Vataščin Péter Szlovákiából érkezett a vajdasági magyar közéleti ringbe

Akik meglékelték a hallgatás falát

Vataščin Péter

Vataščin Péter

Máris a vajdasági közéleti csatározások közepébe került a szlovákiai Ebed faluból származó Vataščin Péter, pedig még 3 éve sincs, hogy Szabadkára költözött. A Második Nyilvánosság nevű Facebook-csoport egyik szerkesztőjeként és szerzőjeként „szállt be a ringbe”, olyannyira, hogy például a Magyar Nemzeti Tanács (MNT) háza táján az elmúlt napokban kicsúcsosodott vitákról az ő tollából jelent meg az első elemzés tegnap (vasárnap) reggel. A 28 éves családos apuka sokkal jobban szeret a háttérbe húzódva tudományterületeivel – a néprajzzal és az antropológiával – foglalkozni, mégis úgy véli, van az a vonal, amit ha átlép a politika, nem lehet tovább hallgatni. Ilyennek látta nemrégiben a szabadkai Népszínház Magyar Társulatának – mára már leváltott – igazgatója (Andrási Attila) körül kialakult botrányt, amely kirobbanásához nem kevés köze volt a Második Nyilvánosságnak. Péter korábban két évig dolgozott az MNT alapítású Pannon RTV-nél, idén pedig a Pécsi Tudományegyetem doktorandusza lett. Kutatási témája szintén vajdasági vonatkozású, az 1990-es években Szabadka környékére települt, sokszor ellenségesen megítélt szerb háborús menekültek közösségét vizsgálja. Interjúnk még az elmúlt napok viharai előtt készült.

mny

Miután sikerrel zárult a Második Nyilvánosság és a szabadkai Népszínház Magyar Társulatának Andrási Attila igazgató menesztéséért vívott közös harca, adja magát a kérdés: vajon kifullad a mozgalom, vagy fenn tudtok maradni hosszútávú civil nyomásgyakorló orgánumként? 

– A VMSZ-en belül egy-két ember nagyon szerette volna, ha kifullad és csupán egyszer használatos patron lesz, amit ellőttünk a népszínházas ügyre, de azt hiszem, bőven van benne annyi fantázia, hogy hosszabb távon is folytathassuk tevékenységünket. Sajnos sok az olyan jelenség, amelyet tematizálni lehet. Ha csak Szabadkát nézzük, rengeteg a meg nem valósított, vagy rosszul véghez vitt projekt, sorra úsznak el a közpénzek, megszámlálhatatlan probléma szúrja az emberek szemét. A Népszínház egy kifejezetten magyar vonatkozású ügy volt, de számtalan olyan kérdés van például Szabadkán, ami ugyanúgy foglalkoztatja a szerb lakosságot is. Azt tapasztaljuk, hogy egyre több ember kerül az elégedetlenségnek arra a szintjére, hogy hajlandó nyilvánosan is beszélni róla. Én is jobban szeretek visszahúzódni és a saját dolgaimmal foglalkozni, de néha eljön az a pont, amikor már terhes a hallgatás, amikor vagy kimérten, érvekkel alátámasztva, vagy akár dühösen, de el kell mondani azt, ami van.

Hogyan lehetne még hatékonyabbá tenni a civil nyomásgyakorlást?

– Azzal nem igazán tud a hatalom mit kezdeni, ha sok, egymáshoz lazán kapcsolódó civil egyszerre áll ki konkrét ügyekért. A legutóbbi zentai Napló Kör-ös esten Végel László író is arról beszélt, hogy milyen jó lenne, ha szerveződne egy hálózat Vajdaság-szerte, amelyben lennének óbecseiek, zentaiak, zomboriak, újvidékiek stb., és amikor egy népszínházas ügyhöz hasonlóan botrányos eset történne, amikor a politika túl messzire merészkedik, akkor egyszerre felszólalnának. Ilyen módon támogatni, védeni lehetne egymást. Nem csak a vajdasági magyar politikum túlkapásairól van szó, ugyanúgy reagálni kellene teszem azt a szerbre, a bunyevácra is. Mivel egyre több olyan ember van Vajdaságban, akinek nincs vesztenivalója, egy ilyen szerveződés létrejöttét egyáltalán nem tartom lehetetlennek.

