„Az ismeretlen kitapogatása motivál leginkább”

A nagybecskereki Takarics Béla Fulbright-ösztöndíjára a legbüszkébb – Doktoranduszok diktafonvégen (I.)

Nemrég érkezett haza Minnesotából, ahol 21 hónapot töltött, s tért vissza a budapesti tudományos körökbe. A vajdasági származású Takarics Béla ugyan Magyarországon kamatoztatja a tehetségét, de időről időre külföldön is kipróbálja magát.

Nagybecskereken született, a családja ma is ott él. Idejekorán ráébredt arra, hogy a kutatómunka áll hozzá a legközelebb. Az érettségit követően Budapesten folytatta a tanulmányait, s jutott egyre több lehetőséghez, mígnem Fulbright-ösztöndíjjal a Minnesotai Egyetemen találta magát.

Emlékszel-e arra, mi szerettél volna lenni gyerekkorodban?

– Egy régi emlékem van az általános iskolából, fizikaóráról: felmerült bennem, mennyire rossz korszakban születtem, hiszen mostanra minden fel van fedezve! A kutatás mindig izgalmas dolog volt számomra. Persze később rájöttem, messze vagyunk attól, hogy ne akadjon több kiaknáznivaló… Tudatosan készültem a pályára. A családomban sok a mérnök, köztük az édesapám. Nem mondhatnám, hogy ők terelgettek ebbe az irányba, de ezt a példát láttam magam előtt. A műszaki vonal érdekelt. Szeretem a művészeteket is, de tisztában voltam vele, hogy mérnöknek jobb lennék.

Takarics_5

Takarics Béla a SZTAKI-ban szimulátoron teszteli az aeroelasztikus, pilóta nélküli repülő dinamikáját

Hogyan kezdődött az életed Magyarországon?

– A gimnázium befejezése után költöztem a magyar fővárosba. Megpályáztam egy ösztöndíjat, és a nulladik évet már itt kezdtem, a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem (BME) Gépészmérnöki Karán. 2000 óta kisebb-nagyobb megszakításokkal itt élek.

A beilleszkedésnem volt nehéz. Különösen, hogy az első évben még egy kollégiumban lakhatott minden külföldi diák – nemcsak az itt élő határon túliak, hanem például a magyar származású amerikaiak is. Mindenki nyitott volt az ismerkedésre. Később a Márton Áron Szakkollégiumba kerültem, ahol kicsit elzárva érzi magát az ember. Csak vajdasági, erdélyi, kárpátaljai és horvátországi magyarok éltek ott és szerintem kevésbé voltak érdeklődőek. Így például nem éreztem őket motiváltnak arra, hogy jobban megismerjék a fővárost – ismertem olyanokat, akik hetekig el sem hagyták a kollégiumot. De mindent összevetve jól éreztem magam, sosem gyötört túlságosan a honvágy.

Mi adott lendületet, hogy kutató legyél?

– Szeretek felfedezni, megérteni dolgokat: mélyebben akarom megismerni, mi hogyan működik. Ezt az érdeklődést a kutatások során lehet a leginkább kiélni. Voltak kiváló oktatóim, akik motiváltak, de úgy érzem, ez már azután történt, hogy bennem kialakult a kutatási vágy.

A hároméves alapképzést követően, 2003 környékén szakirányt kellett választanom, de az egyikről nem rendelkeztem kellő ismerettel. Egy kedves professzorom, Korondi Péter sietett a segítségemre. Megkérdezte, mi érdekel pontosan és leírta nekem, mivel foglalkozik a tanszékén. Attól kezdve sokat működtünk együtt, a doktori értekezésemnek is ő volt a témavezetője. Szakirányként az integrált mérnökképzés mellett döntöttem.

