Halott német templomok árnyékában élőhalott magyar közösségek

Dél-bácskai látlelet traktorvásárlás ürügyén

Anyám még nem internetezik, viszont tévézik. Ezért hétről hétre megvásárolja az aktuális műsorújságot, amit ebéd után magam is átlapozok. A borítón ódon képekre és romos épületek kontúrjaira figyelek fel. Már amúgy is észrevettem, hogy a vajdasági értelmiség legújabb hóbortja pusztuló értékeink lajstromba vétele. Lázárföld, Sóvé, Paripás, Németcsernye, sorra olyan helységnevek tódulnak elém, amelyeket, valljuk be, kevesen ismerünk, pláne ebben a formájukban. Ezekben a falvakban ugyanis nem élnek magyarok, a régió újratelepítése óta nem is éltek. A középkori falvak romjaira települő szerb határőrök és a később hozzájuk telepített svábok vidéke volt ez. Most mégis számtalan gondunk ellenére terjed az a nézet, hogy a vajdasági magyarságnak kell megmenteni az egykori dunai németek megmaradt emlékeit.

Kapva kaptam az alkalmon, hogy részt vegyek egy túrán, melynek semmiféle értelmiségi jellege nem volt – traktorért mentünk, de utunk az egykori bácskai svábok területén vezetett át, egészen a Duna egykori árterében megbúvó Vajszkáig.

Utcai Dávid: Munkába menet

Utcai Dávid: Munkába menet II.

Romos templomokról nehéz riportot írni, a már rég eltűnt bácskai svábokról is, nem véletlen, hogy a váratlanul felbukkanó magyar sorsokra figyeltem fel. Halott német templomok árnyékában élőhalott magyar közösségekre.

Korán indultunk. Általában nehezemre esik lefeküdni, értelemszerűen felkelni is, talán emiatt vonzódok ennyire a hajnalokhoz. Lenyűgöző hangulata van a ködös félhomálynak, az ébredező világnak. Gyorsan behuppanunk a meleg és kényelmes kocsiba és nekivágunk a nagyvilágnak.
Kihalt mellékutakon érjük el Szenttamást, majd lassan kezdődnek is az észak-bácskai parasztvárosokhoz és tanyatelepekhez szokott szemünknek furcsa, sűrűn lakott nagyfalvak. Figyeljük az utat, első ránézésre semmi különbség, romos templomot is csak későn látunk és rövid ideig.

Hiába na, esendő az ember, kopog már a szemünk, pékség után kutatunk. Végül egy Hódság környéki faluban állunk meg, egy rendkívül gyalázatos helyen. A szegényesen berendezett boltocskában szűk a kínálat, pedig még reggel van. A pizzás helyett megelégszünk a húsos burekkal, majd némileg elképedve szállunk vissza. Bezzeg a mi elnyomott kisebbségi településeinken csak úgy roskadoznak a szebbnél-szebb pékségek polcai. Az már egy másik kérdés nálunk is, hogy jut-e mindenkinek…

.

.

Félreállunk, telefon és útbaigazítás után elhaladunk a hírneves vár mögött és irány Vajszka.

.

.

Tetszetősen kezdődik a falu. Új utca, de a házak, a kapuk stílusa idegen. Masszív terméskő kerítések, kovácsoltvas kapukkal és gipszállatokkal. Balkáni divat. Beljebb már a bácskai telepes falvak képe. Megérkezünk a célunkhoz, kicsinyke végház, régi parasztporta szegényes melléképületekkel. A gazdasszony fogad, és a munkagéphez vezet. Amíg a szakértő szemek vizslatják a masinát, számokat egyeztetnek, csöveket tapogatnak, motort nézegetnek, a gazdasszony kicsiny könyvecskével szalad ki, mutatja, hogy rendben van minden.

