfogalmazni azt, hogy mit is szeretne, mit nem szeretne, mivel van problémája, mivel nincs. Az írás az mindenre jó. Volt olyan barátnőm, aki nagyon nehezen tudta megfogalmazni azt, hogy mit gondol vagy, hogy mit szeretne. Több beosztottja volt és nagyon nehezen tudta közvetíteni nekik, amit elvárt volna tőlük. Neki is azt ajánlottam, hogy írjon minél többet. Akár írjon le egy problémát többféleképpen, mert az segíti később a gondolkodást is. De ezek még nem műalkotások. Én is, amiket nagy kínlódásaim és sírásaim közepette írtam, azoknak semmi művészi értékük nincs. Azok vagy picsogások maradnak, vagy elpanaszolások. Egy ember akkor tud alkotni, amikor már egy bizonyos távolságból vissza tud tekinteni a problémára. Amikor valaki krízisben van és azért ír, hogy kiadja magából a gondot, az még nem tud művészetté válni. Ha esetleg később ugyanazt a szöveget előveszi és már higgadt fejjel átjavítja, az már tud emberi értéket képviselni, mert már érzelmileg nem kötődik a szöveghez vagy ahhoz a problémához.

• Hogyan tudnád elképzelni a jövődet: pszichológusként, költőként vagy a kettőt vegyítve?

– A kettőt vegyítve. A költészetből nem lehet megélni. Nagyon sok verset kellene írni és nagyon sok helyen kellene egyszerre publikálni ahhoz, hogy az ember egy albérletet ki tudjon fizetni, vagy, hogy a saját ellátását meg tudja oldani. Nagyon kiábrándító, mert soha nem tudtam megérteni, hogy mi a különbség egy színész és egy költő élete között. De a színész a saját munkájáért fizetést kap, betegbiztosítást, nyugdíjalapot, fenn tudja tartani magát, el tudja tartani a családját, miközben egy költőt mindenki csak annyira becsül meg, hogy ahány oldal publikáció, annyi pénz, de senki nem fizet utána betegbiztosítást, nyugdíjalapot. Ez nem egy élhető út. Félek, hogy ez hogyan fog majd működni a jövőben, amikor nyolc órát az agyammal dolgozom és utána hazamegyek és újra az agyamat kell elővennem. De ha belegondolok, nem írok minden nap verset. Valahol elégedett vagyok, hogy van másik szakmám és a kettőt együtt kell csinálni, mert ha csak költészetből élnék, akkor meghalnék az unalomtól, vagyis előbb-utóbb az agyamra menne, hogy semmi más konkrét dolgom nincs és nincs más sikerélményem, ha viszont csak pszichológiával foglalkoznék, akkor meg nagyon hiányozna a költészet.

Az Énekelt Versek Fesztiváljának idei győztese: a Dilemma együttes (fotó: www.magyarsz.com)

Az Énekelt Versek Fesztiváljának idei győztese: a Dilemma együttes (fotó: www.magyarszo.com)

Terék Anna: sziverivers

Még a kádban szerettelek 
volna megölelni, de a szappan
együtt siklott ki testeddel
kezemből, roppant a kád széle,
mikor rátetted mindkét tenyered,
pukkasztva hólyagjait a habnak.

Így száradunk a kád szélén ülve, 
az este zsinórjára kötve,
lógunk, mint féldisznók 
vágóhídi kampókon.

Fésűd fogai közt görbül a hajszál.
Egy helyben járkálsz,
rajtam foszlik a fürdőkabát, 
szemeid, mint a halott csirke szeme
forrázás vagy tollfosztás után.

Ropog a vágy, mint a friss hó
számban egy marék fürdősó,
marva nyomja ki orromon a könnyeket.

Kint az utcán két kutyát
gyötör a szél és 
egy hontalan mocskos paplan
bélés között kutat.
Vizes még talpaid nyoma,
lekapcsolod a villanyt.

Magamban gyengéden elképzelem,
hogy találja meg az áram vizes kezed,
hogy szalad végig testedben a villany,
ujjam hegyén már látszik a mentők száma,
úgy tárcsázok, mint aki választ vár vagy
reménykedik – egy félretett
telefonkagylóban.

Orovec Krisztina portréja Terék Annáról a Vajdasági Televízióban:

The following two tabs change content below.
Göblös Nikoletta

Göblös Nikoletta

Anyukám születésem előtt a következő kijelentést tette: ,,Szőke hajú, kék szemű kislányt szeretnék!". Kívánsága 1991. március 20-án teljesült, amikor is megszülettem, így gyarapítva Zenta lakosságát. Az általános és középiskolát is drága szülővárosomban fejeztem be, 2012-ben azonban elszakadtam tőle, és megkezdtem újságírói tanulmányaimat az Újvidéki Egyetem Bölcsésztudományi Karán. Azóta igyekszem, hogy megismertessem írásaim és magam, elsősorban Vajdasággal, a többi pedig a jövő titka.
Do NOT follow this link or you will be banned from the site!