„A legnagyobb borravalót az akcentusomért kaptam”

Hamburger helyett mégiscsak szemüveget árul a sikeres vállalkozó

Az óbecsei származású Szilágyi Zsolt 10 évesen már olyan hozzáértően törölt le egy szemüveget, mint ma, látszerészként. Mégsem figyelt sokáig a jelekre: optikusnak kéne mennie. Ma saját üzlete van és úgy gondolja, a siker titka az alapos tervezés és a pozitív gondolkodás. Egy életünk van és nagyon nem mindegy, hogy félig üres vagy félig tele az a pohár…

Szilágyi Zsolt optikájában, egy szemüveg készítése közben

Szeretted Óbecsét, rendszeresen hazajársz Szerbiába, még kirándulni is. 2000 óta mégis Magyarországon élsz. Mi előzte meg a döntést?

– Középiskolásként eredetileg asztalosnak tanultam. Meglepő lehet ezek után, hogy látszerész lettem. A katonaság alatt esett le: nem biztos, hogy asztalosként szeretnék dolgozni. 21 évesen szereltem le, majd „világmegváltó lendülettel” elindultam Budapestre. Lehet, hogy belevághattam volna otthon az asztalos szakmába, de nem így döntöttem. Családi házunk kis telken állt, az asztalosműhely már helyhiány miatt sem működött volna, meg az alapfeltételek is hiányoztak az önállósodásomhoz.

Eljöttem a magyar fővárosba, ahol előnyösen alakultak a dolgok, a szerencsefaktor valahogy mindig jelen van az életben… Nagyon jó helyre kerültem gyakorlatra, a Múzeum körútra egy lencsegyártó céghez. Egészen más volt Budapest a poros Óbecse után – meglepett a pörgés, a nyüzsgés. Beszippantott a város. Nem mondhatom, hogy kimondottan tetszett, de azt sem, hogy nem. Akkor még sok minden kötött haza: a barátnőm, a család, a haverok… Azért jöttem el, hogy kitanuljam a látszerész szakmát.

Hogyan szerezted meg a tapasztalatokat?

– A laborban már az első hónapban úgy éreztem: ez való nekem. Ha jobban visszaemlékszem a jelekre, eszembe jut egy momentum. 10 éves lehettem, amikor anyukám új szemüveget kapott. Tokban állt, törlőkendő is volt hozzá. Kivettem – sosem felejtem el azt a pillanatot –, és úgy töröltem meg, ahogy ma, hozzáértő kézzel. Szóval biztos, hogy semmi sem véletlen, a jelekre nem árt odafigyelni!

Budapesten kétéves látszerész tanfolyamot végeztem el, és az iskolával máig jó kapcsolatot ápolok, együttműködöm velük. Az elsőt nagyon élveztem a suliban, a másodikban újból lencsegyártó céghez kerültem gyakorlatra, ahol komoly műhelytitkokat leshettem el.

Ezután sajnos a politika nagyon megnehezítette a történetemet, nagyon megszenvedtem az állampolgárságért, 6-7 évet vártam az összes papíromra. A klasszikus 22-es csapdája: ahhoz, hogy munkavállalási engedélyt kaphass, kell tartózkodási engedély, ahhoz viszont munka szükséges. Szegeden végül sikerült mindent beszereznem, de nagyon rossz körülmények között éltem. Több mint 2 évig, míg a papírokra vártam, lényegesen kevesebbet kerestem, mint akkoriban az otthon maradt ismerőseim. Sokan talán feladták volna, de én nem tettem, mert volt egy célom, ezért próbáltam a hasznomra fordítani ezt az időszakot. Kitűztem célként magam elé, hogy alaposan kitanulom a szakmát, ami sikerült is, a mai napig ebből profitálok, minden egyes darabot saját kezűleg készítek.

Huszonnégy évesen, sok ismerősömhöz hasonlóan nekem is megfordult a fejemben a külföldi munkavállalás, még gyűjteni is kezdtem rá. Ám amint megérkeztek a papírjaim, visszajöttem Budapestre, mert Szegeden nem igazán éreztem magam jól. Szerencsés voltam, két állásajánlatot is kaptam. Emlékszem, másfél órán át ültem télen a Tisza-parton az autóban, és azon gondolkodtam, melyik vállalat mellett döntsek. A „választottam” az a cég lett, amelyik akkor még csak két üzlettel rendelkezett, mára azonban Magyarországon egyik legnagyobb üzletlánca az övé – az Optic World –, és amellyel azóta is kölcsönösen segítjük egymást.

