Ismét SZINbe borult a Partfürdő

Méltóképp intettünk búcsút a nyárnak Szegeden

Bár ízig-vérig szegedi vagyok, a paprika utáni legnagyobb durranásunkra, a Szegedi Ifjúsági Napokra eddig mindig csak egy napra mentem ki, idén azonban úgy döntöttem, azt az egy szem koncertet és a szobámból való fülelést inkább bérletre cserélem. Komoly haditervvel álltam elő – kis lila fecni millió programlehetőséggel –, és kábé össze is jött, amire számítottam.

Azért kábé, mert első nap rögtön azzal kellett szembesülnöm, hogy csodával határos módon vannak emberek, akik nem élvezik egész nap a rockot és a metált, így a Depresszió és az Enter Shikari kapásból ugrott néhány szám után, viszont a Blahalouisiánát teljes valójában nézhettem. Fáj bevallanom, de jól jártam – a Schoblocher (akkor lassabban is: Scho- blo- cher) Barbara vezette csapat azon kívül, hogy baromi jó zenét csinál, óriási bulit is tud teremteni. Személy szerint az angol számokat sokkal élvezhetőbbnek találtam, mint a magyar szövegűeket, hihetetlen, mekkorát tud ütni a My Baby Wants To Leave This City élőben, még akkor is, ha ez a hosszú cím szinte le is fedi a teljes dalszöveget.

A My Baby után a bal oldali lámpa volt a kedvencem

A My Baby után a bal oldali lámpa volt a kedvencem

A Blaha után még tettem egy elkeseredett kísérletet arra, hogy picit közelebb hozzam a többiek szívéhez az Enter Shikarit, de szemükben a félelem és a kétségbeesés fénye csillogott az énekes egyedi mozgását és külalakját látva, szóval mindenki nagy megkönnyebbülésére inkább elvonultunk enni. Van előnye is, hogy a SZIN a kisebb fesztiválokhoz tartozik, például négy mindennel megpakolt hot dog kijött kettő szigetes árából, amire csak egy csík majonézt raktak, majd a chilis szósznál újabb 100 forint drágulásra számíthattunk. A jóllakott óvodás-érzést persze egyből a javamra fordítottam, így a Tankcsapdát közvetlen a legnagyobb pogó mellett nézhettük a korlátra kenve. És még annak a százhúsz kilós, jóval a tömeg fölé tornyosuló és az ütésekből mit sem érző pasasnak volt mersze az egyik szám alatt végig panaszkodni nekem, hogy zavarja az a rózsaszín lufi, amit valaki más felejtett ott megkötözve! Az első eltüntető próbálkozásom sikertelensége után valahogy mégis túlléptem idegen barátom sopánkodásain, és teljes szívből üvöltöttem az Agyarországot – pontosabban remélem, az volt, mert az ének hangosításával a voltos koncerthez hasonlóan megint adódtak gondok, olyan jó pedig még nem vagyok, hogy dobról kapásból beugorjon minden dal. Milyen mázli, hogy a szélgép legalább fújta Lukács Laci fényes hajkoronáját, továbbá a két méteres, raszta, tetkókkal televarrt Sidi iránt érzett mérhetetlen szimpátiám is sokat dobott a hangulaton.

IMG_20170823_223139

A csütörtököt egy dolog miatt vártam: azért, mert az utolsó pillanatban átrakták erre a napra az Ivan& the Parazolt. Minden a terv szerint alakult, a többieket beöltöztettem logós egyenruhába, befoglaltuk a fél első sort, már csak egy dolgunk maradt: várni. Öt perc késés még a darálós fesztiválokon is megesik, de negyed óra elteltével, amikor a közönség már kedvesen bátorította az együttest, hogy lassan illene kezdeni (igen, a jól megszokott ,,Mi a helyzet, bogárkáim?” kántálása következett), kijött a crew egyik tagja, hogy Vitáris Iván frontember bizony jó nagy dugóba került, de tíz perc múlva már biztos ideér. Aztán tíz perc múlva megint feljött a színpadra, hogy az a dugó igazából a röszkei határon érte utol Ivánt, ahol le is kapcsolták, de mindenki nyugodjon szépen le, húsz perc, és itt is lesz. Nem volt ott. Laza ötven perc csúszással végül csak beesett a nyaralásból visszatért énekes, kárpótlásul plusz fél órás agyeldobó koncertet, egy egyszer eljátszott, de általam persze kívülről fújt dalt (When I was 17) és ráadás Wish you the Bestet kaptunk, szóval ha nehezen is, de mindenki lenyelte a békát.