Jé, maga magyar? – csodálkozunk el s kerít hatalmába az a furcsa érzés, ami az ősembert keríthette, amikor saját törzsének területére lépett.
Csak a nevem, vagyis a férjemé – hűt le bennünket –, igaz, a nagymamám is az volt, de én már nem beszéltem magyarul soha, esetleg néhány szót.
Dolgozott mostanában a gép? – dugja fel a fejét a leendő gazda, aki a nemzetpolitikát egyelőre a saját sorsának javításával kívánja előmozdítani.
Persze, most álltunk le a szezon végével. Akkor itthon volt az ember szabadságon, leszedtük a kukoricát, felszántott, aztán vége.
Ez évre?
Nem, hanem örökre most már, abbahagyjuk a gazdálkodást. Évekig próbálkoztunk megkapaszkodni, de nem sikerült. Nekünk csak tizenkét hold földünk van, muszáj volt bérelni a nagy részét, vettünk gépeket, megvolt a kis traktor, aztán a nagy, tartottunk borjúkat, pár hízót, amennyit tudtunk. Azért is nem tudtunk a házra költeni – mutat az épületek felé –, míg mindent összeszedtünk, de aztán elvesztettük az árendás földeket, egyszerűen ránk kínáltak. Itt felénk háromszáz euró a bérlet, amit mi nem tudtunk kigazdálkodni. A tizenkét hold pedig nem sok, így a férjem elállt kamionsofőrnek – abbahagyta a mondatot, mert a kertszomszédból kiabálás hallatszódott. Pár toprongyos ember egy autót tologatott, közben hangosan ordibáltak egymásnak, kivehetetlen nyelven.
Cigányok! – néz oda nagyot legyintve az asszony. – Nagyon sokan vannak nálunk. Ők egyre többen, mi pedig kevesebben. A férjem is csak ritkán jár haza, nem könnyű egyedül maradni. Pedig pont most, mikor már felépítgettük a gazdaságot, annyi éven át – itt abbahagyja, elgondolkodik –, de hát így volt jó, azt mondta az uram, hogy ne kínlódjunk ezen a kis földön, inkább elmegy külföldre sofőrnek. Azzal jól keres, hálistennek, meg is van a munkával, igaz, nincs is más lehetőség – tudjuk, hogy nem csak ez elől ment el. A harag és a csalódás is elűzte. Hogyan nézzen a szemébe a nagynéniknek, rokonoknak, szomszédoknak, akiknek évekig tisztességgel teljesítette a kötelezettségeket. Hordta a bérleti díjat, sajátjaként őrizte kicsiny földjüket, most pedig kiadták az útját, mert más többet fizet. Hogyan nézzen a szemébe azoknak az egykori cimboráknak, akikkel együtt jártak az iskolába, együtt mulatoztak a bálban és soha nem hagyták cserben egymást, ha a szomszéd falusiakkal kellett megvívni. Most pedig rezzenéstelen arccal kiforgatják az utolsó hold földecskékből. Nem lehet ezt elviselni egy ilyen kicsi faluban, jobb elmenni…

.

.

NEKEM IS MAGYAR A NEVEM!

Mi is elmegyünk, elhagyjuk az éles kanyart, és nekivágunk a bácskai tájnak, mely itt alig észrevehetően, de különbözik a miénktől. Hiányoznak Telecska apró hullámai, az asztallap sima tájon közeli falvak tornyai döfködik az eget. Rideg fasorok emlékeztetnek a mögöttük hömpölygő nagy folyóra. A látóhatár szélén magasan emelkedik az erdődi hegyhát, vajon megvannak-e még a szőlőstanyák magyarjai? Előtte valahol Gombos terpeszkedik, a még meglévő végvár figyeli az idelenn elsüllyedt világot.
A rádióban szóló időjárás-jelentés szerint szép idő van, noha jócskán csíp a szél, amit akkor érzünk, ha kidugjuk az orrunkat a kocsiból. Bent ülve csak élvezzük az erőlködő napsugarakat, melyek ha nyári meleget nem is, de legalább világosságot adnak. Így már jobban látjuk a bácsi várat, mely mint egy elhagyott téglagyár húzódik meg a főút mellett. A „szakértő szem” látja benne az egykori szabályos várkastély formáját, melyre kihelyezett táblák is figyelmeztetnek, de így, roncs parasztudvarok hátuljában, gazos birkalegelővel körülvéve, nem sokat mutat az egykori pompájából.