Kanyarodjunk rá a vállalkozásra. Hogyan hoztad létre a saját üzletedet, és miként alakult ki a vendégköröd?

– Korábbi munkahelyemről 2010-ben váltam ki és alapítottam meg a saját üzletemet. Mindenképp az „otthoni vonalat” szerettem volna továbbvinni, először étkezdében gondolkodtam! 2010-ben még nem indult el ez az őrület, ami most van, ma már nehéz lenne beállni a sorba… 2013-ban kezdtek el gombamód szaporodni a hamburgerezők, majd 2011-ben nyitott az első balkáni ételeket kínáló gyorsétkezde a Blaha Lujza térnél. Korábban bennem is felmerült az ötlet, de nem találtam megfelelő helyszínt, és valószínű, hogy éjt nappallá téve dolgoztam volna, elhanyagolva a feleségemet, a családomat… Jobb, hogy nem jött össze.

Az viszont, hogy nyitok egy optikát, mindig is benne volt a pakliban, 32 évesen pedig már a kellő tapasztalattal is rendelkeztem hozzá. Anyósom vett észre a Déli pályaudvarnál egy kiadó üzlethelyiséget, amely irdatlan rossz állapotban volt, de az építőiparban dolgozó apósomnak hála sikerült jó szakemberekkel felújíttatni. A gépek megvásárlásánál pedig nagy segítséget jelentett egykori főnököm, rajta keresztül jóval olcsóbban jutottam hozzájuk. A bútorokat saját kezűleg készítettem, ami hosszabb időbe telt, a boltot végül 2010 júniusában nyitottam meg.

Szemüvegek között az optikában

Szemüvegek között az optikában

Mennyi marketinget, energiát fektettél abba, hogy beinduljon az üzlet?

– Inkább a bizalom kiépítése volt a lényeg. Borzasztóan alázatosnak kell lenni. Ha valaki megbízik benned – bejön az üzletbe, nálad akarja elkölteni a nehezen megkeresett pénzét –, akkor ezzel nem szabad visszaélni. Élni vele annál inkább! Néha olyan anyagokkal, megoldásokkal, darabokkal találkoztunk, amitől égnek állt a hajam. Van persze egy határ, ahonnan már nem érdemes egy szemüveggel foglalkozni – a technikai részletekre gondolok –, de olyan nincs, hogy valamit ne vállalnánk el vagy ne próbálkoznánk meg vele. Mindent meg lehet csinálni, amihez szerszámok és alkatrészek kellenek. Egyszer egy szemüveg szárába cérnával varrtam vissza a díszt, nincs olyan, hogy lehetetlen!

Sőt, mindent el is lehet adni. Ha a vevő egy adott termékkel hatékonyabban tud dolgozni, akkor hajlandó meghallgatni és elfogadni az általunk ajánlott megoldásokat. Megbeszéljük, hogy mire van szüksége és megtaláljuk a legjobb ár-érték arányú szemüveget. Ez lehet egy olcsó és jó, vagy egy drágább darab. Sohasem tukmálok, csak felajánlom a lehetőséget, a döntés a vásárló kezében van.

Fontos, hogy folyamatosan lépést tartsunk a trendekkel – itt főleg a technikai megoldásokra gondolok, a divat beköltözött az Andrássy útra és a plázákba. Nem lehet sosem igazán hátradőlni. Aki nem újít és úgy áll hozzá, hogy „én mindent jól csinálok”, afölött egyszerűen eljár az idő. Nem készít rosszabb szemüveget, mint bárki más, de nem olyan hatékony, precíz és gyors.

A személyiséged mennyire játszik szerepet a sikeredben?

– A habitusom, temperamentumom képessé tesz rá, hogy hatékonyan tudjak ajánlani, eladni. Érdekes, hogy a legnagyobb borravalót pont az akcentusom miatt kaptam! Valakit zavar, másnak meg kimondottan tetszik…

Rengeteget számít a hozzáállásunk, tapasztalatunk a vásárlók szemében. Azt hiszem, azok közül, akik annak idején Jugoszlávia összeomlásakor gyerekek voltak, sokan erősebbé váltak. Érezték a szüleiken a feszültséget, a görcsöt, hogy mindent megteremtsenek a családnak, látták, hogyan küzdenek az emberek összeszorított fogakkal.

