„Hús-vér matéria, amely él és működik”

Szombathy Bálint Alföldi Róbert fotókiállításáról és még sok másról

Mint arról korábban írtunk, az Alföldi Róbert fényképgyűjteményéből nyílt A múlt szabadsága – Válogatás Alföldi Róbert fotógyűjteményéből – Neoavantgárd fotóművészet Magyarországon az 1960-as évektől napjainkig című kiállítás április 3-ig tekinthető meg a Mai Manó Házban. Az ehhez kapcsolódó Fotóművészeti Szabadegyetem performansz témájú előadását a vajdasági Szombathy Bálint, a fotógyűjteménnyel kapcsolatos kiadványban szereplő egyik tanulmány szerzője tartja április 5-én, kedden 18 órától. A pacséri születésű, Munkácsy Mihály-díjas képzőművész, kritikus, író és előadó (művésznevén Art Lover, Karen Eliot) interjúnkban szót ejtett a Bosch+Bosch csoport indulásáról, a Magyar Műhely Galériáról, a Laibach zenekarról és a múlttal való szembesülésről, valamint arról is, mennyire vihető tovább az a nagyon erős művészeti örökség, amely a hetvenes–nyolcvanas évek alkotóinak sajátja.

Harminc–negyven évvel ezelőtt volt Vajdaságban a kortárs művészetnek egy egyedülálló korszaka. Szabadkán megalakult a Bosch+Bosch csoport, Újvidéken bemutatták Ladik Katalin Bayer-aszpirin című előadását, sor került Bada Dada nagy feltűnést keltő performanszaira, Sziveri János lett az Új Symposion főszerkesztője. Ki cáfolná ezek után azt az állítást, hogy Vajdaság Kelet-Közép-Európa egyik legfontosabb művészeti központja volt?

Őszintén sajnálom, hogy akkor még gyerek voltam, és ezért csak legendaszámba menő történetekből, például Jódal Kálmán íróbarátom elbeszéléseiből ismerem ezt a korszakot. Ezek a sztorik arról árulkodnak, hogy milyen nagy port kavaró happeningeket, előadásokat, kiállításokat láthatott az akkori közönség, mennyire erős és érdekes, intenzív és izgalmas kulturális pezsgés jellemezte ezeket az éveket, amelyek sajnos az 1991-es „első össznépi Magyarországra településkor” szinte egyik napról a másikra véget értek. Ez ilyen formában persze nem teljesen igaz, hiszen maradtak alkotók ezután is, akik mertek másként, merészebben fogalmazni, de az igazi forráspontja a vajdasági neoavantgárd művészetnek a hetvenes–nyolcvanas években volt.

Mondana pár szót a Bosch+Bosch csoport indulásáról?

– A csoportot a környezetünk művészeti felfogásával szembeni lázadás jegyében hoztuk létre 1969-ben. Ez volt az első ilyen jellegű kollektíva az akkori Szerbiában. Barátaimmal nem akartunk olyasféle művészetet művelni, melyet a szűkebb pátriánkban – Szabadka városában, továbbá Vajdaságban – volt alkalmunk megismerni. Azt tapasztaltuk, hogy a nagyvilág óriási változásoknak néz elébe az élet összes területén, a nyugati világban minden forrong, és a pezsgő folyamatokból mi sem kívántunk kimaradni. Törekvéseinknek nagyban kedvezett, hogy a jugoszláv társadalom akkoriban teljesen nyitott volt a külföld felé. Az információáramlás szabad volt, és a személyes mozgást sem korlátozták oly módon, mint tették azt a többi szocialista országban. A Bosch+Bosch csoportot rövid időn belül elfogadta az akkori délszláv művésztársadalom, ennek köszönhetően már 1971-ben néhányunk bemutatkozhatott a belgrádi Kortárs Művészeti Múzeum egyik kiállításán. Ha belegondolok, nagyjából húszévesek voltunk akkoriban.