Végel László (fotó: Népszava)

Végel László (fotó: Népszava)

Nagy löketet adott az akciótoknak, hogy viszonylag gyors eredmény született a Népszínház ügyében, ami nagy mértékben köszönhető annak, hogy a szabadkai társulat egységesen lépett fel. Az ezt követő posztjaitok jelentős része az MNT-alapítású médiumokban uralkodó állapotokat tematizálta. Hogyan látjátok, lehet-e ezeknél az orgánumoknál olyan szerkesztőségre találni, amely van annyira elégedetlen a sorsával, a sajtószabadság helyzetével, hogy együttes erővel lépjen fel?

– Ha ez nem is következik be, már az is eredménynek könyvelhető el, hogy megfogalmazzuk ezeket a problémákat. Mindezt egy új formában, nem úgy, ahogy például a vajdasági magyar szélsőjobb vagy a VMDK teszi, amelyek szintén rendszeresen bírálják az MNT-alapítású médiumokat. Mi más stílusban, más szempontból tesszük ezt, még ha időnként a Második Nyilvánosság is megüt radikálisabb hangokat. Elemi érdeke a demokratikus közvéleménynek, hogy egy adott problémáról mindenki a maga módján mondhassa el a véleményét.

A PANNON RTV MUNKATÁRSAKÉNT

Két évig magad is az MNT-alapítású Pannon RTV munkatársaként dolgoztál. Az akkoriban felgyülemlett, ki nem mondott gondolatok törtek elő mostanában belőled?

– Akár mondhatnánk így is, valóban sok mindent láttam, amikor a Pannonban dolgoztam, de azt hiszem, a legtöbb vajdasági újságírói munkahelyen hasonló lett volna a helyzet.

A Pannon RTV riportereként

A Pannon RTV riportereként (fotó: Scheller Endre)

A Pannonban próbálkoztál a Második Nyilvánosság témáit akárcsak megközelítő ügyeket feldolgozni, amelyek végül nem kerülhettek adásba? Vagy fölöslegesnek tartottad felvetni ezeket?

– Előfordultak ilyenek, de nem voltak akkora horderejűek. Eleve érzi az ember az erőviszonyokat, és tudja, mivel érdemes egyáltalán próbálkozni. Ugyanakkor el kell mondanom azt is, hogy sokat köszönhetek a Pannonnak, a tévés újságírást az ember egészen jól meg tudja ott tanulni. Egyrészt nagyon jó kis műhely, meglátásom szerint bárkinek, aki szeretne tévés-rádiós újságírást tanulni, érdemes ott riporteri munkát vállalni. A vezetőség a lehetőségekhez képest nagy teret ad az önálló kezdeményezéseknek, ha lát bennük fantáziát. A munka sokszor kemény, de hosszútávon több szempontból kifizetődő, ráadásul nagyon sok barátot lehet szerezni a munkatársak között. Másrészt sajnos uralja a VMSZ, és az rendkívüli módon lefojtja az újságírók kreativitását, ha a párt által elvárt anyagokat kell megcsinálni. Fel sem merülhetett, hogy olyan témákat feszegessek, mint amilyeneket a Második Nyilvánosságon. Például a Kosztolányi-szobor avatóját lehetetlen lett volna így kielemezni annak ellenére, hogy akkor is így gondoltam. Idealistán hangzik és nem igazán fér össze a hatalmi mechanizmusokkal, de rendkívül jó lenne, ha a politika megpróbálna kicsit visszahúzódni a közszolgálati médiumokból. Gondolok itt egyrészt a Pannonra vagy a Magyar Szóra, de akár az MTVA-t is említhetnénk Magyarországon, igaz, ott annyiban más a helyzet, hogy erős az ellenzéki média. Vajdaságban sokkal inkább egypólusú a rendszer, ezért húsbavágóbb kérdés, hogy mennyire nyilvánulhatnak meg ezekben a médiumokban más hangok. Nem csak arról van szó, hogy miért van ennyi VMSZ-es politikus egy-egy műsorban, amire valahol logikus is a válasz, hogy ez az egyetlen komoly politikai erő, viszont azt is látni kell, hogy az értelmiség milyen nagy mértékben kiszorult. Érdekes lenne például összeszámolni, hányan nem publikálhatnak a Magyar Szóban. Beszédes lenne a lista. Ha nem adnak teret ezeknek a hangoknak, az egyre nagyobb feszültségeket szül, és alternatív fórumok keletkeznek.

