Tizenkilenc éves vagyok, és elegem van a szerelemből

A Középiskolások Művészeti Vetélkedője értekező próza kategóriájának első helyezett írása

Mindenki tudja a környezetemben, hogy imádom a sztracsatellás fagyit. Semmit sem szeretek jobban, mégis félek, hogy ha nem is holnap, de egyszer a karamellás lesz a kedvencem. Az baj, ha mondjuk a sztracsatellát ugyanúgy szeretem, de belenyalok egy-egy gombóc karamellásba, és még élvezem is az ízét? Muszáj kikötni egy fajta fagylalt mellett? Egész életemben csak sztracsatellásat ehetek, miközben meghalok egy kis epresért? Megbántanám a sztracsatellásat, ha egyszer csak zöldalmásat kérnék?

stracatella

Ennek most semmi köze a fiúkhoz, hiszen míg fagyiból bármennyit ehetek bármilyen fajtából, és mindenki más is eheti ugyanazt, addig igazán szeretni csak egyet lehet, és nehezen viselném, ha más is ugyanarra pályázna, akire én.

Mindig volt elképzelésem arról, mit is várok el egy fiútól. Mondjuk, hogy legyen legalább 170 centiméter, és hozzon rózsát. Aztán sorban jöttek a 180 centiméteres fiúk, de rózsa sehol.




Nem szeretném túl önéletrajzira venni a témát, de az, amit el akarok mondani, megkívánja ezt. Elkövettem azt a hibát, hogy mielőtt megírtam volna a cikkem, már eldöntöttem, mi legyen a cím, és azt is, miről kell szólnia. Arról, hogy milyen rossz és kegyetlen dolog a szerelem, és hogy nincs is. Most pedig úgy érzem, hogy a világ legszebb dolga. Amit viszont nem hagyhatok ki, hogy más a fellángolás, és más a szerelem. A fellángolás hirtelen jön, elsöpör, és – mint egy nagy tűz után – csak a hamu marad. A szerelem inkább olyan, mint a Nap. Nevetséges hasonlat lehet, de a Nap, amióta élek, nem aludt ki. Persze ne értsetek félre, nem azt mondom, hogy a szerelem nem kezdődhet nagy fellángolással, hiszen a Nap is lángol, ha úgy nézzük. Nekem ebben volt is részem.

szerelem 1

(Illusztráció)

Nem gondoltam volna, hogy ez több lesz, mint fellángolás. De már fél éve tartott, és ez alatt az idő alatt legalább annyiszor akartam elfelejteni, mint ahányszor mások győzködtek arról, hogy el kellene felejtenem. Lehet, hogy hamarabb is sikerült volna. Ha akartam volna. De sose akartam igazán. Egyik nap álltam az iskolában, és a hirdetőtáblát böngésztem, amikor hirtelen egy kezet éreztem a derekamon. Egyrészt nagyon megijedtem, másrészt pedig rohadtul meglepődtem. Amikor ugyanis megfordultam, azt láttam, hogy Ő megy tovább a folyosón hátrafordulva, és még mosolyog is hozzá. Azt hiszem, mindenkinek össze kéne egyszer jönnie valakivel az iskolájából, hogy átélje azt a nagyszerű pillanatot, ami egyben kínos is, mikor a folyosón a legfélelmetesebb tanár előtt „kap le” a párod. És hogy miből gondolom, hogy ez csak fellángolás volt? Egy idő után megláttam, hogy az iskolaudvar közepén álló fenyőfának csak kívülről szép zöldek a levelei. Amikor egy osztálytársam viccelődésből bedobta oda a tolltartóm, és széthajtottam az ágakat, belül mind száraz volt, és csupasz. Amikor sétáltam a városban, lassan felfigyeltem rá, milyen piszkosak ennek a szép helynek az utcái. Észrevettem, hogy a tökéletes fiú vonásai nem is olyan tökéletesek, hogy van egy tincs a hajában, amelyik sokkal világosabb, mint a többi, és ami mindig hülyén állt. Nem számít, mit csinál az ember, előbb-utóbb élesednek a vonalak, tisztul a kép. Azt hiszem, az volt a baj, hogy ő nem is volt szerelmes belém, én pedig minél inkább küzdöttem a szerelméért, annál távolabb húzódott tőlem. Egyedül pedig nem lehet szerelmesnek lenni. Ekkor volt először életemben, hogy a szív ügyében az ész döntött. Igen, ez pont azt jelenti, hogy ma nem is beszélünk. De most már szinte mindegy, mi volt akkor, mit éreztem éppen. Erős túlzás, de ha másra nem, arra jó volt, hogy most leírhassam.

