Fejetlen tehenek, eltűnő életformák

Nyakukon marad a tej a vajdasági kisgazdáknak

Nem veszik a tejet, a csarnok zárva. Az üvegajtót beborítja a rengeteg cetli és plakát – hirdetőtáblának használta a tejgyár, itt tudatta viselt dolgait üzletfeleivel. Egészen eddig. Úgy tűnik, vége a félévszázados együttműködésnek. A követhetetlen üzleti tranzakciók által privatizált cég az európai követelményekre hivatkozva úgy döntött, nem vásárolja fel azt a nyersanyagot, amely a magas higiéniai és minőségi követelményeknek nem tesz eleget. Helyette folyamatosan növekvő minifarmokról vagy importból szerzi be a tejet. Politikusok, szakemberek, érdekvédelmi képviselők nyilatkoznak, próbálják oltani a tüzet. A jelek szerint hamarosan eltűnnek a biciklin vagy csomagtartóikban tejeskannákat cipelő emberek településeink utcáiról. Hogy mindez milyen következményeket von maga után, az még a jövő titka…

(fotó: www.novosti.rs)

A képek illusztrációk (fotó: www.novosti.rs)

ÉVTIZEDEKIG EZ VOLT A RUTIN

Valaki motoszkál odabenn – a tejes asszony az. Ahogy kinyitja az ajtót, megcsap az erős szag. Zavartan motyog valamit, unja már, hogy neki kell magyarázkodnia, elég baj, hogy elveszíti az állását. Csikorog a salak, egy kocsi fékez rajta. Hatvan körüli férfi lép közelebb, nézegeti a hirdetéseket. Középmagas, borotvált és feltűnően friss illatú ruhát visel. „Nem az a paraszt fajta” – mondaná, aki újságból ismeri a valóságot.

Nah, csak nem veszik? – fordul ide köszönés helyett. – Basszák meg az anyjukat! Állandóan szarnak ezzel a tejjel. Máh, én nem genyózok többet velük. Fogom, oszt eladom a teheneket. Legalább nem köll korán kelni, én is meg bírom majd nézni a szexfilmet – röhög bele az arcomba.

Undorodva fordulok el, inkább visszaterelem a szót.

Nincs más megoldás? Nem lehetne szövetkezni?

Jajj gyerek! – néz rám elkerekedett szemmel. – Még csak az hiányzana, hát nincs elég bajom a saját marháimmal? Ugyan már, nem lehet ezzel az idióta néppel, nem, nem, ez csak egy hülye duma, szövetkezés bla, bla. Nem érdekel ez engem, mindent eladok, beparkosítjuk az udvart, oszt jó napot. Van negyven hold földem, eladjuk a termést, élünk urasan. A gyerekek befejezték az iskolát, az egyiknek megvan a ház, a másiknak meg itt lesz a mienk. Mit bánom én aztán, mit csinának, tehenezhetnek is, ha úgy fordul a világ.

Na igen, de akinek nincs más, aki csak a tejpénzre szorult? – horkanok fel.

(fotó: www.szekelyhon.ro)

(fotó: www.szekelyhon.ro)

Páh, mitbánom én! Miért nem gondolkozott időben? Most akar mindenki okos lenni, mikor nem lehet. Ott van a passzus, oszt menjenek a németekhez. Ők majd legalább hamarabb bent lesznek az Únióban – vág vissza a megpiszkált lelkiismeret erejével. – Nah, de gyerünk most már, mert nem lesz belőlünk semmi.