Ha az ember kutatással akar foglalkozni és akadémiai körökben szeretne maradni, a doktori képzést nem lehet megkerülni. Már az első évben felmerült bennem, hogy doktorandusz leszek, amikor a kollégiumban az egyik lakótársammal arról beszélgettem, hogy ő belevágott. Eldöntöttem, ha minden jól megy, szeretnék doktorálni is.

Béla a Grand Canyonban, túrázás közben

Béla a Grand Canyonban, túrázás közben

Pedig volt egy kis kitérőd is közben…

– Mielőtt elkezdtem a doktori képzést, otthon, Nagybecskereken dolgoztam a kórházban, így teljesítve a katonai polgári szolgálatot. Túl akartam lenni rajta mielőbb, nehogy aztán a tanulmányaimat kelljen megszakítanom 9 hónapra. A kórházban gépészmérnöki segédmunkát kaptam, ami szakmai tapasztalatként is jól jött. Az intézmény már vagy 40 éve épül, talán nemsokára teljesen kész lesz… A műtőben az egészségügyi gázok bevezetésénél segítettem, ahol fontos a megfelelő mennyiségű oxigén- és vákuumellátás biztosítása – a vezetékeket méreteztük, melyekkel mindezeket a termekbe juttatják. Érdekes kitérő volt.

Már az egyetemi éveid alatt többféle fejlesztésben vettél részt. Mi a szakterületed?

– Irányítástechnikával a doktori képzés idején kezdtem el behatóbban foglalkozni. A diplomamunkámat képfeldolgozás-alkalmazásból írtam: kamerákkal határoztuk meg markológép-kanalak hegesztési pályáját. Ezt korábban kézzel végezte Magyarországon a Caterpillar cég egyik leányvállalata, s mi robotokkal igyekeztünk a feladatot kiváltani. A kanalak geometriája igen tág határok között ingadozhat ahhoz, hogy a CAD-modellek (Computer Aided Design – számítógéppel segített tervezés) alapján hegesztési pályát lehessen tervezni. Ezért úgy gondoltuk, megnézzük kamerával, és a térlátás alapján számoljuk ezt ki. Ehhez kapcsolódóan foglalkoztam a számítógépes látás témájával. Majd amikor erről cikket készítettünk a kollégákkal, keveselltem benne a képletek számát – szerettem volna alaposabb matematikai részekkel ellátni az anyagot. Így jött az irányításelmélet. Olyan képzés ez, amelyet mérnökök és matematikusok egyaránt végeznek. Van is egy kis ellentét közöttük: utóbbiaknak a matek fontosabb, az alkalmazástól távolabb állnak, a mérnököknél éppen fordított a helyzet.

Magát az irányításelméletet egyszerű példával úgy tudnám megvilágítani, hogy ha sütni szeretnénk a villanysütőnkkel, beállítjuk rajta a hőmérsékletet. Az irányítástechnika célja, hogy amikor feltekerjük a gombot 200 fokra, a hőfok minél gyorsabban beálljon erre, s maradjon is így, attól függetlenül, hogy közben megzavarjuk a folyamatot, például kinyitjuk az ajtót. Ehhez a sütőt minél egyszerűbb matematikai modellel kell leírni, benne a fűtőszálak dinamikájával. A megtervezett szabályozó ezek alapján határozza meg a fűtés pillanatnyi teljesítményét.

Angkor Wat, kambodzsai kirándulás - majomsimogatással

Angkor Wat, kambodzsai kirándulás – majomsimogatással

Hogyan kerültél a Magyar Tudományos Akadémia Számítástechnikai és Automatizálási Kutatóintézetébe?

