„Szégyellném magam, ha nem tudnék mindig megújulni”

Horváth György szobrászművészt vallattuk két kiállítás között

Gyurit még jóval a „kiállítósdi” előtti időszakából ismerem. Tudtam, hogy amikor három évvel ezelőtt eltökélte, évente minimum egy tárlattal szeretne előrukkolni, komolyan is gondolta. A Press Szó hírt is adott első, Expresszió című kiállításáról, amely 2015 március 17-én nyílt meg a Kőrösi Csoma Sándor Kőbányai Kulturális Központban. Azóta bőven túlszárnyalta a saját maga által kitűzött kvótát, időközben megválasztották a Kőbányai Képző- és Iparművészek Egyesületének elnökévé és csak úgy ontja magából a tárlatokat. Ahogy Dr. Murai Gábor egyetemi tanár, kurátor 2016 októberében fogalmazott, Horváth György a fazekasságból érkezett, de másfél év alatt szobrászművész lett. Vele beszélgettem.

Exif_JPEG_420

Horváth György fehér ingben, fotó forrása: www.10kerkult.hu

Mire sikerült összehozni egy találkozót az elfoglalt művésszel, legutóbbi kiállítása a FSZEK Kőbányai Könyvtár Artotéka galériáján már valóban Hol volt, hol nem volt…

– Ezt a kiállításomat 70%-ban a Doors zenéje inspirálta. Persze, nem jelenthetem ki, hogy ezt és ezt az alkotásomat a The End című számra készítettem, hiszen egy munkám legalább két napig készül. Berakok egy albumot, például a Morrison Hotelt, hallgatom, nézek ki az ablakon és valami megfog benne. Amikor teljesen összeállt, hogy mit szeretnék létrehozni, csak akkor fogok hozzá.

– Egyébként érdekes, évekig nem hallgattam Doorst, aztán egyszer csak rám jött. Kicsit úgy vagyok vele, mint a Kis herceggel. Időközönként újraolvasom, és mindig máshogy értelmezek bizonyos részeket. De ugyanez érvényes Verne regényeire vagy az orosz realistákra is.

Mit hallgattál még a Doorson kívül?

– Sok mindent, amit a Youtube felajánlott ebben a stílusban. Igazából aszerint alakul ki, hogy milyen zene inspirál, hogy mit szeretnék létrehozni. Hallgattam még 60-as évekbeli olasz rock and rollt, Dion & The Belmontst és persze Elvist. Hat éves korom óta a rajongója vagyok.

Hogyan jött a Hol volt, hol nem volt kiállítás ötlete?

– A kiállítás szóval nagyon szerényen bánnék, rengeteg munka és lemondás jár vele. Sajnos nem jut elég időm az alkotásra úgy, hogy vezetői feladatokat látok el az egyesületnél, mellette végzem a munkavédelmi munkámat, tanítok, valamint a magánéletemet és a testmozgást sem szeretném elhanyagolni.

– Egyébként országos probléma, hogy az emberekben nem igazán él a késztetés a kultúra befogadására. A Kőrösi Csoma Sándor Kőbányai Kulturális Központban, amely az Expresszió és a Nem vagyok kortárs művész! című tárlatomnak is otthont adott, eddig három nagy kiállítási terem volt. De vezetőváltás történt, és úgy érzem, ezzel együtt minden téren csökkent a színvonal. Sárgul a fal, repedezik a mennyezet, megy tönkre az egész épület. A kiállítóterekből házasságkötő terem, tornaórák helyszíne lett.

31948470_2132439620320842_2050394623783731200_nTérjünk vissza a te tárlatodra. Ismerlek már régóta, mindig is az volt rád jellemző, hogy nyíltan kimondtad, amit gondolsz. Eleinte a kiállításaid is szinte kiáltások voltak, vadak, harsányak. Az utóbb időben azonban megfigyelhető egyfajta ellágyulás. Minek köszönhető ez?