Hirtelen lépésekkel megindul a kocsi felé, hangosan bevágja az ajtót és a salakot felszántva elhajt. Közben egy öregasszony lépett valahonnan a csarnok ajtajához. Alaktalan testén nejlon otthonka, ahogy itt mondják: pongyola. A fején kendő, amit lassan, elgondolkodva kötöget az álla alatt. A viseltes szatyorból egy kenyér sarka kukucskál ki. Évtizedekig ez volt a reggeli rutin, behozni a kanna tejet, hazafelé bevásárolni. Az ajtó mögött feltűnik az átvevőnek a feje, de gyorsan visszalép. Nincs már kedve magyarázkodni. Már majdnem mozdulok, hogy megszólítsam az öregasszonyt, közben támogatási rendszerek, pályázatfigyelés, kerettörvények, dán szövetkezeti modell és uniós kvótatranszformációk suhannak át a gondolataimon. Ahogy ránéztem, elszégyelltem magam, sóhajtottam és elmentem.

BŐGNEK A TEHENEK

A médiában fröcsög a szemét. A húsz, harminc, vagy százharmincezer dinárjaikra gondoló kérdezőket és nyilatkozókat nem érdekli a valóság, felmondják a megszokott közhelyeket, majd mennek tovább.

(fotó: Red Lemon)

(fotó: Red Lemon)

Könnyen mondhatnánk, hogy a mai felgyorsult világ érezteti hatását, de nem, ez nem a mai pörgés, ez a tegnapi és a tegnapelőtti tehetségtelenség. Kínos ökögések és magyartalan mondatfodrok közepette próbálják felcímkézni azt a valóságot, ami nincs. Nem létezik olyan, hogy „a falu”, „a parasztok”, „a tejtermelők”. Emberek vannak, családok és történetek. Ahogy a szűk portákon egymás falához tapadnak az engedély nélküli sufnik és fészerek, úgy szorítja egymást a sok esetlegesen felépített élet és sors. Egyiknek a meggazdagodás, a másiknak a megszokás, a harmadiknak a túlélés.

Ferenc is túlélni próbált. Nem sikerült. Girbe-görbe utcába fordulunk be, keskeny kis aszfaltsáv, a széle kitaposva, felszáradt lótrágya a közepén. Sok az üres ház, az elhagyott telkekről az utcáig dől a méteres gaz. Bármelyik vajdasági településen lehetnénk, Szabadkától Hodicsig, Rábétól Gombosig. A keverék korcs hangos csörgéssel rángatja a láncot, amibe beleakad a szemét. Hátul bőgnek a tehenek, pontosabban inkább üvöltenek, már nyolc óra és még nincsenek megfejve. A hosszas zörgésre nesz hallatszik, majd kivehető motyogás.

Jó van, mingyá megyek! – Az ajtóhoz lépünk, közelebb a dühös kutyához. – Nem mész hátra! – nyílik ki az ajtó.

A házikóból dohos vályogszag, majd olcsó pálinkabűz csap meg. Középmagas zömök férfi lép elő, piszkosszőke hajjal, tipikus magyar. Tipikus magyar cselédivadék. A véres szemeiből törölgeti a csipát, hogy egy kicsit rendbeszedje magát, oldalra lép és rászól a kutyára.

– Pucósz hátra, basztam az anyád rohatt dögnek!

Bőgnek a tehenek, nincsenek megfejve – szól át a szomszéd.

Emberünk ásítozva bólogat:

Tudom, tudom, ki köll találni, mit csináljak a tejjel. Nem osztogathatom szét, vitt már eleget a rokonság. Majd odaöntöm a disznóknak. Hajjátok, gyertek vissza egy fél óra múlva, addig rendezem ezeket a szarokat, meg főzök egy kaficát.

(fotó: www.novosti.rs)

(fotó: www.novosti.rs)

Van, aki kitart. Még ebben a dögrovásra ítélt faluban is. A burgyingos utcafoszlányok, a bolt előtt söröző szerencsétlenek és a rongyos ruhákban kóricáló béresek mellett átsuhan a gépkocsi. Látszólag használt, egyébként széles dűlőúthoz érünk. Azt gondolná az ember, hogy a semmibe vezet, pedig nem. Ha lesz itt még jövő, akkor a három tanyáról érkezik majd. A falu nagy része kihalt, nem is sajnálja senki, egy-két család túlél, talán majd jól is él, a többit elvégzi az idő és a biológia. De ezek a tanyasiak megkapaszkodtak, büszkék is magukra. Akkor is, amikor kövesutat kérnek. Nagy fejtörést okoznak ezzel, bár megérdemelnék, szó se róla.