Ami késik, nem múlik -Fotó: Mészáros Anna

Ami késik, nem múlik – Fotó: Mészáros Anna

A kissé átrendeződött programnak és az út közben befalt pizzának köszönhetően alig tudtunk a Halott Pénzen maradni – azt hittem, ez nem nagy baj, úgysem ismerek tőlünk öt számnál többet. Nos, vagy pont azt az öt számot hagyták a végére, ami még nekem is ismerősen csengett, vagy mostanában tényleg csak az ő zenéik mennek mindenhol (valószínűleg mindkettő), de magam is meglepődtem, hogy a refrének éneklésén túl még az egyik raprészt is odavágtam Marsalkó Dávidék kedvéért.

A részben jóvátett Parazol után legjobban a pénteki napot vártam, és nem is kellett csalódnom. Már ötkor a Luckies hangolását élveztem a negyvenfokos Captain Morgan Arénában, és az egyórás koncertjük után annyira ki is fáradtam, hogy egy rövid, de kellemes szunyókálással és semmibe nézéssel töltöttem az időt a Civil faluban. Mire feleszméltem, még mindig maradt két felesleges órám a Vad Fruttik előtt, így végre tüzetesebben is megvizsgálhattam, hol töltöm immár harmadik napomat.

Minden valamire való fesztiválon vannak olyan programok, amik jól hangzanak, de vagy korán kezdődnek, vagy pont egybeesik az új kedvencünk fellépésével, vagy csak simán fröccsözgetünk helyette egy kellemes fa árnyékában. Egyszóval nem sokan voltunk még délben jógázni, ahogy két hozzáértő ember elmélkedésén sem szerelemről és párkapcsolatokról, de még ingyen kuponokat sem váltottunk be. Pedig az élet mit sem ér ingyen illatfelhő nélkül, ami nyilván elnyomja a nap folyamán kiizzadt literek szagát. Nos, az első kettőre nem is volt túl sok esélyem, hiszen a SZIN nem épp egy Sziget, de arra még volt időm, hogy szerezzek egy hihetetlenül menő, pirosan világító partykarkötőt az egyik sátorban, ahol eredetileg még ennél is menőbb csillámtetkókat ígértek, de nyilván kifogytak a készletből este hétre. Bezsebeltem még két fürt szőlőt, egy útlevelet (lehet tippelni, hogy vajon szereztem-e 8 pecsétet, hogy indulhassak a tombolán), a Paks2-söket és a katonai toborzókat pedig sikeresen elkerültem, szóval eredményes körutam befejeztével már tényleg megcélozhattam a Borsodi Nagyszínpadon fellépő Fruttikat. Hál’istennek nem játszották a Sárga zsigulit, azt hiszem, csak még jobban összekuszálta volna az egyik szám alatt pogózunk, a másik alatt diszkóra torzulunk – hangulatot. Mire mindkét énünknek eleget tettünk, nagyjából vége is lett a koncertnek, rohanhattam hát a Partfürdő másik részére Harmincipszit hallgatni – Beck Zoliék ugyanis csak a Világzenei színpadot kapták meg. Eltelt egy szám, kettő, nyolcvanöt, és tudtam, hogyha az Öltöztetnéd megint után nem gyakorlok egy kis önuralmat, végleg itt ragadok, az Esti Kornél pedig megjöhet végre, de én sehol sem leszek.

Megjöttek végre - Fotó: Mészáros Anna

Megjöttek végre – Fotó: Mészáros Anna

Persze szokás szerint csak a hangolásért leheltem ki a lelkem, de túlságosan szeretem a zenéjüket ahhoz, hogy engedjem a háromnegyed éjfélkor ott lévő mintegy húsz embernek, hogy kitúrjanak a jobb helyekről. Az első pár szám szerencsére már többeket odavonzott a legjobb nevű Riska Party Arénába, így szomszédnak meg is kaptam két fullrészeg lányt, akik körül érthető módon háromméteres holt tér alakult ki, mert egymást és a többieket magukkal rántva fetrengték végig a fél koncertet. Ennek ellenére valahogy sikerült helyettük is ugrálnom, egyig alig érte a lábam a földet, olyan zúzást nyomott le a mezőtúri banda.