KerekesZoltán2015-2

Szombathy Bálint (fotó: Kerekes Zoltán)

Milyen gyakran látogat haza, és ilyenkor milyen érzés a múlttal szembesülni?

– Utazásaim gyakorisága rendre attól függ, éppen milyen munkafeladatokat látok el abban a régióban, amely a szülőföldemet jelenti, akár szűkebb, akár tágabb vonatkozásban. Egy éve indulásom helyén, Szabadkán volt egy nagyobb volumenű retrospektív tárlatom, amelyet később Belgrádban is bemutattak, sőt, díjjal jutalmaztak (Vladislav Ribnikar-díj a legjobb szerbiai kiállításért 2014-ben). Jelen vagyok azonban Horvátországban és Szlovéniában is, továbbhaladva azokon az ösvényeken, melyeknek csapásait több évtizede tapostam ki. A múlt számomra pozitív erőként van jelen, amely nem visszahúz, hanem előre lendít. Ami esetleg szomorúság, nosztalgia vagy akár gyász képében vetül fel bennem, azt elsősorban korán elvesztett barátaim hiánya okozza, akik távozásukkal mérhetetlen szellemi űrt hagytak maguk után. Sohasem a globális – például nemzeti – kultúrák hatottak rám elsősorban, hanem az egyéni keretek közül előbukkanó individuális mitológiák. A néhai jugoszláv kultúrát sem határozhatjuk meg egységes fogalomként, hiszen a benne élő mindegyik nemzetnek és nemzetiségnek más volt a kultúrája, de pont ettől volt szép és változatos.

Az Ön által vezetett Magyar Műhely Galéria sok tehetséges, a délszláv államokból származó alkotónak biztosít kiállítási lehetőséget a magyar fővárosban. Ön szerint kik azok, akik a legmerészebben folytatják a hetvenes–nyolcvanas évek alternatív művészeti vonalát?

– Amennyire tőlem telik, igyekszem figyelemmel kísérni mind a Vajdaságban jelentkező magyar képzőművész tehetségek kibontakozását, mind a már jelentősebb opusszal rendelkezők pályájának alakulását. De vonatkozik ez a tágabb déli térségre is: az MMG-ben évente bemutatunk egy-egy szerb, horvát vagy szlovén alkotót. Annak a megállapítása viszont, hogy kik tekinthetők a közelmúlt progresszióját folytató alkotóknak a mai nemzedékben, nem egyszerű. Az azonban biztos, hogy kevesen vannak, akik nyíltan hirdetik akár az avantgárd, akár a tágabb értelemben vett modernizmus művészetfelfogását. Mivel az azonos nevű folyóiratot is szerkesztem, azt tapasztalom, hogy az irodalom terén sem jobb a helyzet, mint a képzőművészetben. A nagybetűs művészet egy hatalmas szénakazal, amelyben nehéz megtalálni a tűt, vagyis az iránytűt. Nehéz benne eligazodni, nem könnyű benne felismerhető csapásokra lelni. A múlt minden tudáshagyatéka egyszerre működik benne, de oly módon, hogy egyik sem élvez helyzeti előnyt a másikkal szemben. Az általánosan eluralkodott felfogás szerint ma azok számítanak haladó alkotónak, akik a jelenkor korszerű médiumaira támaszkodnak, holott egyáltalán nem biztos, hogy ez minden esetben így is van. A pixelek nem okvetlenül előnyösebbek és radikálisabbak a pigmentekkel szemben, a priori nem lehetnek a radikalizmus védjegyei. Egyformán találunk szemetet itt is, meg ott is, a technológia semmire sem garancia, mint ahogyan a hagyományos eszközökhöz való csökönyös ragaszkodás sem az.

SzombathyBODYSIGN1-1973

Body signalization (Szombathy, 1973)

A zene – elsősorban a Laibach zenekarra gondolok – mennyire volt hatással az Ön művészetére, önkifejezési formáira, és milyen szerepet játszik benne jelenleg?