Elgondolkodik az ember, az elmúlt korszakban felszámoltuk a tanyavilágot és kiépítettük a községet. Most pedig kezdjük el újra fejleszteni az úgynevezett „kültelki gazdasági egységeket”? Esetleg célszerűbb lenne a megritkult, de közművesített falvak belterületén összenyitni a telkeket, létrehozni egyfajta „belső tanyát”? Fogas kérdések ezek, ami elől egyszerűbb elmenekülni a könyvtárak hűs falai közé, s ott álmodozni szalmaházakról, falusi turizmusról, környezetbarát termelésről. Pedig az élet így vagy úgy, de halad előre. Megoldja a sokféle magánérdek.
Itt most köztes megoldást találtak. A dűlő magasabb részét zúzadékkal töltötték fel. Muszáj valamit csinálni, mert a fiatal gazdáktól átveszik a tejet. Sikerült kimozdulni a tanyasi tespedtségből és megemelni a minőséget. Persze volt miből, nem a napi megélhetéstől kellett elvonni a modernizációhoz szükséges összeget.
Nem hibáztathatjuk egyoldalúan a tejgyárat, ők csak a minőséget és az ésszerűséget követelik meg, hogy azt mi nem tudjuk megszervezni, az már nem az ő gondjuk, ha más nem marad, kinevelik a saját csodafarmjaikat, amelyek ellátják szükségleteiket. Amíg Szabadkán, Újvidéken, Zentán értékek, tanulmányok, pályázatok, jogharmonizáció és civil nyilvánosság képében köszönt be az európai integráció, itt így. Nyersen és egyenesen, vagy egy bánáti vállalkozó képében. Ha akarják, ő megszervezi a tejfelvásárlást, viszont természetben, sajttal fizet. Bevizsgált, csomagolt kézműves áru, aztán gazdálkodjon vele, ki hogy tud. Ha nem, akkor ott az útlevél, vagy az akácfa ága.

ÖRDÖGI KÖR

Időközben visszaérkezünk Ferenchez, aki meglepő gyorsasággal rendbe tette magát és jószágait. Látszik, hogy az évek során jól beletanult a szakmába. A kis idővel ezelőtt még őrülten ordító tehenek jókedvűen kérődznek a tiszta almon. A régi, de rendezett istálló talán még otthonosabb is számukra.

Megörököltem ezt a házat, meg a körösztapámtól a roncs traktort. Nagy öröm, a testvéreim rögtön kérték a részüket. Beszámoltak olyan árat, mintha városban lenne. Azóta nem beszélünk, oszt jónapot. Megértem én azokat is, mert ott van nekik a család a semmire, kaparnak minden para után. Csak nem jó ez így, mert nincs az én nevemen a ház, nem bírom a parasztregisztrációt csináltatni. 

Mikor összeálltam az asszonnyal, vettünk egy tehenet, végül hat lett. Csak hát nincs földünk, úgyhogy a takarmányt venni kellett, meg jártunk böngészni, néha egész januárig bandukoltunk a kukoricatarlón. Az a jó ebben a tehénben, hogy gyenge takarmányon is eléldegél, igaz, hogy apad a tej, de kiszűköli az újat. Jó is volt abból a szempontból, hogy legalább a magam ura voltam. Nem a más keze-lába. Ez sokat számít, pláne itt felénk, rögtön máshogy néztek rám az emberek, meg én is magamra. Itt aki szegény, annak nincs becsülete. Földet venni nem lehet, bérelni se tudok, mert nincs gépem, félnek, hogy nem tudom megművelni, de gépet meg hogy vegyek, mikor nem tudom, mikor vennék vissza a földet