A bácsi vár

A bácsi vár

Nem megyünk sokáig és beállunk a hangárba, ahol a műszaki ellenőrzést végzik. Egy kissé ormótlan legény, szorgosan, igaz kicsit lomhán szaladgál, próbálja hasznossá tenni magát. Szükség van rá, jönnek-mennek az üzletfelek, a mi szerzeményünk is félreáll, az eladó és a vevő intézik a papírmunkát.

Addig félreparkolunk a gépünkkel, őrizgetjük. Lassan odasomfordál a melák legény is. Láthatólag kíváncsi ránk, kérdezgetni kezd a traktorról, mennyi volt, honnan vettük, amire csapnivaló szerb tudásunkkal válaszolgatunk. Némi diskurzus után megkérdezi, hogy szelencsaiak vagyunk-e. Elmosolyodok magamban, valószínűleg hallja, hogy nem nagyon tudunk szerbül, azt hiszi, szlovákok vagyunk.
Nem – mondjuk –, Topolya környékéről jöttünk, magyarok vagyunk.
Áhh, Topolya, akkor értem.
Diszkréten közelebb lép és azt mondja, az ő vezetékneve is magyar, Juhász. Tudja is, hogy mit jelent, de nem beszél magyarul.
Na majd a Venci! – kiált útitársam a közeledő mester felé, akivel már az előbb megismerkedett.
Jajj, hát én se beszél jól magyar – szabadkozik, mi természetesen már nem lepődünk meg.
Van itt sok magyar, nagyon is! Csak nem nagyon beszélünk. Régen itt ez a Bács – kissé sejtelmesen körbenéz –, ez itt csak magyar meg német volt az egész. Csak aztán jött a háború. Tudjátok, hogy itt a bácsi községben tizenhárom nemzetiség élt? Tizenhárom, mind békében, semmi baj nem volt, csak aztán ugye ez a politika összeveszítette őket – látszik, hogy összemosódnak a dolgok, első és második világháború, balkáni polgárháború, ide-oda vándorló népek, nem tudja pontosan, melyik dolog mihez köthető. Ilyen ez a vidék, zavaros történelem, zavaros identitás.

Német telepes község

Régi német telepes község

Elmennek az ügyfelek, az egyik mester jön nagy sebbel-lobbal, várni kell, kávéra invitálnak bennünket addig is. Letelepszünk az asztalhoz, az ügyvezető titkárnő a szabadidőt kihasználva belép a pult mögé és felteszi a vizet. Lassan beszélgetni kezdünk az asztalnál ülő alacsony, középkorú férfival olyasmiről, amiről az idegenek szoktak, foghíjról odavetett mondatok, politikáról, időjárásról. Mivel már megbeszéltük, hogy milyen befogadó környezetben vagyunk, nem szégyelljük gyér nyelvtudásunkat.
Nem baj, ha nem tudtok, én se tanultam meg magyarul.
Értjük, de hát maguk itt nem szorulnak rá – vágjuk rá a választ.
Na de az én apám, anyám is magyar volt! Az apám Nagy volt, az anyám meg Kis – mosolyog egy jót magában. – De hát aztán nem tanultam meg, nekik is könnyebb volt már szerbül beszélni, meg hát a környezetben is így beszéltek. Az a baj, hogy nem volt iskola, se kultúrszervezet, valami, ahol meg lehetett volna tanulni. Na de mindegy most már… – eltűnődünk a dolgokon, de az élet megy tovább, odakintről szólítják:
Gospodin Nađ!
A kávé elkészült, a kis szünetet kihasználandó mellénk telepszik az overallos mester, öregedő, de karakteres arccal, rajta a lassan őszülő zilált tincsek heves ifjúkorra emlékeztetnek. Biztos rocker volt, mosolyodok el magamban.