– Érdekes felvetés a Laibach esetleges szerepe a művészetemben. Talán arra a 2010-es performanszomra gondol, melyet a szlovén banda tiszteletére adtam elő az A38 Hajón? A Laibach akkor volt számomra a legérdekesebb, amikor még indusztriális zenét játszott, szemben a mai pop attitűddel. A Laibach mindig több volt, mint sima zenei kollektíva, hiszen kiemelt szerepet kapott programjában a videóval és a testmozgással felerősített színpadkép, az öltözködés markáns vizualizációja, amely mögött ott volt a háttérben az egész Neue Slowenische Kunst összművészeti produkciója. Az egész egy (szlovén) állami szintű projekt volt, amely felelevenítette az elmúlt század orosz kollektivista művészetének a lelkületét, visszahíva azt a hitet, hogy művészettel hatni lehet a tömegekre. Másrészt ott volt benne a wagneri Gesamtkunstwerk ősi ideája is, amelynek első feltámadása épp a hatvanas–hetvenes években történt. Elsősorban ezért volt számomra vonzó a Laibach, meg hát amiatt is, mert provokatív magatartást tanúsított a jugoszláv állammal szemben, annak érdekében, hogy a későbbiekben felemelhesse egy másik állam, a független Szlovénia zászlaját. A független Szlovénia létrehozásának marketingjében mind a Laibachnak, mind a Neue Slowenische Kunstnak elévülhetetlen érdeme van.
A zene mindig is fontos volt az életemben, attól eltekintve, hogy nem játszottam hangszeren. A rocknemzedék tudatos és elkötelezett tagjaként sok mindent szívtam magamba a muzsikán keresztül. Zeneszeretetem később a performanszaimban is visszaköszönt, melyekben rendre használtam különféle rögzített hanganyagot. Sőt, élőt is. Egyik nemzetközileg ismert előadásomban színpadi partnerem egy énekes volt, a kilencvenes évek népszerű szerbiai hard rock zenekarának, az újvidéki Love Huntersnek a frontembere, Milan Mumin, aki hű munkatársam volt európai és ázsiai fellépéseimen, és aki külön arra az előadásra írta a zenét. Továbbá: azt, hogy a háborús éveket szellemi, lelki és pszichikai épségben éltem túl, nagyrészt a zenének köszönhetem. A bombatámadások idején rengeteg energiát merítettem például Wagner operáiból. Velük próbáltam elnyomni a közelemben becsapódó lövedékek pusztító zaját.

Néhány kultzenekar esetében – mint például a Death in June – felmerül a siker megtagadásának, elutasításának a lehetősége, amely a neoavantgárd korszak fotó- és képzőművészeinek egy részét is jellemezte. Ön mit gondol: feltétlenül önsorsrontásként értelmezendő, ha egy művész nem szeretne reflektorfénybe kerülni?

– Nem hinném, hogy a hatvanas és hetvenes évek kísérletező fotós képzőművészeit vagy képzőművész fotósait ez a magas szintű létkérdés különösebben foglalkoztatta volna. Sokkal inkább érdekelte őket a szabadságvágy, valamint a kíváncsiság, hogy olyannal próbálkozzanak, amivel korábban senki. A ma már nemzetközileg elismert fotósorozataimat nem abban a tudatban készítettem, hogy egyszer majd ott lógnak valamelyik nagy múzeum falán, és tanulmányokat írnak róluk. A siker egyáltalán nem érdekelt, csak az önkifejezés kereteinek a megteremtése volt számomra a fontos. Munkáim a végsőkig őszinték, nincsenek mögöttük külsődleges szándékok.