Belőlem azt váltotta ki ez – ahogyan számos jó barátomból is –, hogy sosem mondjuk: most ülhetünk a babérjainkon. Folyamatosan tervezni kellett, gondolkodni, lendületben lenni, helyezkedni, csinálni a dolgokat. Ez növeli a túlélésre való esélyünket. Mint ahogy az is, ha megdönthetetlen jellemet képviselünk. Ez pedig akkor válik nyilvánvalóvá, amikor „helyzet van”. Velem előfordult például, hogy egy vásárló epilepsziás rohamot kapott az üzletben és csúnyán beverte a fejét is, de azonnal intézkedtem, és megoldódott a helyzet. Ahhoz, hogy ösztönösen jól vegyük az akadályokat, tapasztalatom szerint a legtöbb esetben semmi mást nem kell csinálni, mint Vajdaságban felnőni. Hogy rájöjjenek arra, ott jó helyen, jó emberek veszik körül, sokaknak messzebbre kellett menniük. Magyarok és szerbek között is rengeteg a csodálatos személyiség, nekünk Vajdaságban pedig javunkra vált, hogy egymás mellett éltünk és élünk. Nyissunk mások felé, barátkozzunk! Úgy gondolom, túl nagy pazarlás, hogy rengetegen nem használják ki a bennük rejlő lehetőségeket.

Vajon miért nem? Mi ennek az oka, hogyan lehetne változtatni rajta?

– Próbáljunk meg a legjobbak lenni abban, amit csinálunk. A pénzre szükség van a boldogulásunkhoz, ám azt magunk alakítjuk ki, hogy mennyire befolyásolja az életünket. Meg kell tanulni a dolgokat pozitívan szemlélni. Egyszerűnek tűnik a másik fejéhez vágni, hogy „könnyű neked”. Mindenkinek az, ha nem vágja maga alatt a fát és nem hibáztat állandóan másokat. Ilyenkor jön a „milyen szerencsétlen vagyok” hozzáállás – igen, mert mindent rosszul csináltál. Régen is történt ilyen, csak akkor a környezet más volt, ahogyan az állam és a szociális biztonság is – felkarolták az embert. Ma fel kell találnunk magunkat, saját szerencsénknek vagyunk a kovácsai. Sajnos elég, ha van öt rossz döntésed az életedben és máris megnehezíted a sorsod: nem a megfelelő dologba vágtál bele, nem jó személlyel alapítottál családot, rossz emberrel szövetkeztél valamire. Nincs sok lehetőség az életben újrakezdeni a történetet, évek kellenek ahhoz, hogy valamit kiheverjünk.

Nekem sok követ meg kellett mozgatnom, hogy rájöjjek arra, mi is szeretnék lenni. Az élet nem egyszerű, de csak egy van belőle. Tehát nagyon nem mindegy, hogy félig üres vagy félig tele az a pohár.

Az én tanácsom az, hogy túl nagy lendülettel sem szabad belevágni valamibe. Apró, de magabiztos lépésekben kell haladni. Nem a hely számít – hogy Szerbia, Magyarország vagy Németország, kis falu vagy nagyváros, hanem az, mire van kereslet, hogy be tudunk-e lépni a körforgásba.

Munka közben az optikában

Munka közben az optikában

Milyen szempontokat érdemes figyelembe vennünk ehhez?

– Nagyon összetett a dolog. Helytől, környezettől és felvevőkörtől függ, hogy mitől lesz valaki sikeres, vagy akárcsak működő vállalkozó. Már az is szép eredmény, ha hosszú éveken keresztül megy egy üzlet. Lényeges, hogy ne a gyors meggazdagodás vágya vezéreljen bennünket, hiszen egy vállalkozásnál egyébként sem lehet előre kiszámított jövedelemre készülni.

Persze mindig jó kérdés, mi a kiinduló helyzet. Miért is jöttünk mi el Szerbiából? Azért, mert valamennyire kilátástalanságot éreztünk. Tény és való, hogy amikor én elindultam 2000-ben, még nem öltött akkora méreteket a fásultság, épp beköszöntött a demokrácia. Volt lehetőség arra, hogy összehozhassunk valamit. Esetemben nem lett belőle semmi, mert másként döntöttem. Kicsit sajnálom is, szerettem Óbecsén.