Jó itt dolgozni, halljátok – néz ki a nagy üvegfalon –, itt zajlik az élet, jönnek-mennek a népek. Hát, ha pénztelenség is van, ide muszáj mindenkinek befordulni, akinek járműve van. Ugye szidják mindig a rendőröket meg az egész kormányt ezzel is, hogy szigorúbban veszik a technikai vizsgát, de nekünk itt ezzel csinálnak jót – neveti el magát. – Hát ilyen ez az élet, az egyiknek jó, a másiknak nem, aztán cserélünk. Megpróbálták régen ezt, hogy mindenkinek jó legyen, de aztán csak tönkrementünk. Itt ez a Bács község nagyon. Itten volt hat-hét firma, ami jól ment – felemeli vaskos ujjait és gyorsan sorolni kezdi a számomra ismeretlen, most már a történelem kispadjára került neveket, cukorgyár, konfekció, mezőgazdasági kombinát, konzervgyár és a csuda tudja mifélék.
Mostanra ezekből alig maradt valami, ott is leszázalékolták az embereket, a fizetés pedig… hát nem nagy. Mezőgazdasággal foglalkoznak, csak hát az van, hogy aki időben elkezdte, azok tudtak megerősödni. Itt nálunk már a tízezer eurót veri az ára. Úgyhogy nem nagyon szólsz te bele a dolgokba. Meg itt felénk mindenki ezt a szóját teszi, ami nagyon nagy haszon, veszik a drága traktorokat, gépeket, azzal gyorsan megcsinálják, nem kell munkás se. Na de felétek mi a helyzet? Úgy tudom, hogy ott fenn azért jobban mennek a dolgok – természetesen ismerjük az átlagember etikát, így egymást túllicitálva igyekszünk cáfolni a tévhitet.

Szója föld

Szójaföld

Áááá, dehogy!!! Ugyanaz van ott is, még rosszabb, szétlopják a politikusok, meg a maffiózók, megszűnnek a munkahelyek.
Magamban azért elmorfondírozok, vajon csak az általános kicsinyes emberi mentalitásól van itt szó, ami szerint mindig a másiknak a jobb, vagy valóban vannak még ebben az unalmas tartományban is olyan hajszálvékony különbségek, amik a mi szűkebb vidékünk előnyét mutatják? Érdemes lenne ezt egyszer hideg fejjel és szakértelemmel is átböngészni.

SVÁBOK, TÓTOK

Azt szokták mondani, hogy a túl rossz és a túl jó körülmények között élő népek nem hoznak létre jelentős civilizációt. Úgy tűnik, a bácskai svábok túl jó világba kerültek. Sok-sok századdal ezelőtt a nagy német birodalom a széttagoltságnak, a polgár- és vallásháborúknak, nem mellékesen a hegyes-dombos vagy éppen nyirkos talajnak köszönhetően rendkívül nyomorult hely volt. A sok kínból épültek a német föld csodás városai, templomai és számos ékköve. A szabályos éhhalál elől menekülő svábok valóságos mennyországban érezhették magukat új bácskai hazájukban. A pihent fekete föld bőven adta a javát, a Ferenc-csatorna megépítésével pedig a mocsarak is eltűntek, a forró déli nap kitisztította a dohos tüdejüket. Nem is törekedtek a bácskai németek a szülőhazában hagyott fenséges tornyok és polgárházak emelésére, de még az erdélyi szászok erődtemplomairól és kőházairól sem hallottak. Még csak a bánátiak és baranyaiak parasztbarokkjára is fittyet hánytak. Gyorsan eltanulták, hogyan a legkönnyebb építkezni a vidéken, betetőzték a vályogfalakat, fehérre meszelték a szabályos falakat és a vonalas díszeket, majd meghúzódtak a szűk portácskáikon. Jó lovakat vásároltak a magyaroktól, a felesleges árut eladták a szerb kupecoknak. Ügyes iparosaik mindent elkészítettek, ami kellett, a tejfölös csuportól a zsindelycserépig. Az ólban híztak a hájas drótszőrűk, elbőgte magát egy-két tehén, a kertben termett egy kis karcos bor… nem is kellett több. Messze volt innen a magyar nyomortelepek izgága szociális zavara, de a szerbek múltba révedő hősködős világa is. Egy ideig, legalább is amíg birtokon belül voltak, az új államban keresték a helyüket, de nem találták. Jöttek a helyükre mások.