B.Szombathy-BAUHAUS

Bauhaus (Szombathy, 1972)

Másrészt semmiféle sikerrel nem kecsegtetett, ha valaki az előírt kánonon kívül kívánt megnyilatkozni. Az ember vagy hű volt az elveihez, és akkor kívülre rekedt – a sikernek még a halvány gondolata sem veszélyeztette –, vagy pedig feladta az elveit és középszerű, jólfésült produkcióival vált sikeressé abban az értékkategóriában, amelyben a siker minőségét felülről jövő szempontok szerint határozták meg. Ez inkább a magyar, mint a sokkal szabadabb jugoszláv helyzetre volt jellemző.
A reflektorfényről jut eszembe a következő: a fiam a polgári foglalkozása mellett alkotói munkával is leköti magát: ír, fotózik, képzőművészeti munkákat készít, filmekben és performanszokban szerepel, ám nem kíván előrukkolni az alkotásaival, nem akar publikálni, kiállítást készíteni, kerüli a nyilvánosságot. Amikor faggattam ennek az elhatározásnak a hátteréről, kiderült, nem ő az egyetlen, aki így van vele. Számos nemzedéktársa tanúsít hasonló alapállást a „reflektorfénybe kerülést” illetően. Ők valóban az undergroundban működnek, Marcel Duchamp szállóigéjét teljesítve be, miszerint „a jövő művésze a föld alá fog menni.” Úgy néz ki, ez a jövő már igencsak közeleg, vagy már itt is van.

Az acb Galériában márciustól látogatható kiállításáról megtudhatunk valamit?

– A galéria kérésére ezúttal politikai színezetű régebbi és friss munkáimból készítek válogatást, reflektálva a néhai jugoszláv, magyar és kelet-európai valóságra. Szokásomhoz híven a totalitarizmus, az egypártrendszer szimbólumait és nyelvét használom kiindulópontként, hogy aztán kimozdítsam őket eredeti súlypontjukból. Az acb újonnan nyíló kisgalériájában pedig korabeli dokumentumok és alkotások idézik meg a Bosch+Bosch csoport működését.

Hogyan került munkakapcsolatba Alföldi Róberttel, A múlt szabadsága című kiállítás szerzőjével?

– Úgy kerültem vele kapcsolatba, hogy ő nem tudott engem megkerülni. Volt róla tudomásom, hogy az általam nagyra becsült rendező műtárgyak gyűjtésével is foglalkozik. Ám arra álmomban sem gondoltam, hogy azok a poétikák állnak érdeklődésének a gyújtópontjában, melyek a hatvanas és a hetvenes évek radikális vizuális művészetének a vázát ácsolják össze, és sok esetben a fotó és a képzőművészet határvonalán foglalnak helyet. A megnyitót követően azonnal megfogalmaztam neki egy levelet, amelyben leírtam, hogy rengeteg dolgot láttam már az életben, de ehhez hasonló magángyűjteményt egyet sem. Az anyag attól is izgalmas, hogy nem rendszerben működik, nem művészettörténész által megkonstruált téziseket illusztrál. Hús-vér matéria, amely hat és működik, mind intellektuálisan, mind érzelmileg.

The following two tabs change content below.
Bicskei Flóra

Bicskei Flóra

Nagyon sokféle témában írtam már cikkeket, és nagyon sokféle emberrel készítettem interjút az elmúlt évek során. Rengeteget tanultam közben a világról, az életről, önmagamról. Szeretek rákattanni egy-egy témára a neten, és abban keresni-kutatni. Lehetetlen felsorolni, mennyi minden érdekel. Ez gyerekkorom óta így van. Magamról nem, vagy alig tudok írni. Kicsit figyelemhiányos vagyok, ismeretlenek között zárkózott. Szeretek futni, közben jó zenéket hallgatni, általában este. Ez teljesen feltölt. Szeretem Budapestet, nagyon. Szeretek rajzolni, újabban. Játszani a színekkel. Az írásban tudok igazán kiteljesedni.
Do NOT follow this link or you will be banned from the site!