fagyi 3

(Illusztráció)

Aztán nemrégiben fogalmazódott meg bennem először, hogy mielőbb meg kell tennem az első lépést valaki felé, mert az elhalasztott lehetőséget később bánni fogom. Pedig akkor épp úgy éreztem, hogy egy fiú csak teher lenne. Meg aztán én soha nem kezdeményeztem még egy beszélgetést se senkivel, nem volt benne gyakorlatom. Úgy is éreztem a közelében magam, mint egy szerelmes kamaszlány, köszönni nem tudtam három megakadás nélkül, izzadt a tenyerem, és alig bírtam hosszabb ideig a szemébe nézni. Mindent felfedeztem benne, ami vonzó számomra egy férfiban, ráadásul tisztában volt a vonzerejével, és ezt kihasználva teljesen az ujja köré csavart. Azt mondják, a függőség kialakulásához 21 nap kell, azt hiszem, ennyi elég volt nekem is, hogy alig bírjam kivárni, hogy hétről hétre újra láthassam az órán. Táncot tanított, és azt akartam, hogy észrevegyen. Kínosan ügyeltem a külsőmre, amit egyszer a táncospárom meg is jegyzett. Energikus voltam, kedves és vidám. Csak később jöttem rá, hogy én tényleg ilyen vagyok, csak eddig nem találtam partnert ehhez. Amikor még keveset tudtam róla, egy csomó mindent beleképzeltem, aztán puff, kiderült, hogy ezek igazak. Ironikus, mert az ember csalódásra számítana. Aztán, ha szabad így mondani, nem csak akkor dobbant nagyot a szívem, amikor anyám a teljes nevemen szólított.
Mondtam neki egy este, hogy „nagyon tetszel”, de olyan nagyon hülye hangsúllyal, mint amikor megyek egy üzletbe, meglátok egy nadrágot, és elmagyarázom neki, hogy most hazaviszem, és addig hordom, amíg szét nem feslik, aztán talán ki lesz mosva. És erre az egészre annyit reagált, hogy „tudj jobbat mondani”. Igazából megértettem, mert annál, hogy „nagyon tetszel” még a híradó is jobb lett volna. Erre mit mondott? Gondolom a nagy feszültségkeltésből már egyértelmű, hogy azt, szeret. Hát esküszöm, én még lélegezni is elfelejtettem. Aztán rájöttem, hogy tényleg szeretem, és ha sztracsatellás fagyi lenne, érte lemondanék az összes többi ízről. Sajnálom, karamella, de rosszul vagyok, ha csak rád gondolok.

Apró Alexandra a KMV-n (fotó: Gutási Lukács)

Apró Alexandra a KMV-n (fotó: Gutási Lukács)

Utóirat: én nem megyek külföldre tanulni, és ez csodaszámba megy manapság. Újvidékre szeretnék iratkozni fizikára. Az utolsó fizikaórán a tanárnő azt mondta, hogy a magerő a legnagyobb erő, olyan, aminek csak pár tulajdonságát ismerjük, de a képletét nem. Nekem ez kicsit úgy jön le, hogy minél nagyobb egy erő, annál kevesebbet tudunk róla. Talán ezért tudunk olyan keveset a szerelemről. Hisz van ennél nagyobb erő?

Apró Alexandra

The following two tabs change content below.
Press Szó

Press Szó

Ez a cikk szerkesztőségi munka eredménye, átvétel vagy alkalmi szerzőnk írta, ezért nincs a szerzőjének profilja a honlapunkon.
Do NOT follow this link or you will be banned from the site!