Talán a tegnapi utolsó három végigőrjöngött koncertnek, talán a lábaimat pici ütvefúrókkal megmunkáló tündéreknek köszönhetem, hogy a zárónapon alig bírtam menni. Természetesen az első ígéretes program akkor kezdődött, amikor a nap felkelő sugarait szórta, így 16: 15-kor nem a végrendeletemet írtam kegyelemért könyörögve, hanem befoglaltam az első sorban a helyem a Middlemist Redre. A pszichedelikus rockot játszó együttes másodjára játszott a SZIN-en, de máris a Nagyszínpadon találták magukat – ennek is megvolt az ára, a korai időpontban nem sok elkötelezett fesztiválarc volt rajtam kívül, a fele meg úgyis elolvadt két szám között.

IMG_20170826_161751

Az utánuk következő Fish! bulijára szerencsére már jó pár popmetálos hős támadt fel a porból, akik bakancsban és talpig feketében pogóztak akár magukban is. Sok koncerten megfordultam már, és hozzá vagyok szokva, hogy a rockzenészek szeretnek hangot adni a lázadó énjüknek egy-egy szidalmazó beszéd formájában  – csakhogy míg ezek általában a politikáról és az elnyomásról szólnak, addig Kovács Krisztián énekes a következőnek fellépő Wellhellót oltotta be megszámlálhatatlanul sokszor.

21124406_1450509031699817_217840324_nTalán a Fluor- Diaz duó képével ellátott pólóban csápoló, többször leszólt lány ennek nem annyira örült kicsivel mellettem, de én jót nevetgéltem magamban, majd a megsértett zenekar pár száma után átmentem az akkor kezdő Love Bandre. A koncert után el is döntöttem, hogyha nem jönne be az űrhajós karrierem, akkor inkább Péterfy Bori leszek, ugyanis kedvet kaptam a színpadon fetrengéshez meg a közönség őrült cuccainak felpróbálásához, és én is szeretnék mikrofonnal a kézben fejest ugrani a tömegbe. A legtöbbet ült a fesztivál közepén – díjat lazán bezsebeltem volna a szombat esti aktivitásomat nézve, mert később sem a Biebers, sem az Anna & the Barbies, sem a Punnany Massif kedvéért nem voltam hajlandó felkelni a fűből, bár mentségemre szóljon, egyiknek sem vagyok elkötelezett rajongója. Megfordult a fejemben, hogy milyen vicces lenne a fesztivál méltó zárásaként azt énekelni, hogy ,,én vagyok a kistehén, ülök a fa tetején” a Kistehén koncertjén, de az éjféli kezdés miatt hamar hajlandó voltam lemondani erről az epikus búcsúról, így puhány mód hazatekertem már félig az igazak álmát aludva.

Lehet, hogy még kicsit gyúrnom kell ahhoz, hogy igazi fesztivállat legyek, de ki tudja – a jövőre ötvenéves SZIN talán jó edzésnek fog bizonyulni.

The following two tabs change content below.
Almási Fanni

Almási Fanni

Írói pályafutásomat 8 évesen kezdtem az akkori barbis naplómmal, és úgy érzem, azóta fejlődtem pár dologban. Komolyabb lettem? Dehogyis. Majd 18 éves fejjel (hogy repülnek az évek! Már kezdem kapni a „Hova tovább?”, a „De nagy kislány lettél, pici Fannikám!” meg a „Most kezdődik csak az élet!” típusú megjegyzéseket, és innen szeretném üzenni, hogy máris elegem van belőlük!) ugyanolyan lökött vagyok, sőt. Különleges képességeim közé tartozik többek között a sétálás közbeni olvasás és az álmodozás minden lehetséges helyen – különösen órákon, hogy a lehető legkínosabb legyen a felébredés. Ha nem az előző két kedvenc tevékenységemet gyakorlom, a kutyámmal és/vagy a barátaimmal vagyok, gitározok, koncertekre járok – utóbbi közben pedig lelkesen gyűjtöm az ötleteket, hogy be tudjak róluk számolni a Press Szó olvasóinak.
Do NOT follow this link or you will be banned from the site!