Egy működőképes vállalkozáshoz általában rendelkeznünk kell ötlettel és egy ütemezett programmal, amit jó alaposan megtervezünk. Attól, hogy valakinek nincs tőkéje, még prosperálhat. Nem lehet állandóan kifogásokat keresni, hogy mi miatt nem működhet egy adott gondolatmenet. E téren mi vagyunk önmagunk legnagyobb ellenségei. Nagyon fontos, hogy végig tudjuk vinni, amit kitaláltunk. Először a fejünkben, aztán pedig papíron.

A konstruktív gondolkodást én a feleségemtől tanultam meg. Változtam, de ez nem szégyen. Az is változik, aki külföldön, Nyugaton próbál szerencsét. A gyökereket kell megtalálni és megtartani, hogy megmaradjon a gerince a történetnek, az emberi jellemnek. Aztán erre lehet építeni.

Én 37 éves vagyok, úgy gondolom, ebben a korban vagyunk a „zeniten”. Most kell igazán teljesíteni! Tito idejében ennyi idősen, ha unokájuk nem is, de legalább egy tinédzser gyermekünk volt a szüleinknek, amennyiben, úgymond, mindent időben letettek az asztalra. Ma nem ez a helyzet. Lehet a Nyugatra fogni, de én alapvetően elég modernkor-ellenes gondolkodású vagyok. Úgy érzem, volt egy állapot a régi Jugoszláviában, ami jónak bizonyult, de a külföldnek ez nem tetszett, ezért meg kellett változtatni, piacot nyerni, belenyúlni. Sajnos ez háborúval végződött, majd jött a mostani kilátástalanság.

Egy biztos: ők ezzel piacokat nyertek. Nem tudni, hogy a következményekkel számoltak-e, de nagyon sok emberi sorsot lehetetlenítettek el. Lehet, hogy Tito Jugoszláviája már nem volt fenntartható állapot, de legalább boldognak tűntek az emberek. Ha kimegy Nyugatra az ember, ahol mesterségesen túl nagy a szociális biztonság, nem arra ösztönzik, hogy elkezdjen ötletelni, dolgozni, ehhez oda kell születni.

Mit javasolsz a kezdő vállalkozóknak, hogyan vágjanak bele?

– Első lépésként foglalkoztatniuk kell önmagukat és másokat. Hogy ebben mennyire segít, támogat vagy könnyít az állam járulékmentességekkel, az részletkérdés, nem feltétlenül erre kell alapozni egy vállalkozás sikerességét, működőképességét. Dolgoztatni és tanítani, fejleszteni kell az embereket, úgy építeni fel a rendszert, hogy ha az alkalmazott elmegy, a vállalkozás ne omoljon össze! Amennyiben később ő nyit egy ugyanolyan boltot – remélhetőleg nem a szomszédban –, próbáljunk meg neki segíteni. El lehet osztani a munkát és partnerként kezelni egymást, egészséges konkurenciát kialakítani. Egységben az erő, ezek voltak annak idején a szövetkezetek, kisiparosok.

Fogalmazzunk meg egy célt: körülbelül mit szeretnénk csinálni? Készítsünk üzleti tervet, írjunk le mindent. Ha mások is dolgoznak velünk, a tudást úgy tudjuk átadni, ha papíron is megvan. Amennyiben fehéren-feketén le van írva a munkarend és az elvárás – számunkra is –, nem olvashatunk a sorok között, mit kell teljesítenünk. Ha ez működik, a közös munka is menni fog.

Otthonról, azaz Vajdaságból, de Magyarországról és Nyugatról is a legjobb dolgokat kell meríteni. Észrevenni a lehetőségeket, melyeket kínálnak nekünk. Mivel fogyasztói társadalomban élünk, mindig van egy kis piaci rés, amibe be lehet épülni és megélni belőle.