– A doktori képzés közepe táján professzorom, Korondi Péter hívott a SZTAKI-ba dolgozni. Szabályozáselmélettel foglalkoztam, témám a súrlódás-kompenzáció volt. Mechanikai rendszereknél a súrlódás sokszor elkerülhetetlen és gyakran káros hatású. Nehéz például miatta egy robotkart megfelelő pontossággal a helyes pozícióba mozgatni. Ehhez nyújthat segítséget, ha a súrlódást jól modellezzük, ami ma is nagy kihívást jelent a mérnökök számára. A kutatásaim során próbáltam a már létező modelleket olyan matematikai formára alakítani, ami jól illeszkedik a meglevő szabályozástechnikai eszközökhöz, így a szabályozó megtervezésénél már figyelembe vehető a súrlódás is. Az alkalmazási példa, mellyel foglalkoztam, egy repülőgépszárny terelőlapátjainak szabályozása. Ezeket folyamatosan változó pozícióba kell állítani. Mivel a lapát a mozgató mechanizmuson keresztül kapcsolódik a szárnyhoz, itt is fellép a súrlódás káros hatása. Ennek figyelembevételével olyan szabályozót terveztem, amely a korábbiakhoz képest pontosan a megfelelő pozícióba mozgatja a lapátot.

Egyébként a gépészmérnöki karon voltam doktorandusz, ott is védtem meg az értekezésemet, mert az MTA SZTAKI nem adhat ilyen fokozatot, de folyamatosan az utóbbinál dolgoztam. Amikor végeztem, megpályáztam a Magyary Zoltán Posztdoktori Ösztöndíjat. Ennek feltétele volt, hogy fogadjon egy egyetem, így a másik témavezetőm, Baranyi Péter Távközlési és Médiainformatikai Tanszékére kerültem a BME-n, önkéntes külső munkatársként. A képzés alatt oktatási feladatokat is elláttam, 2008 őszétől 2012 nyaráig voltam gyakorlatvezető. Különböző, irányításelmélethez kapcsolódó tárgyakat tanítottam, előbb a villamosmérnöki, majd a gépészeti karon. Amerikai vendéghallgatóknak angolul is tartottam foglalkozásokat. Abban, hogy magabiztosan álljak ki az emberek elé, segített, hogy Japánban, az USA-ban és Ausztráliában is tartottam szemináriumi előadásokat – bár ezek egyszeri alkalmak voltak. A tapasztalatot inkább a BME-s oktatásból merítettem, az alapján készültem fel.

Közben több külföldi tapasztalatot szereztem: közel fél évet voltam Hongkongban, Yeung Yam professzor meghívására. Legutóbb pedig a Minnesotai Egyetemen töltöttem 21 hónapot Minneapolisban. Először Fulbright-ösztöndíjasként mentem ki, majd az ottani oktatóm, Gary Balas meghosszabbította a kinn tartózkodásomat 1 évvel. Ezt követően Peter Seiler professzorral dolgoztam további 4 hónapig.

Tudod-e hasznosítani külföldi tapasztalataidat a munkád során?

– Abszolút. Leginkább a Minnesotai Egyetemen tanultakat, ahol ún. aeroelasztikus repülőgépekkel foglalkoztunk. Ez azt jelenti, hogy a gép aerodinamikája és lengései kölcsönhatásban állnak egymással, s ezért a repülőgépszárny mozgása instabillá válhat, akár el is törhet. Azt vizsgáltuk, hogyan lehet ezt elkerülni, miként lehetséges a lengések csillapítása. Ehhez jó matematikai modellekre, a jelenség megfelelő leírására van szükség, s ez alapján a szabályozó megtervezhető. Az ottani egyetemen NASA-projekteken is lehet munkálkodni. Másfél évvel ezelőtt indult az, amelyben magam is tevékenykedtem.

Amikor viszont 2015 októberében hazajöttem, egy nagyon hasonló, EU-s projekt kezdődött el a SZTAKI kutatólaborjában. Részt vesz benne a német űrkutatási hivatal, az Airbus leányvállalata, valamint több európai egyetem, többek között a müncheni és a bristoli is. Ez a csoport szintén a már említett aeroelasztikus jelenséget kutatja. Nagyon érdekes és kétségtelenül világszínvonalú vállalkozás, melyben örömmel veszek részt.