–  Amikor elkezdtem ezt a „kiállítósdit”, úgy voltam vele, hogy évente minimum egy tárlatot szeretnék, de szégyelleném, ha csak ennyi jönne össze, mert ha mondanivalóm van, miért ne csinálhatnék többet? Régen három versenyen vettem részt egy évben (Gyuri éveken keresztül karatézott, magyar bajnok is volt – a szerk. megjegyz.), most három kiállításom nyílik évente. Ez is ugyanúgy megmérettetés, csak másként.

–Ami az Egyszer volt, hol nem volt című tárlatomat illeti, az egészet végignosztalgiáztam. Az egyik szobornak például az a címe, hogy Este 11 után. Azért, mert az akkori szerelmem mindig ilyenkor ért rá, de ez nem azt jelenti, hogy a mai napig epekedem utána… Az egész egy körforgásra épült: a Nap meg a Hold, a kezdet és a vég, egy nap leforgása. Hasonlatos ahhoz, mint amikor lepereg előtted az egész életed. Betöltöttem a negyvenet, és belegondoltam, hogy ez hogy a fenébe eshetett meg? 2006-ot írunk, az öcsémmel együtt olvasgatjuk az olasz himnuszt, mert világbajnok lett a csapat, sírunk és ölelgetjük egymást… Olyan, mintha két hete történt volna.

– Erre a kiállításomra egyébként Zsemlye Ildikó, Munkácsy Mihály-díjas művésznő is eljött. Előtte nem sokkal elhívott egy iskolai agyagozó foglalkozásra, amit nagy megtiszteltetésként éltem meg. Amikor a megnyitó után beszélgettünk, elmondta, hogy nagyon tetszett neki a tárlat, mert mindegyik szobor egy külön kis sziget, mégis egyben volt az egész. Azt mondta, hogy ő is ezt az elvet szokta követni.

31948021_2151369191752637_1156621575982678016_nKorábban nem volt ennyire hangsúlyos a művészetedben a nő és a szexualitás.

– Nem, mert az első két kiállításnak nem is ez volt a lényege. Az Expresszió egy bemutatkozó tárlat volt. A Nem vagyok kortárs művészből pedig vándorkiállítás lett, ahol egyértelműen a polgárpukkasztás és a társadalomkritika dominált. Abban az időszakban is készültek szexualitással kapcsolatos szobrok, csak azokat nem tettem ki. Amikor a könyvtárban két évvel ezelőtt kiállítottam, az volt az elvárás, hogy ne legyen túl provokatív vagy pornográf a hely szellemisége miatt.

Három év alatt rohamosan lépkedtél felfelé a ranglétrán, sok mindent elértél, számos kiállítást tudhatsz magad mögött. Hogyan éled meg mindezt?

– Pont a második Nem vagyok kortárs művész! kiállítás után, ami nagyon erősre sikerült, mondtam egy művésztársamnak, hogy jövőre valami mást szeretnék csinálni. Ugyanebben a stílusban, de kicsit másként. Azt kérdezte, hogy miért? Azért, mert nem szeretném, hogy azok az emberek, akik megnézik a munkáimat, azt mondják, hogy jó-jó, de csak ezt tudja csinálni. Igyekszem mindig megújulni… mint David Bowie vagy Elvis. Ellenkező esetben egy táncdal énekesre hasonlítanék. Természetesen, ismerek olyat, aki leakasztja a falról valamelyik régi munkáját és azt állítja ki. Tiszteljük már annyira a vendégeket, akiket meghívunk a tárlatunkra, hogy új alkotásokat állítunk ki. Ott van például Kőhegyi Gyula grafikus, festő. Már elmúlt 80, mégis minden egyes kiállítására új munkákat visz. Vagy megemlíthetném még világviszonylatban Edvard Munchot, akiről aligha mondhatni, hogy egész életében ugyanazt csinálta. Volt egy felismerhető stílusa, persze, és a munkáinak a 70%-a depresszív, de mindegyik máshogyan. Nem szerettem volna, ha az én munkásságom csak a polgárpukkasztásról és a durva kifejezésmódról szól.