Egyik régi barátom szinte már mindent csinált, most épp nagyon finom kézműves sajtokat készít. Feljött Budapestre, ahol elvégzett egy rövid tanfolyamot. Esetében sem a tőke volt a legfontosabb, inkább az ötlet és az igények felmérése. Ez is jó példa: minden évben vágunk disznót, megszokásból, hagyományból. Szüleimnek elképzelhetetlen, hogy ne legyen jószág otthon, hiszen a fél életüket tanyán élték le – az őseink Pecesorról származnak. Hoztam otthonról 15 hónapos, szárított sonkát és a barátaim nem hitték el, hogy onnan való, azt hitték, spanyol vagy olasz. Tehát van igény a minőségi sonkára, kolbászra, sajtra, szappanra, tökmagolajra, pálinkára, kézműves tárgyakra, melyeket ajándékba lehet adni. Ilyesmire mindig lesz kereslet és Vajdaságban ezek könnyen előállíthatók, hiszen a legjobb termőföldek szintén ott találhatóak. Adott a lehetőség szinte bármire: termeszteni, készíteni, eladni. Sok a kiaknázatlan terület és érdemes magunkat átképezni, ha az eddigi munkánkból már nem tudtunk megélni.

Szilágyi Zsoltnak is megvannak a kedvenc szemüvegei

Szilágyi Zsoltnak is megvannak a kedvenc szemüvegei

Mi lehet az, ami miatt sokan megrekednek? Milyen nehézségekkel kell szembenéznie egy vállalkozni vágyónak?

– A tanuláshoz idő kell. Inasként megtanulod, megtapasztalod a dolgokat, utána pedig önállóan belevágsz valamibe. De nem lehet huszonpár évesen valaki, például esetemben szakértő látszerész. Engem se vett először komolyan a munkáltatóm, amikor 25-26 éves koromban eladóként dolgoztam. Persze az ötödik, tizedik mondat után, amikor szemüvegrendelés, vásárlás során látják, hogy szakmailag nem tudnak megfogni, kénytelenek bizalmat szavazni. Ám nehéz 30 éves kor alatt úgy elnyerni a bizalmat, hogy a vevő megossza veled a problémáját, beengedjen szerelni a házába vagy valamilyen fontos dolgot rád bízzon. Ehhez le kell tenni valamit az asztalra, amihez tanulásra van szükség.

A bizalmat is ki kell érdemelni, ez a legkényesebb rész. Sokat számít, ha az emberek ismerik az eladót. Én is a bizalomra építettem fel az öt éve működőképes üzletemet. A marketingre elköltött összeg egy feneketlen zsák. Sosem lehet lemérni igazán, mennyit szántál rá és mennyi jön ebből vissza. Próbálom minimálisra csökkenteni az ilyen típusú költségeket és inkább kisebb, hasznos ajándékkal egészítem ki a vásárlást, hátha így messzebbre viszik a jó hírünket.

A kritikus rész Szerbiában a bürokrácia. Jellemző, hogy ha kérsz egy engedélyt, a különféle ellenőrző szerveknél dolgozók a „feketelevessel” kezdik és rádzúdítják az „epét”. Nem azért, mert utálnak, hanem azért, hogy nekik legyen munkájuk. Ennek sokszor nem tud az ember megfelelni és ettől jön létre a félig-meddig reménytelen helyzetet.

A legalizáláshoz egy komolyabb szintre kell eljutni, hogy aztán senkinek ne törjön bele a bicskája, amikor hivatalossá válik a cég. Ez a vízválasztó. Nyugaton is be kell regisztrálni egy vállalkozást, de tény, hogy sokkal egyszerűbben lehet működtetni, kezelni. Nem terhelnek annyira a felesleges bürokráciával, jobban lehet a munkára koncentrálni.

A megoldás tehát az, hogy csak akkor regisztráltassuk a céget, ha már látjuk, hogy működőképes. Nem ideális azzal kezdeni.

Fontos a sikerhez a mentalitás?

– A magyar mentalitásra sajnos jellemző, hogy nem állunk az önbizalom csúcsán. Mintha a világ terheit is önmagukon vinnék: minden rossz, semmi sem funkcionál. Szerbiában pedig, ha megkérdezel valakit, mi újság, akkor azt mondja, „minden rendben”. Pedig tudja a kérdező, hogy ez nem igaz. Magyarországon az emberek önbizalmát mindenképp növelni kellene, Szerbiában pedig nem ártana a tükör elé állni és beismerni, hogy nincs minden rendben. Hogyan lehetne ezen segíteni? Amíg a bizonytalan dolgokat magunk körül nem tudatosítjuk, addig lehetetlen az előrehaladás.