Nem jó az, ha máséban lakik az ember. Vajszka lakói elveszítették identitásukat, de otthon maradnak, rendben tartják falujukat. Szelencs és Pincéd szlovákjai, úgy tűnik, megtalálták az egyensúlyt, takarosak a településeik. Bács, Paripás, Sóvé és Ókér, de nyugodtan említhetjük a többit is, új lakosai azonban nem tudnak mit kezdeni az idegen falakkal. Ókér evangélikus templomát rég lerombolták, már csak egyedül árválkodik az ortodox a Jegricska partján. Messze a falu szélén, a házsor között még megbújik a katolikus templom, az volt a maroknyi magyaré, az megmaradt.

Más képet mutat a fél tucatnyi szlovák falu. Szelencsa leginkább a söprűkészítésről lehet ismerős.

.

.

Mi sem stílszerűbb, minthogy az egész település egy cirokfeldolgozó kis üzemecskével kezdődik, szemben rögtön egy fafeldolgozó. Különben is jellemző errefelé a hagyományápolás. A tipikus, mázos csempével burkolt házak homlokukon viselik a számunkra furcsa tót neveket, a kisvárosias központban, a különböző szlovák, nem éppen történelmi hősökről, inkább kultúremberekről készült szobrok, emléktáblák. A legérdekesebb midenképp a népviseletben, kendőben, és a tipikus ujjatlan zöld felöltőben bicikliző nénikék voltak. Restellem, de az élő hagyománnyal való ilyetén találkozás megmosolyogtatott. Keveset tudunk a vajdasági – vagy legyen délvidéki, hiszen nekik is az – szlovákokról, pedig érdekes lenne, mélyebben belelátni a sorsukba, mint amennyire az újvidéki tévé piroscsizmás népzene műsorain keresztül sikerülhet. A szlovák falvak aránylag jó állapotban vannak, ha nem romlik a helyzet, talán hosszútávon egy szolíd jómódot garantálhatnak a lakosaiknak. Ezzel együtt menthetetlenül vidékre szorultak. Vajon ez lesz a magyarok sorsa is? Kiszorulunk a városokból? Lehet, hogy megtörténik, de akkor is élni kell, talán tanulhatnánk a tót atyafiaktól.

.

Utcai Dávid: Kukoricatörés

VÉRREL VETT FALU

Érdekes, itt már szebb a szántás!
Valóban – helyesel útitársam –, de ez mitől lehet?
Csupán pár kilométer, alig észrevehető, de megváltozik a táj. Apró hullámocskák fodrozzák a lapost, nem nagyon, csak mintha egy paplant lebbentenénk meg. Rajta a talaj puhább, morzsásabb, elszórva már néhány tanya is megjelenik. Más is változik, a tábla immár magyarul is hirdeti, hogy Temerin község területén járunk – „tamo žive mađari”. Szőregre érkezünk, vagy ahogy emlegetni szoktuk, Sirigre. Mennyire különbözik ez a település a magunk mögött hagyott falvaktól! Közelebb van Újvidékhez? Főút mellett van, mi lehet a titka? Egyszerű lenne ráfogni ezt-azt, de tudjuk, hogy a valóság mögött, pláne az ember alkotta valóság mögött, nagyon kacifántos okok vannak.

Szőreg központja

Szőreg központja

Érdekes lenne, ha ismernénk a szerbek egymás közötti viszonyait is, ha a saját bűvkörükben élvezkedő irodalmáraink és értelmiségieink ezzel is foglalkoznának kicsit, hogy megismertessék velünk a szerbeket.
A szőregiek a maguk erejéből telepedtek meg ezen a szeles tájon. Ahogy a gyönyörű parkban lévő templomuk előtt hirdeti a szobor, ők bizony a szaloniki front harcosainak a leszármazottai. Olvasás közben, egy bácsika lép közel, tőle tudom az alábbi öntudatos mondatokat. Szívesen és büszkén fogadja az idegent.

