Harcunk a háborúk ellen

Megszólaltak a családtagjaik azoknak a vajdasági magyar katonáknak, akik életüket vesztették a jugoszláv csatatereken

(A cikk eredetileg a HVG hetilap Szellem rovatában jelent meg 2014. augusztus 28-án „Téves csatatéren” címmel)

Lassan eszméltek, de utána annál keményebben próbáltak ellenállni az erőszakos besorozásnak a vajdasági magyarok az 1990-es évek délszláv háborúiban.

„Jobban harcoltak, mint a szerbek. Nem szöktek meg a frontról, hullottak, mint a legyek.” Így beszélt vajdasági magyar katonáiról 1992-ben Života Panić, a Jugoszláv Néphadsereg tábornoka. Az 1990-es években zajlott délszláv háborúk (amelyek Szlovénia, Horvátország, Bosznia-Hercegovina, majd Koszovó függetlenedéséért folytak) magyar katonaáldozatainak többsége az idézett szavak elhangzásakor már el is volt temetve: 32-en 1991 második felében, 16-an pedig a rá következő évben haltak meg.
holtAz összesen elesett 65 vajdasági magyar közül több mint 40-nek a családját szólaltatta meg Holtszezon című, a nyár derekán Újvidéken megjelent könyvében Szabó Angéla újságírónő, elsőként emléket állítva e családok szenvedésének. A kötetnek különös időszerűséget ad az ukrajnai háború, amelynek nyomán hasonló élethelyzetbe került a kárpátaljai magyarság, mint bő két évtizede a vajdaságiak: behívók, kényszermenekülések, béketüntetések borzolják mindennapjaikat. Igaz, a vajdaságiak körében később került sor az első békemegmozdulásokra, mint most Kárpátalján, ahol már szinte a kezdetektől tiltakoznak a besorozások ellen.
Amikor feleszméltek a Jugoszlávia szétesését eleinte kétkedő döbbenettel figyelő vajdasági magyarok, egyre többen érezték – a korabeli helyi magyar sajtó szóhasználatával – téves csatatérnek a délszláv „testvérháborúkat”, amelyekben semmi keresnivalójuk. Legfőbb támaszuk az ellenállásban az 1990-ben alakult első, határon túli magyar párt, a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége (VMDK) mellett leginkább a Magyar Szó napilap és a Napló című hetilap volt. Mindkét újság következetesen békepárti maradt, és rendszeresen beszámolt a polgári engedetlenségi törekvésekről, miközben az országos médiából ömlött a háborús propaganda.
téves 01
teves 12
A téves csatatér – a szókapcsolatot az egykori Új Symposion folyóiratos költő, a dzsesszzenészként is ismert Domonkos István 1972-es, Kormányeltörésben című verséből merítették – érzését tovább erősítette, hogy 1991-ben a vajdasági magyar katonákat olyan, a mai Horvátország területéhez tartozó baranyai helységek ellen vetették be, amelyeket többségében szintén magyarok laktak. „Megtagadták a tűzparancsot, és csak akkor voltak hajlandók lőni, amikor az egyik magyar katonát tarkón lőtte a szerb parancsnoka” – állította a Szentlászló (Laslovo) elleni támadás kapcsán a Magyarok a balkáni háborúban című, 1999-es négyrészes dokumentumfilmben Rózsa-Flores Eduardo, a Horvát Honvédség nyugalmazott ezredese, aki utóbb politikai kalandorként híresült el; az őszödi beszéd kiszivárogtatásával is hírbe hozták, majd miután 2009-ben Bolíviában lelőtték, Szentlászlón sírhelyet és emlékoszlopot állítottak neki. Beszámolt arról a „bevett gyakorlatról” is, hogy a magyarokat a tankokban egy-egy szerb a tarkójukhoz szegezett, csőre töltött pisztollyal kényszerítette harcra.
Rózsa-Flores Eduardo

Rózsa-Flores Eduardo (fotó: internet)