Egy csomó szakmánál nincs szükség nagy beruházásra az elinduláshoz. Végezhetünk duguláselhárítást, festhetünk falat, fuvarozhatunk, taxizhatunk, készíthetünk kézműves termékeket. Abból a pénzből, amiből Németországba emigrálnánk, bőven el lehet indítani egy vállalkozást. Csak úgy tűnik, hogy külföldön nem szégyen az utcán söprögetni vagy beállni a gyártósorra, Vajdaságban és Magyarországon viszont igen.

Lényeges még, hogy nem szabad leragadni olyasminél, aminek nincs értelme. Ha az ember elkezdi felkavarni az állóvizet, nemcsak jó dolgok kerülnek elő, hanem olyasmibe is bele lehet gabalyodni, ami visszafog. Észre kell venni, ha valami nem a jó irányba tart.

Hogyan birkózol meg a mindennapokkal?

– Nem egyszerű vállalkozónak lenni. Sok terhet kell cipelni a válladon, amit nem oszthatsz meg senkivel. Ha egy közösségben dolgozol, van kivel megbeszélni a problémákat, elmehetsz céges bulira. Nálunk ez a „buli” két személyről szól, rólam és a kolléganőmről. Néha el kell menni pihenni – mindegy, hová, csak ne dolgozzak!

Vajdaságiként hogyan alkalmazkodtál a budapesti léthez?

– Szeretem Budapestet. Nagyváros, de lehet benne élni, ha élhetővé teszed magad számára. Egy kerület tulajdonképpen egy kisváros, én körülbelül három kerületben élem az életem nagy részét, a többiben szinte sosem járok. Viszont ha szükségem van valamire, vagy mondjuk színházba mennék, adott a lehetőségek széles tárháza. Alkalmazkodni kell a városhoz, de ha hazaköltöznék Óbecsére, ott is ugyanez lenne a helyzet.

A szemüvegnek tökéletesnek kell lennie...

A szemüvegnek tökéletesnek kell lennie…

A munka mellett mi az, ami kikapcsol,  feltölt?

– Jelszavam, hogy élvezzük az életet, amennyire csak lehet. Az ember nem kevés órát tölt a munkájával, ezért lényeges, hogy szeresse is. Szerencsére össze tudom egyeztetni a családi életemmel, kedvteléseimmel. Mielőtt megszülettek a gyermekeim, 3 évet egyedül töltöttem az üzletben, minden munkanap este fél 7-ig benn voltam. Közben megnőtt a vásárlók száma és ma már ketten vagyunk a kolléganőmmel. Ez ugyan többletköltséget jelent, de így legalább marad időm a szeretteimre és minden egyébre, ami fontos.

Havonta járok haza a szüleimhez és a találkozni a barátokkal. Szeretek sportolni, elmegyek néha vadvízi evezésre, kanyontúrázásra. Szívesen töltöm az időm a természetben, Szerbia nagy részét már bejártam, a Tara, a Lim, az Ibar folyók csodálatosak. Lehet evezni, sátorozni, kirándulni. Egyébként mindig is az alacsony költségvetésű nyaralásokat pártoltam. Egy egynapos kenutúra a Duna-kanyarban vagy Kupuszina környékén számomra felbecsülhetetlen.

Sokat voltam életem során egyedül – testvérem sincs –, ezért nagy váltás volt a család. Más érzést, életformát, értékrendet ad. Nagyon fontos, hogy utóbbi valóban kialakuljon, inkább előbb, mint soha! Persze, jó bulizni és felelősségmentesen élni, de az élet lényege a jövőkép, ebben pedig a családnak szerepelnie kell. Fontos ugyanakkor, hogy a munka és a magánélet szimbiózisban létezzenek egymással. Ahhoz, hogy kellemes életünk legyen, elsődleges az egyensúly megteremtése.

The following two tabs change content below.
Búcsú Adrienn

Búcsú Adrienn

Van, aki szerint ez az érzés idővel elmúlik, de nálam nem úgy tűnik. Általános iskolásként kerültem Magyarországra, még gyerekként. Kecskeméten végeztem a képzőművészeti középiskolát és Szegeden a kommunikáció szakot. Ma budapesti vagyok. Sosem felejtettem azonban el vajdasági gyökereimet. Szegényebbnek érezném magamat, ha nem lennének. Sokat jelent a délvidéki életérzés, sokat jelentenek az onnan származó emberek. Valahol talán törvényszerű volt, hogy egyszer csak róluk írni is elkezdek...
Do NOT follow this link or you will be banned from the site!