Te lettél a Kőbányai Képző- és Iparművészek Egyesületének az elnöke. Milyen érzés, hogy hatalom van a kezedben?

– Ez nem hatalom, ez felelősség. Nem szeretem ezt a szót, mert általában azok bújnak e mögé, akik valamilyen kisebbségi komplexusban szenvednek. A politikai élet tele van ilyen arcokkal. Vezetőnek lenni mindig felelősség és rengeteg kockázat, mert neked kell példát mutatni. Mózes vagy Mohamed próféta ugyanúgy vezetők voltak, mégsem autokraták, nem az uralkodásról szólt az egész, életük kockáztatása árán győzték meg az embereket.

Három éve úgy indultál neki, hogy szeretnél kizárólag a munkáidból megélni.

– Ez egy hamis elképzelés. Befolyásolja a mondanivalódat, ha megrendelésre dolgozol. Az az igazi, amikor szerelemből jön belőled, megalkotod, és utána valaki elviszi. Ha nagyon beleszeretek, nem is szívesen adom oda. Olyan, mintha a gyermekemet vinné el… Ha meg azt mondom, hogy csinálok belőle egy másikat, az már nem lesz olyan, mert bennem van, hogy ezért pénzt fogok kapni.

Más is látja, hogy nem olyan?

– Nem tudom, én látom, és bűntudatom van miatta. De szerencsére fogynak a munkáim, csak mivel kiállításonként 30-40 alkotással készülök, nem feltétlenül látszik, ha elvisznek ötöt.

37338455_2205557516333804_5600322507111399424_nBeszéljünk az aktuális kiállításodról, amely július 28-án nyílt meg a Pécs belvárosában található Zarándok Galériában, címe Feketén-Fehéren, és augusztus 20-áig tekinthető meg.

– Nagyon örültem ennek a kiállításnak, az egyik legjobban sikerültnek érzem. Egyébként most úgy állok, hogy akár két-három tárlatot is össze tudnék hozni az új munkáimból. Pécsre elvihettem azokat a pajzánabb alkotásokat is, amelyek a könyvtárból kiszorultak. Azért ez a címe, mert egyrészt a munkáim többsége fekete-fehér, de ugyanígy utal a véleménynyilvánítás szabadságára is, arra, hogy nem érdemes mellébeszélni.

Egy összegzés a végére?

– Ha valaki azt mondja nekem a „kiállítósdi” előtt, hogy eddig el fogok jutni, nem hittem volna neki. Nagyon jól esik, hogy megveregetik a vállam, méltatják a munkáimat, írnak rólam a sajtóban, de nagyképűség lenne azt állítani, hogy meg vagyok elégedve mindezzel. Még rengeteg ötletem van, a lényeg pedig az lenne, hogy ne csak öncélúan alkossak, hanem hassak. Nézd meg, Ady is korbáccsal ütötte a nemzetet, ahogy Munkácsynak is vannak ilyen célzatú festményei. A mondanivaló a lényeg, mert nagyon sokan elmennek abba az irányba, hogy létrehoznak valamit, amiről azt se tudják, hogy mit szerettek volna vele kifejezni. Igazából a művész maga sem érti, csak utólag valahogy megmagyarázza.

Mit szeretnél még elérni?

–Nyomot szeretnék hagyni, ezért dolgozom.

The following two tabs change content below.
Csillik Blanka

Csillik Blanka

„Mikor a gyermek gyermek volt”, az utcabélieknek gyerekolimpiát szervezett, Kölyök-lapot szerkesztett osztálytársainak, verset fabrikált és Doorst hallgatott. Később Szegeden angolt tanult „középiskolás fokon”, egyetemi szinten Újvidéken, szerkesztő-újságíróvá Budapesten lett, ahol „a körúton járkál a november”, de eltéphetetlen szálak kötik a tájhoz, „a régi szerelmek lábnyomához”, hol tudja, „merre mennek, kik mennek az uton”. „Mikor a gyermek gyermek volt, magával ragadta a játék, most belefeledkezni csak a munkába tud.”
Do NOT follow this link or you will be banned from the site!