Eközben hol macska-egér harc folyt Vajdaságban a besorozni kívánt hadkötelesek és a katonabizottság között, hol pedig rendszeressé váltak az erőszakos „mobilizálások”. A horvát fronton elhunyt Szekrény István sógornője, Živanov Irén azt meséli a Holtszezonban, hogy a nagykikindai körzetben „nem postán küldték ki az úgynevezett rukkolócédulákat, hanem embervadászatot folytattak. Kiszállt a katonai rendőrség a megadott címre, és ha otthon találták a keresett személyt, akkor azonnal magukkal vitték.” Sokukat a munkahelyén csíptek el, az ő sógorát például az öntödében. A Napló korabeli cikkei leleményes menekülésekről is beszámolnak. Volt, aki az éppen levágott disznó mellől talált egérutat a kerteken át, mások orvosi papírt szereztek arról, hogy nem beszámíthatóak, vagy begipszeltették ép végtagjaikat. Egy oromhegyesi fiatalember a váratlanul betoppanó újoncvadászok elől a – korabeli helyzetre jellemzően szinte teljesen üres – hűtőszekrényben bújt el.

teves 09

A magyarok történetei között kutatva meglepőnek tűnhet ugyanakkor, hogy nem kevesen önként jelentkeztek a hadseregbe. Ezt többen a még sorkatonaként tett esküjükkel indokolták, mely szerint háború esetén akár az életüket is áldozzák Jugoszláviáért, amit sokan – főleg az 1970-es, 1980-as évtizedben – korántsem kényszerű otthonként éltek meg. Az adai Háborúellenes Akcióközpont vezetőjének, Vébel Istvánnak rendre azt kellett magyaráznia nekik, hogy amire fölesküdtek, az már nem létezik.

teves 07Az is igaz, hogy a szerb többségű településeken nehéz volt dacolni a környezet nyomásával. Jellemző a nagykikindai Kalocsány Mihálynak és családjának az esete. A kőművesként, sírásóként, kőfaragóként a helyi közművállalatnál dolgozó családfő a több mint 70 százalékban szerbek lakta városban azt tapasztalta, hogy kollégái, barátai tömegesen jelentkeznek önként a harctérre, őt pedig egyre durvább sértegetések érik, amiért nem akarja védeni a szerb hazát. Végül ő is „önkéntesnek” állt. A harctérre 16 és 14 éves fia, majd a felesége is követte. Az apa ott, a kisebbik fia kezei között halt meg. Hozzátartozójuk halálának hiábavalósága sokakban a temetésükön tudatosult, amikor az ország és a hadsereg hőseiként próbálta őket a katonaság búcsúztatni. Mókus Erzsébet a fia temetésén a földre is rántotta a jugoszláv lobogót, amelyet egy tiszt rá akart borítani a koporsóra.

Több helyütt is zajlottak béketüntetések (így Temerinben, Adán, Bácskossuthfalván, Kishegyesen), de a legnagyobb visszhangja a zentai és az oromhegyesi megmozdulásnak volt. Zentán mintegy kétezer ember gyűlt össze 1991. november 5-én, a tartalékosnak behívottak feleségei toborozták őket. Az akkor még fiatal, de már országszerte ismert békeharcosnak, Nenad Čanaknak is sikerült bejutnia a lezárt városba. „Ez nem a mi háborúnk! Megvédjük Jugoszláviát, Szerbiát és a Vajdaságot, de Nagy-Szerbiáért nem harcolunk!” – mondta a Vajdasági Szociáldemokrata Liga akkori és mostani elnöke. A tüntetők azt követelték a város vezetőitől, írjanak ki referendumot, amelyen a polgárok eldönthetnék, támogatják-e a háborút. A tiltakozók válságtörzsének három tagját letartóztatták, eljárást indítottak ellenük, az alkotmánybíróság pedig hamarosan kimondta, hogy egy ilyesfajta népszavazás törvényellenes lenne.