Látod, ez nem kommunista emlékmű! Mi a saját vérünkkel fizettünk a földért, amink van, azért mi verítékeztünk. Mi nem szidunk más népeket, nem fasisztázunk. A mi őseink nem a magyaroktól vették ezt el! Ők a Chotek, a Hadik, a Gyungyerszki és Fernbach uraságoktól vették el. Ha a magyaroknak fontosabb, hogy mezítlábasan ácsorogjanak az uraik gyönyörű kastélykertjeikben, minthogy a maguk kezébe vegyék az életüket, az már nem a mi hibánk. Azt a kis nyolc holdacskát sajnáljátok tőlünk, amit kaptunk? Miért nem osztottátok ti szét magatoknak, miért nem védtétek meg a hazátokat? Minket most már ne hibáztassatok, maradt itt nektek is elég föld, elfértek, majd csak megleszünk most már egymás mellett, ha eddig is megvoltunk.

Ők nem kiűzött szerencsétlenek házában húzódtak meg, ők nem Johann Rabenstein nevét formázó oromzatok alatt ténferegnek. Ők nem a ki-be pakolt, össze-vissza vakolt, tömegsíroktól bűzlő sváb skanzenokkal versenyeznek, nem bizony, hanem a büszke és rátarti Temerinnel.

Most már nem messze vagyunk, ismerős tájon. Robog előttünk a kopott traktor, benne mégis büszkén ül az új tulaj. Büszke lehet arra, amit elért, nem más kárára tette, nem állami földből, nem a nagyszülők alapozták meg neki a szövetkezet kárára. Nem, hosszú út volt ez a cselédségtől a munkásosztályon át az önálló gazdálkodás felé. Fut a traktor, ütött-kopott, de dacosan szembemegy a társaival, az új, erős monstrumok, ha tehetnék, keresztbe nyelnék le öreg társukat. Megy a traktor, megyünk utána.

ut-8-720x576

(Utcai Dávid temerini származású Budapesten élő festőművész további traktoros festményei a képre kattintva a galériában nézegethetőek)

A Duna déli részéről a Tisza-mente északi tájára. A már nem magyaroktól a még magyarokhoz.
A régi gazdának nem sikerült megkapaszkodni, vajon sikerül-e az újnak? Szedi a lábát a gép, gurulunk, de a nyomunkban ott liheg a háromszáz eurós árenda, a tízezer eurós földár rémképe. Aztán vége, aki addig kapta, marja. Majd akkor kialakul az új rend, de addig forr az élet ott lenn a mélyben, volt pajtások fordulnak egymás ellen, fiú az apja ellen támad, családok bomlanak fel és kelnek vándorútra. Politika, színház, kultúra, iskola… szavak, csak szavak, melyek nem érnek ide. Nem kellenek ide kopasz politikusok, vagy tarisznyás bölcsészek. Itt még ismerik az ősi törvényt, ha lesz föld, majd kitermi. Kitermi az iskolát, kitermi a kultúrát, kitermi az életet.
De ha nem lesz, mi marad? Marad sok-sok Vajszka, tiszta, de halott házak, lassú öregek és hétvégi feleségek. Az új cselédek megtanulják beosztani a kiszámíthatatlan jövedelmet, az új urak gyerekei pedig majd terepjáróikkal köröznek fel-alá, hangosan bömböltetve a Grand Zvezde slágereit, és ha majd betér egy vendég a messzi északról, csillogó szemekkel veszik körül és titkon súgják a fülébe: „Mi is magyarok voltunk valamikor!”

(Az íráshoz mellékelt képek illusztrációk) 

Itt elolvashatod a cikk szerzőjének díjazott riportját a vajdasági vidék önbizalom nélkül maradt agglegényeiről!

The following two tabs change content below.
Takács Rajmund

Takács Rajmund

A nyolcvanas évek közepén születtem, amikor jók voltak a disco zenék és Tom Cruise is fiatal és normális volt. Lassan nyolc éve próbálok újságíró lenni, amit a gunarasi Hírharangnál kezdtem. Talán a motivációm volt rossz, azt hittem így majd könnyebb lesz csajozni... Miután nem jött be, azóta legfőbb célomnak a vajdasági magyar paraszt-munkás népség szellemi felszabadítását tartom.