Szíriába kéne menni

Ki hajlandó meghalni a Közel-Keleten?

Egyre inkább úgy tűnik, hogy a migránsáradatot nem állítja meg a kerítés, de még a közép-európai miniszterelnökök kakaskodása sem. Tél tábornok – a történészek egyszerűen csak így hivatkoznak az Oroszországot megtámadó hadvezérek legnagyobb „ellenfelére” – azonban gátat szabhat a Nyugatra igyekvő ezreknek, időt adva ezzel az európai vezetőknek, hogy higgadtan szembenézzenek a problémával.

(fotó: Reuters)

(fotó: Reuters)

Az elhíresült német kijelentés után – amely szerint befogadják a menekülteket – ma már egyre inkább az a nézet terjed, hogy átfogó közel-keleti rendezésre van szükség, hogy az otthonukat elvesztő milliók visszatérhessenek a szülőföldjükre. Felmerül viszont a kérdés, hogy kire fog hárulni a béke megteremtésének feladata.
Sokat hallhatunk arról, hogy Európa, a kivénhedt világrész már csak múzeum. Az elöregedő lakosság, a csökkenő születésszám csupán arra teszi alkalmassá, hogy mosolyogva fogadja a turistákat, akik a végeérhetetlen műemlékek, a mondén tengerpartok és a precíz kultúrtájak miatt érkeznek. Ugyanakkor a sokat emlegetett gazdasági és nagyhatalmi trónkövetelők, a BRICS-országok (Brazília, Oroszország, India, Kína és Dél-Afrika) mintha megbénulnának, ha valós globális problémát kell megoldani, ezért úgy tűnik, ez a jövőben is Európára marad.
Eszembe jut egy pár évvel ezelőtti írás, amely azt feszegette, kontinensünkön mennyire idejétmúlt a klasszikus nacionalizmus és a hazafiság eszméje. Egy közvélemény-kutatás alkalmával a hollandok nagy része harsányan jelentette ki, bizony esze ágában sem lenne életét adni a hazájáért. Az európaiak számára a háború az első és a második világháborút jelenti, valamint a könyvekben olvasott távoli, romantikus csetepatékat. Érthető, hogy a mai hollandok nevetséges fantáziálásnak vélik, hogy a dánok lerohanják őket a királyné dicsőségéért, de a svájciak sem tartják valószínűnek, hogy az osztrák hadsereg martalékává válnak. Az említett klasszikus nacionalizmus szinte kizárólag az európai társadalmak jellegzetessége volt, és az egymás közötti versengésben, majd háborús konfliktusokban csúcsosodott ki. Az elkövetkező években azonban a kontinens közösen néz szembe a veszélyekkel, amelyek szintén egy nemzetek feletti szintről érkeznek. Sokféleképp fogalmazzák ezt meg: vallások, civilizációk, kultúrák, földrészek összecsapásaként.

Ebben a patthelyzetben sokan a tengerentúlra tekintgetnek, onnan várják a gyors és fájdalmas problémamegoldást. Különben is, ha rákérdezünk, hogy ki az igazi felelős a közel-keleti problémákért, a kocsmafilozófusoktól az elsőéves bölcsészekig mindenki a legnagyobb természetességgel vágja rá, hogy Amerika. Tény, hogy az Egyesült Államok rendkívül burjánzó külpolitikát folytat, de ebben nincsen semmiféle megismerhetetlen titok. Létrejöttekor az USA korántsem az a szuperhatalom volt, ami manapság, hanem part menti kolóniák laza szövetsége, amelyek inkább hittel, mint katonai erővel győzték le a briteket. A korabeli amerikaiak nagy része szintén vallási fundamentalista volt, s ez döntő fölényt jelentett a birodalmi hadsereg felett. A napóleoni háborúk idején függetlenné vált latin-amerikai országok védelmében fellépve hirdették meg a Monroe-elvet, mely hatalmi terjeszkedésre sarkallta az Egyesült Államokat. A második világháború után a Monroe-elv elvezetett a Truman-doktrinához, ami kijelentette, hogy az Egyesült Államok politikájának támogatnia kell azokat a szabad embereket, akik ellenállnak a fegyveres kisebbségek, vagy a külső erők alávetési kísérleteinek, magyarán: meg kell akadályozni a kommunizmus terjedését. Ez egy jól végigkövethető ív, amely végigkísérte az USA történelmét a kezdeti bezárkózástól a folyamatos külpolitikai beavatkozás kényszeréig. Mindezt átszövi egy jó adag küldetéstudat, amit jól ismerünk, és ami sokak számára visszatetsző.