teves 11Ennél is nagyobb nemzetközi visszhangja volt az oromhegyesi béketüntetésnek. A kétezer lelkes faluban hatalmas ellenállást váltott ki, hogy a katonaköteles férfiak fele, mintegy 220 fő kapott egyszerre behívót. Itt is a nők kezdtek szervezkedni, és 96 napra mindannyian beköltöztek egy kocsmába, a Zitzer Clubba, ahol másfél hónap múlva kikiáltották a „Zitzer Szellemi Köztársaságot”. A tiltakozáshoz sokan csatlakoztak Vajdaság más városaiból. Volt olyan nap, amikor 1200-an gyűltek össze a kocsmában és udvarán, a magyarok mellett szerbek, horvátok, albánok is. Mások biztató szavakat és élelmiszert küldtek. A kocsma kulturális központtá is vált, a 140 helyi művész mellett magyarországiak (köztük Hevesi Tamás, Dinnyés József, Kalapács József, Waszlavik László) is felléptek. A nagy nemzetközi visszhangnak is köszönhető, hogy bár a falut már az első nap több mint 90 tank vette körbe, végül nem nyitottak tüzet.

teves 13

A vajdaságiak helyzetét a Magyarország által 1991 elején Horvátországnak eladott Kalasnyikov géppisztolyok ügye is nehezítette. Bár az Antall-kormány tagadta a fegyvereladásokat, a szerbek folyton erre hivatkoztak. A Napló tudósítása szerint például a temerini magyar édesanyák tüntetésén azzal provokálták a felvonulókat, hogy „azoknak panaszkodjanak, akik Kalasnyikovot küldtek a horvátoknak, hogy most azzal lőjék a gyermekeiket”.

                                                                                           teves-06-720x532

                                             (További fotókért kattints a képre!)

Érdekesen rímel erre az a mostani hír, amely szerint Magyarország harckocsikat szállít Ukrajnának – a múlt héten úgy tűnt, hogy egy korábbi üzlet félremagyarázásával talán az orosz titkosszolgálat próbálta rossz színben feltüntetni a magyar kormányt.

A délszláv háború nagyban hozzájárult ahhoz, hogy az 1991-es 340 ezerről mára 270 ezerre csökkent a vajdasági magyarok lélekszáma. Sokan menekültek el a behívók és a háború okozta nyomorúság elől. Mások viszont éppen azzal dacolva ragaszkodtak szülőföldjükhöz, hogy nemcsak szóbeszéd, hanem politikai utalás is sugallta: el kellene üldözni a magyarokat, a betelepülő menekülteknek kellene átadni a házaikat, munkahelyüket. Pozsár Tibor csókai lakos például felidézte a Naplóban, hogy miközben az 1990-es évek elején hivatalos személyek győzködték, írja alá a bevonulási nyilatkozatot, alternatívaként kifejtették: „a nemzetnek nincs tartalék hazája, viszont a nemzeti kisebbségnek van”.

LASKOVITY J. ERVIN / ZENTA

(A fotók és a képaláírások a Napló által kiadott Téves csatatéren című kötetből származnak)

The following two tabs change content below.
Laskovity J. Ervin

Laskovity J. Ervin

2007 óta amikor publikálok, beírok a nevembe egy J. betűt. Ez az írásjel mindent elárul, amiről cikkeim tanúskodni kívánnak. Négy személy nevének kezdőbetűjére utal: édesanyáméra, Juditéra (elhunyt 2007-ben), akitől íráskészségemet örököltem, édesapáméra, Józsefére, akitől némi szorgalmat tanultam, Knézy Jenőére, akinek a közvetítéseit nézve 10-11 évesen kijelentettem, hogy (sport)riporter leszek és Kubát János újságíróéra, akitől biztatást kaptam és ellestem a szakma csínját-bínját. Metaforikusabb értelemben a J. betű üzenete tovább éltetni egy értékrendet, amit az életemben a fenti emberek képviselnek: a tehetséget, a szorgalmat, a kitartást, és az újságírás iránti szenvedélyt. A J. betű használatával nagyjából egyszerre találtam ki az újságírói tehetséggondozó Árok-programot is, ami ugyanezeket az értékeket akarja átvinni „a fogában tartva, a túlsó partra.”
Do NOT follow this link or you will be banned from the site!