Számos fenyegetés, kemény kritikák és lejárató cikkek íródtak ellenetek, amióta elkezdtétek a tevékenységeteket. Azt az érvet előszedték-e, hogy miért szólsz bele az itteni közéletbe, miközben nem vagy vajdasági származású?

– Ezt épp nem. Talán azért, mert ha egy egyébként is kisebbségi származású magyarnak, aki annak ellenére ideköltözött, hogy rengetegen hagyják el Vajdaságot, ezt vágnák a fejéhez, az már tényleg annyira önellentmondásos érv lenne, hogy végképp a visszájára fordulna. A támadások jelentős része álnevek mögé rejtőzve a Vajdasági Skaccok nevű blogról érkezett. Ezeket a karaktergyilkosságot szolgáló cikkeket még azok az ismerőseim is leszólták, akik egyébként VMSZ-pártiak. Ha névvel publikálnának, és nem olyan stílust használnának, amilyet, akkor egészen más lenne a helyzet. Csak akkor vehető komolyan a vita és a vitapartnerek, ha tényleges személyiségek állnak egymással szemben. Egy sima kocsmai verekedés is úgy zajlik, hogy odajön hozzád az illető, és a szemedbe mondja, amit akar, nem pedig a pult mögé bújva elváltoztatott orrhangon sérteget.

VAJDASÁGBA VÁNDORLÁS

Térjünk át a személyes élettörténetedre. Egyáltalán hogyan kerültél Vajdaságba?

– Pécsen, a Márton Áron Szakkollégiumban ismerkedtünk meg a feleségemmel. Az egy igazán jó terepe a határokon átívelő kapcsolatok kialakulásának. Szinte minden kombinációból – szlovákiai, romániai, kárpátaljai, drávaszögi, vajdasági – születtek házasságok, gyerekek. A párok nagy része Magyarországon maradt, a mi életünk azonban úgy alakult, hogy Vajdaságba költöztünk, amit én bizonyos szempontból szerencseként élek meg.

.

Péter és családja (fotó: Molnár Edvárd)

Miért döntöttetek úgy, hogy itt telepedtek le?

– Így jött ki a lépés. 2008-ban jöttünk össze, Emese 2009-ben hazaköltözött, mert itt kapott munkát egy gyógyszereket forgalmazó cégnél. 3 évig ingáztunk Szabadka és Pécs között, amit nem szeretnék még egyszer átélni. 2012-ben bár befejeztem az egyetemet, de a szlovák érettségimet nem ismerték el nyelvvizsgaként, ezért nem kaptam kézhez a diplomámat. Hálás vagyok a Pannonnak, hogy ennek ellenére el tudtam ott helyezkedni. 2012 nyara óta élek Szabadkán, tehát lassan 3 éve, de azelőtt is volt egy 3 éves felvezető szakasz, amikor folyamatosan jártam Vajdaságba, így nem jelentett akkora váltást. A költözésem előtt fél évvel kisebb válságba kerültem, nem voltam benne biztos, hogy jó választás lesz Vajdaság, de azután viszonylag könnyen átlendültem ezen.

Pontosan min dilemmáztál?

– Eleve féltem kicsit az új helyzettől és persze attól, hogy gazdaságilag nem épp a legfejlettebb régióról van szó, nehéz munkát találni, pénzt keresni. Ezeken később leginkább azért sikerült túllépnem, mert van bennem egyfajta szakmai perverzió. Ha az ember szereti a néprajztudományt és az antropológiát, akkor Vajdaság egy iszonyatosan jó terep. Bőven le tudja kötni a szellemi kapacitásodat csak az, hogy figyeled az itteni aktuális folyamatokat. Visszaásol az elmúlt 80-100 évbe, és akkor a nemzeti sokszínűségről még nem is beszéltem. Ha elmész Tavankútra, ott egy kis horvát/bunyevác életvilágban találod magadat, Bácskeresztúron ruszinokra bukkansz, Petrőcön szlovákokra, Bánátban románokra, és így tovább. Vajdaság még mindig rendkívül heterogén terület, annak ellenére, hogy az utóbbi időben erősen homogenizálódik.

„IDE KELLENE HOZNI EGY HEGYET”

Biztosan sokan megkérdezik, hogy hol volt jobb élni; Szlovákiában, Magyarországon vagy most, Szerbiában?