Meddig tart egy-egy projekt?

– Nagyjából 40–48 hónapig. Erre az időre bizonyos feladatokat vállalunk, ezeket végig kell csinálni. Ha egy kifut, újat pályáznak meg, erről a kutató vagy csoportvezető gondoskodik. Persze fontos mindig időben gondolkodni, hiszen szükség van a pályázat megnyerésére, csak ezután érkezik a pénz. Nagyobb, új projekteket a csoportunk 2-3 évente nyer.

Szeretem, amit csinálok. Izgalmas a téma, el tudnék képzelni magamnak hasonlót, hiszen idővel minden kutatónak lesz egy önálló munkája is – ami nálam még nem teljesen alakult ki, erre szeretnék ráerősíteni. Az igazi kihívás számomra a saját kutatási terület kialakítása, ennek felfuttatása, a nemzetközi tudományos színtéren való bemutatása, majd a pályázatok megírása és elnyerése…

Repülés teszt Minnesotában, mely során az előzőleg megépített, pilóta nélküli repülőgéppel végezte a kutatócsapat az első repüléseket.

Repülésteszt Minnesotában, melynek során az előzőleg megépített, pilóta nélküli repülőgéppel végezte a kutatócsapat az első felszállásokat

Gondolkodtál-e azon, hogy külföldön maradj?

– Az amerikai tartózkodásom alatt még nem. Bár a Fulbright-ösztöndíjat lehet hosszabbítani, legfeljebb 5 év után el kell hagyni az országot. Amikor hazaérkeztem, úgy gondoltam, hogy most itt a helyem. De nem zárom ki az újabb külföldi tapasztalatszerzés esélyét. Nem hátrálok meg, ha úgy alakul, hogy ismét el kell költöznöm.

Mire vagy a legbüszkébb az elismeréseid közül?

– A Fulbright-ösztöndíjra, mivel szakmailag nagyon jó lehetőség volt kinn lenni a Minnesotai Egyetemen és számos élményt is gyűjtöttem. Hosszú hétvégéket töltöttünk a társaimmal különböző városokban, szponzorálták, hogy látogathassunk más egyetemeket, elvittek minket Texasba is. Megtanultuk, hogyan lehet együttműködni más kultúrákból származó emberekkel. Minnesotában létezik egy helyi Fulbright-csoport, régi tagok hozták létre – ugyanis nemcsak azok kaphatják meg az ösztöndíjat, akik Amerikába mennek tanulni, hanem hazaiak is, akik máshol próbálnák ki magukat. Ők önkéntesen szerveznek kirándulásokat, múzeum- és színházlátogatásokat, hálaadásnapi vacsorákat. Sikerült ebbe bekapcsolódnom, az utolsó évben magam is részt vettem az események megrendezésében. Nagyon sok embert ismertem meg, új szemlélettel találkoztam.

Ha jól tudom, egy könyv is szerepel már a munkásságodban.

– Valóban megjelent egy kötet korábban, mely félig-meddig az én nevemhez fűződik. Még a kórházban született, gépészmérnök-segéd időszakomban. Miroslav Lambić szoláris energiával foglalkozott az Újvidéki Egyetem nagybecskereki főiskolai karán, s már régóta együtt dolgozott az én kórházi főnökömmel. A könyvet Lambić professzor írta, én pedig segítettem neki. Fontos információkat, számításokat tartalmaz, lényegében laikusok számára – arra az esetre, ha valaki napenergiát akar hasznosítani kollektorok formájában a családi házán. A kötet kiegészítése, melyen dolgoztam, tulajdonképpen az ehhez kapcsolódó technikai katalógusok gyűjteménye.

Hogy érzed: ha Vajdaságban maradsz, milyen előrelépési lehetőségeid lettek volna?