(fotó: www.kurir.rs)

(fotó: www.kurir.rs)

Bezárult a kör. A rozoga házacskának úgymond rendezetlen a tulajdonviszonya, nem lehet parasztgazdaságként leregisztrálni. Ha ez nincs meg, nem lehet törzskönyveztetni a teheneket, ennél fogva földet bérelni sem. Ha nincs mit művelni, felesleges gépeket vásárolni, ha nincsenek gépek, nem lehet fejlődni, ha nem lehet fejlődni, akkor kár megvásárolni a házat és már be is zárult a kör. Nem csak Ferencé. A támogatások, a fejlődés, a szép új világ csak azoknak jár, akik a körön belül maradtak. A sok tízezer Ferencnek nem. Mondják, hogy a baj nem jár egyedül. A férfi élettársa sem bírta már az állandó bizonytalanságot, a kapcsolat, mely áldás volt és előre segített, most a mélybe taszít.

– Most mit mondjak? Úgyis tudod. Elment valahova a zentai földre, hozzáment egy agglegényhez, valami málé alakhoz. De annak van vagyona, csak még meg köll várni, hogy az öregasszony behúzasson, aztán majd az övé lesz. Azt mondta, nem bírja már ezt a bizonytalanságot, meg a böngészést, hogy más földjén kaparásszunk. Hejjaj, az a nagy bűnöm, hogy nem húsz évvel hamarabb születtem. Hálistennek, hogy legalább gyerek nincs…

A CSODAFARM ÁRNYÉKÁBAN

Nemcsak az emberek, az idő is feszült, hisztérikus szélrohamokkal váltakozik a nyárias hőség és a téli lehűlés. Mintha a tavasz nem tudná, mit is csináljon. Mi emberek is beleszoktunk a téli nyugalomba, a jótékony sötétségbe, a megbocsájtható lustaságba. De hát a tavasznak is van főnöke és ha nem vigyáz, nyár lesz belőle. Ez a nap más, a borult sima ég a kék legkülönfélébb árnyalatait mutatja. A tompa fény mérgeszöldre festi a hullámzó vetéseket, a szántások feketén várják az újabb beteljesülést. Ilyenkor szép ez a vidék.
A kanyar mögött ligetes terep tűnik fel, középen furcsa formájú épületek tömkelege emelkedik. Így a gomolygó felhőktől világítva mintha mesebeli várkastély lenne. Mesevilág ez a miénk, az volt mindig is. Meseszerű a metszett gyümölcsfák százaival kerített több hektárnyi terület, a hosszan húzódó bádogtetejű istállók, a bástyaként magasodó gabonasilók, a virágok özönébe bujtatott ház, a magas kerítés. Minden sorban, minden rendben, egymással harmonizáló pasztellszínekbe burkolva. Ezerévnyi eltékozolt alkotóvágy tört itt utat magának.
A magukat szakértőnek tartó riporterek, úgynevezett szakírók egymásnak adják a kilincset, igyekeznek bemutatni a csodafarmot. Majd átutaznak a következő faluba, ahol részvéttel szólaltatják meg a szerencsétlenül gügyögő, a világban eltévedett parasztokat, akiktől nem veszik át a tejet. Közben beszámolnak arról, hogy a tejgyárak nem is titkolják, pár tíz ilyen magánfarmtól beszerzik a szükséges nyersanyagot, a kistermelőktől pedig igyekeznek megszabadulni. Közben senkinek semmi gyanús, furcsa összefüggést nem látnak.

(fotó: www.szekelyhon.ro)

(fotó: www.szekelyhon.ro)

A gazda hajlott hátú kis öregember, megfáradt már kicsit az életben, mégis derűs, úgy tűnik, ő már kezd elégedett lenni. Nehéz lesz itt demokráciát építeni, ha valaki csak súlyos eurómilliókon ülve kezdi embernek érezni magát. A fia már feszültebb, de ő is szívesen vezeti körbe a szájtátó stábokat. Szívszaggató történteket mesél a család erejéről, a munkába vetett hitről és a haladás szükségességéről. A kellemetlen tejproblémát egy mondattal elintézi.