Amerikai katona a Közel-Keleten (forrás: Al Jazeera)

Amerikai katona a Közel-Keleten (fotó: Al Jazeera)

Mindezeket nagyon gyorsan a helyére kell raknia az európai közvéleménynek, a közel-keleti rendezés ugyanis nehezen képzelhető el az Egyesült Államok részvétele nélkül. Annak ellenére, hogy sokan azt hiszik, a Közel-Kelet problémáit az afganisztáni és iraki beavatkozások generálták, a térség már korábban is időzített bomba volt. Afganisztán évtizedek óta erős bázisaként szolgált a fundamentalizmusnak, nemkülönben a szomszédos Pakisztán. Az „arab tavasz” kiindulópontja pedig az az ország volt, amely már fél évszázada a Nyugat leghűségesebb szövetségese. Ahol nincs olaj, de vajdaságnyi területen (a Nílus-deltában) zsúfolódik össze hetvenmillió ember: Egyiptom. Ezek a folyamatok valószínűleg elérték volna Irakot és Szíriát az USA nélkül is.

(forrás: ENSZ)
A demokrácia helyett új megmentőt találtak maguknak a vasmarokban hívő kelet-európaiak. Nincs olyan nap, hogy a közösségi oldalon ne bukkanjak rá legalább három fotómontázsra, amin Vlagyimir Putyin néz szigorúan. Persze azért ebben az irányban sem minden fenékig tejfel, még ha el is tekintünk az Ukrajnában és az Ukrajna környékén zajló kvázi-testvérháborútól. Oroszország sajnos a huszonegyedik századra sem tudott sokkal többet felmutatni az oligarcháknál, kínos internetes videóknál és kemény alvázas teherautóknál. Azonban iszlám szélsőségesek a „nagy medve országa” ellen is elkövetnek véres merényleteket, iskolában, színházban, vagy pályaudvaron – legutóbb éppen az Egyiptomban felszálló orosz repülőgép ellen. Az sem mellékes, hogy mi volt Oroszország és a Szovjetunió szerepe az iszlám világ katasztrófájában. A hidegháború idején felfegyverezték az Izraellel szembehelyezkedő államokat, valamint a szocialista eszméket és diktatorikus hatalomgyakorlási módszereket is elterjesztették, a legsikeresebben éppen Irakban és Szíriában. Azután évtizedes konfliktusba bonyolódtak Afganisztánnal, amire igen rossz érzékkel kapcsolódott rá az USA. A rendszerváltozás utáni Oroszország pedig azonnal véres háborúba kezdett a függetlenedni kívánó kaukázusi muszlim tartományokkal, Csecsen-, majd Ingusfölddel. Az Iszlám Állam megszervezése és haderejének felállítása sokkal inkább az innen származó harcosok „érdeme”, mint a sokat emlegetett harmadik generációs bevándorlóké, akik nyugat-európai lakhelyükön aligha gyakorolhatták a háborúsdit.

Vlagyimir Putyin, Oroszország elnöke (forrás: Getty Images)

Vlagyimir Putyin (fotó: Getty Images)

Így vissza is kanyarodtunk Európához, mely a látszólagos teszetoszaságával újra a világ élvonalába került. A menekültválság legalább egyvalamit megmutatott: az öreg kontinens a problémái ellenére is az a hely, ami a világ népeinek a fejében úgy él, mint a földi mennyország. Ahogy az elmúlt évszázadokban, úgy valószínűleg az elkövetkezőkben is Európa marad a történelem fősodrában. Láthatjuk, hogy feltörekvő hatalmak nagyon is függnek a saját problémáiktól, a törékeny éghajlati, nemzetiségi, szociális egyensúlytól. Oroszország ugyanolyan durva és keményfejű, mint a múltban, Amerika pedig magára maradva óhatatlanul patthelyzetbe kerül. Elvárják, hogy tegye rendbe a világ dolgait, de abban a pillanatban agresszivitással és nagyhatalmi törekvésekkel vádolják. A megoldás ránk vár, és ha az európaiak nem akarnak fegyveresen harcba szállni, akkor más eszközöket kell keresni.

(fotó: www.theparliamentmagazine.eu)

(fotó: www.theparliamentmagazine.eu)

Ahogy egy interneten terjedő idézet névtelen szerzője frappánsan megjegyezte: „Az arab világ és Európa viszonya jelenleg olyan, mint egy érzelmileg összezavarodott, minden irányban támadó, ütő, rúgó és sértegető kamaszgyereké és egy sokat megélt, bölcs és gazdag nagynénié, akinek az egyik pillanatban az emlői közé kell fogadnia a zokogó és szeretetéhes kamaszt, a másikban pedig keményen megpofozni, mindezt sok-sok megértéssel.”


Iratkozz fel hírlevelünkre és kövesd a Press Szó új írásait!

The following two tabs change content below.
Takács Rajmund

Takács Rajmund

A nyolcvanas évek közepén születtem, amikor jók voltak a disco zenék és Tom Cruise is fiatal és normális volt. Lassan nyolc éve próbálok újságíró lenni, amit a gunarasi Hírharangnál kezdtem. Talán a motivációm volt rossz, azt hittem így majd könnyebb lesz csajozni... Miután nem jött be, azóta legfőbb célomnak a vajdasági magyar paraszt-munkás népség szellemi felszabadítását tartom.
Do NOT follow this link or you will be banned from the site!