A Queen még mindig tudja a Tavaszi szelet

Brian May legalábbis biztosan

Ez nem a Queen. Freddie meghalt, érted? Őt úgysem lehet pótolni. Ezért elmész Budapestre? – ilyen mérhetetlenül bölcs és újszerű gondolatokkal kezdtek el bombázni, mihelyt megemlítettem néhány szkeptikus rockzene-fanatikus barátomnak, hová is igyekszem november 4-én. Igazuk volt. Ez nem a Queen – hanem a Queen + Adam Lambert. Sajnos, Freddie valahol a mennyből figyeli, merre járják a világot. Adam – a legjobb torkú énekesekhez hasonlóan – természetesen a nyomába se ér. Igen, emiatt utaztam közel 200 kilométert, a megmaradt két alapítótagért. Igen, ezért vártam órákat a sorban és a küzdőtéren. De megérte!

23760275_1421879091258419_190724773_o

Persze voltak kétségeim. Főleg akkor, amikor a kapunyitás után egy órával lazán, ütések nélkül besétálhattam a második sorba, majd akár tábort is verhettem volna a színpad jobb oldalánál, akkor sem jött volna oda senki. A lelátókon is alig volt valaki – persze a helyjegyekkel rendelkezők mindig nagyobb szabadságot élveznek az érkezés terén, főleg, ha nincs előzenekar. Márpedig nem volt. Kinek van előzenekara, ha a Quennek nincs?! Vagy tényleg ciki itt lenni? Hamarosan rájöttem a megoldásra: itt felnőttek vannak. Sokan közülük ott voltak az ikonikus 1986-os népstadionos koncerten. Ők jól akarják magukat érezni a barátaik vagy a párjuk társaságában. Ők nem őrült tinilányok, akik mindenáron el akarnak taposni. A legtöbbjüknek az számít, hogy (ismét) láthatják Brian Mayt és Roger Taylort, akár pár centis nagyságban is. Számításaim bejöttek, nyolc óra előtt nem sokkal már telt házas tömeg volt, negyed kilenckor – miután a közönség elkezdte tapsolni a legendás ti-ti-tát – pedig megjelent az együttes.

Onnantól kezdve a kételkedéseimet elfújta a szél – és a füstgép, ugyanis a Hammer to fallal úgy robbant be az extravagáns Lambert, hogy csak pislogtam. Utána ezt is elhagytam, mert ha az ember előtt ott van Brian May, minden idők egyik legzseniálisabb és legszimpatikusabb gitárosa, akkor minden másodperc kincs. A fiatal, állandóan mosolygó srácból ugyan kedves arcú nagypapa lett az évek során, de a kis pocak és az immár ősz oroszlánfrizura a lényegen nem változtatott: a világ (egyik) legkirályabb embere 70 évesen is lefutotta a fél koncertet egy hang elhibázása nélkül, beszélgetett velünk, a magasba repítve, egy szál semminek támaszkodva szólózott, s mielőtt felrobbantunk volna a cukiságtól, akusztikus gitárt ragadott, és eljátszotta a Tavaszi szelet. Ha valaki itt nem bőgött volna üvöltve (mint ezen sorok írója), akkor azt a Love of my Life-nál pótolhatta, mivel itt vetítették ki először Freddie-t – mit ne mondjak, ekkor az is sírt, aki legbelül robotból van. És mit dobjon egy rakat pityergő, érzelemtúlcsordulásban szenvedő nő elé az ember, ha nem egy jóképű énekest, aki kijelenti, hogy néha olyan magányos, és csak szeretetre vágyik? A rafináltabbak már sejtették, hogy ebből Somebody to Love lesz, a többieket pedig a biztonsági őröknek kellett visszafognia, hogy ne kapaszkodjanak fel a színpadra egy ölelésért vagy egy esetleges lánykérésért cserébe.

A fényekre sem lehetett panaszunk - fotó: Mészáros Anna

A fényekre sem lehetett panaszunk – fotó: Mészáros Anna

A Crazy Little Thing Called Love-val lezárt romantikázás után a ,,dobcsatának” nevezett szóló nekünk a lazulásra, Roger Taylornak pedig végre a megszólalásra adott lehetőséget, bár inkább csak a zenekar tagjait mutatta be. A kis szünet után az Under Pressure következett, ami igencsak érdekesen hangzott, hiszen sajnos David Bowie sincs már közöttünk, viszont az előbb említett dobos hősiesen helytállt, amennyire tudott. Ennek ellenére azt hiszem, a zenetörténelem jobban járt, hogy többnyire ütősként kísérte a többieket. Bár sok setlistet néztem, a Whataya Want from me című Adam Lambert dalt sehol sem láttam, de örültem, hogy itt előkerült – Queen feldolgozásban, pár szólóval megspékelve amúgy is minden jobban hangzik. Az estet természetesen a Bohemian Rhapsody zárta, ahol ismét bevetették Freddie-t, aki így ,,duettezhetett” a jelenlegi frontemberrel. Persze a kötelező We Will Rock YouWe are the Champions – kettős és a szokásos konfettibomba nélkül nem mehettünk haza, kaptunk is mindkettőből az arcunkba rendesen.

Ott vagyunk! - fotó: @brianmay

Ott vagyunk! – fotó: @brianmay

A koncert után valami őrült gondolattól vezérelve megiramodtunk a zenekaros pólókat, plakátokat és számos haszontalan dolgot áruló boltba – innen is köszönöm az egyik pakolóembernek, hogy még bent a kezembe nyomott egy pengetőt, megspórolva nekem ezzel 9000 forintot. Bele sem merek gondolni, hogy az összegyűrt lap, amit szintén ő adott, és amin rajta van az összes játszott dal, mennyibe kerülhet, de talán egy szép napon veszek belőle egy kedves kis budapesti lakást erkéllyel, lifttel és egy diszkrét jakuzzival… Persze csak akkor, ha nem jönne időközben újra hazánkba a zenekar.

Fotók: Mészáros Anna

The following two tabs change content below.
Almási Fanni

Almási Fanni

Írói pályafutásomat 8 évesen kezdtem az akkori barbis naplómmal, és úgy érzem, azóta fejlődtem pár dologban. Komolyabb lettem? Dehogyis. Majd 18 éves fejjel (hogy repülnek az évek! Már kezdem kapni a „Hova tovább?”, a „De nagy kislány lettél, pici Fannikám!” meg a „Most kezdődik csak az élet!” típusú megjegyzéseket, és innen szeretném üzenni, hogy máris elegem van belőlük!) ugyanolyan lökött vagyok, sőt. Különleges képességeim közé tartozik többek között a sétálás közbeni olvasás és az álmodozás minden lehetséges helyen – különösen órákon, hogy a lehető legkínosabb legyen a felébredés. Ha nem az előző két kedvenc tevékenységemet gyakorlom, a kutyámmal és/vagy a barátaimmal vagyok, gitározok, koncertekre járok – utóbbi közben pedig lelkesen gyűjtöm az ötleteket, hogy be tudjak róluk számolni a Press Szó olvasóinak.