– Attól, hogy a tej fehér, még nem tiszta! A követelményeknek meg kell felelni, mi is meg tudunk, tegye ezt más is!

Igazi modern kapitalista felfogás: aki halad, az fejlődik, aki nem, az minél hamarabb bukjon el. Persze igaza van, aki tej közelében nőtt fel, tudja, hogy nem szentek a kistermelők sem. Ahogy a társadalom más ágaiban is a szűklátókörű önzés az úr, miért lenne itt más? Csak az a kérdés, hogy a csodafarm tulajdonosa vajon máshogy viselkedett-e, mikor még ő is „kicsi” volt.
– Európában minden szép és jó, de ez több évtizedes fejlődés eredménye volt. Nem úgy kezdődött, hogy a tejgyár hozzávágott valakihez egy tehénfarmot, aztán jött a földalap és még adott több száz hektár állami földet. Nyugaton, Dániában vagy Hollandiában ez egy lassú út volt, és amíg a mezőgazdaság fejlődött és specializálódott, addig a másik oldalon megteremtődtek a gazdaság egyéb szféráiban is a kellő feltételek – meséli fiatal, politikus ismerősöm.

Kényeztetés egy svéd tehénfarmon a jobb tejhozam érdekében

Kényeztetés egy svéd tehénfarmon a jobb tejhozam érdekében

A mi nyomorult szakembereink elmennek kirándulni egyet Dániába, ott lefényképeznek egy tehénfarmot, sertéstelepet, gabonatárolót és azt mondják, hogy tessék, ez a modernség, ilyet kell otthon is csinálni. De azt nem látják, hogy mögötte milyen fejlődés és társadalmi szerződések vannak. Mindig az adott ország szintjének megfelelő rendszert kell kiépíteni. Mire megyünk mi a tízezer litert adó tehénnel, ha közben egész falvak álla felkopik? Én úgy látom, hogy a vajdasági magyar társadalom nem bírja ki azt, hogy a tejgyár ötven vagy hatvan tejtermelőtől szerezze be a nyersanyagot. De ugyanez van a sertéshizlalásban is. Mindenki azt fújja, hogy rossz a sertés ára. Valóban nem lehet vele dicsekedni, főleg mivel az elmúlt években meglehetősen magas volt és ehhez képest még fájóbb a visszaesés. Csak az a baj, hogy ha magas a sertés ára, azzal ugyanúgy jól jár az is, aki ezer, sőt tízezer számra neveli. Aztán azzal az óriási többletjövedelemmel befojtják a kisebb termelőket, lepaktálnak az importőrökkel és felverik a földbérlet árát. Látod? Ennyire bonyolultak ezek a dolgok.

Késő van már, hazaindulunk a farmról. A néptelen utcán hatalmas csörömpöléssel közeledik három kerékpár. A roncs bicikliken roggyant férfiak. Furcsán fest rajtuk a vadonatúj rikítózöld mellény. Mennek a farmra, kezdődik az éjjeli műszak, a csodafarmon háromszor fejnek. Jól tejelnek a tízezer literes tehenek, csak épp nem nekik…

(A fotók illusztrációk)

The following two tabs change content below.
Takács Rajmund

Takács Rajmund

A nyolcvanas évek közepén születtem, amikor jók voltak a disco zenék és Tom Cruise is fiatal és normális volt. Lassan nyolc éve próbálok újságíró lenni, amit a gunarasi Hírharangnál kezdtem. Talán a motivációm volt rossz, azt hittem így majd könnyebb lesz csajozni... Miután nem jött be, azóta legfőbb célomnak a vajdasági magyar paraszt-munkás népség szellemi felszabadítását tartom.