–Úgy gondolom, nagyon nehéz a Délvidéken kutatóként boldogulni. Magyarország nagy előnye az EU-tagsága, hiszen például amin jelenleg dolgozom, uniós pénzből támogatott projekt. Véleményem szerint itt jól használják fel az uniós összegeket, világszínvonalú munka végezhető belőle, amit előállítunk, azt például az Airbus idővel alkalmazni tudja. Az ilyen, alkalmazott jellegű kutatások jó helyzetben vannak, mert több pénzt adnak rájuk, s az gyorsan meg is térülhet.

Nem hinném, hogy a szerbiai költségvetésből lenne mód nagyobb szabású fejlesztésekre. Vajdaságban elsősorban olyan ismerőseim vannak, aki gépészként dolgoznak, de egyetemen nem oktat közülük senki. Magát a gépészmérnöki munkát illetően szerintem nincs nagy különbség Magyarország és Szerbia között, de a fizetésben nyilván vannak eltérések.

Nagyjából havonta járok haza, meglátogatni a családomat. Mostanában viszont ők is sűrűbben feljönnek Budapestre. Sajnos az otthoni baráti köröm eléggé megkopott. Sokan elköltöztek a határ túloldalára vagy még messzebbre.

Borkóstolón, Minnesotában

Hogyan tervezed az elkövetkező öt évedet?

– Ezt több dologtól is függ. Az egyszerűbb eset, hogy itt maradok a SZTAKI-ban és dolgozom tovább, emellett szeretnék egyetemen oktatni és önálló kutatási témát kialakítani – projekteket megpályázni, saját MSc- vagy PhD-hallgatókat segíteni. Ha külföldre mennék, azt teljes mértékben a munkalehetőségek határoznák meg – de ott is hasonló dolgot szeretnék csinálni.

A sikernek szerintem két titka van. Kellő energiát kell belefektetni abba, ami érdekel, de szükség van a szerencsére is – és egy jó témavezetőre. Jó érzés volt mindig előrébb lépni, de sosem néztem a hátam mögé, újabb célokat tűztem ki. Gyakran gondolok azokra a kutatókra, akik messze előttem járnak. A példaképeim Bokor József és Baranyi Péter az MTA SZTAKI-tól, Stépán Gábor és Korondi Péter a Gépészmérnöki Karról, Amerikából pedig GaryBalas professzor – aki sajnos azóta elhunyt.

Mi tölti ki a napjaidat a munkán kívül?

– Vannak hetek, hónapok, amikor otthon is a kutatáson gondolkodom. Ez Amerikában is sűrűn előfordult, tekintve, hogy ott eléggé munkaközpontúak az emberek. De szeretek a szabadidőmben olvasni, kávézni, utazni és fényképezni közben… A mindennapokban az motivál, hogy ha valamit nem tudok, azt megtanuljam. Szeretek felfedezni új dolgokat, helyeket, embereket. A konyhaművészetet is kedvelem, vonzanak az olyan fűszerek, amiket még nem próbáltam, az olyan ételek, amiket még nem kóstoltam… Az ismeretlen kitapogatása érdekel a leginkább!

Itt olvashatjátok a sorozat második részét, Szakács Patrícia interjúját Laki Boglárkával! 

The following two tabs change content below.
Búcsú Adrienn

Búcsú Adrienn

Van, aki szerint ez az érzés idővel elmúlik, de nálam nem úgy tűnik. Általános iskolásként kerültem Magyarországra, még gyerekként. Kecskeméten végeztem a képzőművészeti középiskolát és Szegeden a kommunikáció szakot. Ma budapesti vagyok. Sosem felejtettem azonban el vajdasági gyökereimet. Szegényebbnek érezném magamat, ha nem lennének. Sokat jelent a délvidéki életérzés, sokat jelentenek az onnan származó emberek. Valahol talán törvényszerű volt, hogy egyszer csak róluk írni is elkezdek...
Do NOT follow this link or you will be banned from the site!