– Ha az emberi, baráti kapcsolatokat nézem, akkor Vajdaságban érzem magam a legjobban. Pécsre az egyetemi közeg, a baranyai hangulat vonz, haza pedig a szülőföld és a táj. Most már megtanultam megszeretni az alföldet is, de azért beletellett másfél-két évbe. Azt szoktam mondani, hogy tökéletes ez a hely, csak ide kellene hozni egy hegyet. Az volt a szerencsém, hogy a Pannonnál megkaptam a Természetvédelem határok nélkül című műsor szerkesztését, így sok természetvédelmi helyre eljutottam Észak-Bácskában és Bánátban, ez segített megszeretni a tájat. Közben igyekszem a lehető legnagyobb sokszínűségében felfogni a helyet, az adott történelmi, társadalmi hátterével, kultúrtörténetével, a jelenlegi hangulatával, emberi kapcsolataival és magával a tájjal együtt. Tehát nem csak egydimenziósan látom Vajdaságot sem, szűken annak mentén, hogy mennyit lehet itt keresni.

Péter kedvenc hobbija a sziklamászás

Péter kedvenc hobbija a sziklamászás (fotó: Nagy Róbert)

A te tudományterületed különösen irtózik a sztereotípiáktól, mégis feldobnánk egy viszonylag elterjedtet: sokkal jobb a kapcsolat a szerbek és a magyarok, mint a szlovákok és a magyarok között.

– A sztereotípiákra szükség van, hogy tájékozódni tudjunk a világban, de nagyon kell velük vigyázni, pláne akkor, amikor egy egész nemzetkarakterológiát próbálsz meg pár mondatban lezavarni. Ez teljesen komolytalan, nem lehet például a 14 milliós magyarságot ennyivel elintézni. Ugyanakkor a sztereotípiák sok mindent tudnak jelezni, ha mást nem, azt, hogyan gondolkodunk egymásról, és néha természetesen valóságtartalmuk is van. Ha az embert érdeklik a szerbek vagy a szlovákok, a legfontosabb, hogy valamennyire megtanulja a nyelvüket, azután pedig akár csak szellemi vállalkozásból is, de keresse az utakat a kultúrájukhoz. Nekem is feltett szándékom volt, hogy a szlovák mellett még egy környékbeli nyelvet megtanuljak, ezért rendkívül örülök, hogy a szerbet sikerül egyre jobban elsajátítanom. Érzek magamban egy közép-európai identitást, amihez hozzátartozik, hogy igyekszem minél jobban megismerni a térségben élők nyelvét, jó lenne például románul, vagy esetleg albánul is érteni. Bár a szerb ismerőseim, barátaim nagy része beszél angolul, egészen más az, ha a saját nyelvükön szólsz hozzájuk. Az említett sztereotípiára visszatérve: valóban sokszor szögesdrótok, lövészárkok vannak a nemzetek között és tényleg léteznek nemzetiségi problémák, amiket nem akarok elbagatellizálni, de mindemellett semmi sem akadályozza meg az embert abban, hogy megkerülje ezeket az árkokat.

Antropológus szemmel nézve, milyen érdekes jelenségeket vettél eddig észre a vajdasági magyarságra vonatkozóan?

– Sajátos jelenség például a jugoszláv, illetve a szerb rockzene iránti vonzódás. Édesanyám is szereti a szlovák Elán zenekart, amit mondjuk a Bijelo Dugmehoz tudnék hasonlítani, de ennek konkrét oka, hogy öt évig élt Pozsonyban és a szobatársa is szlovák volt. Egyébként nem igazán jellemző, hogy a szlovák populáris zenét magukénak éreznék a felvidéki magyarok… További érdekes kollektív tudati vonás, ahogy a tengerhez viszonyulnak itt az emberek. Sok olyan személyt ismerek, aki sokkal inkább a magáénak érzi Dalmáciát vagy a montenegrói tengerpartot, mint Magyarországot. Az emberi kapcsolatok is máshogyan működnek. A barátság, szomszédság mint társadalmi intézmény itt erősebb, mint Magyarországon, jobban számíthatnak az emberek egymásra. Ennek a jelenségnek megvan a maga társadalomtörténeti háttere, de a megélhetési okok is arra kényszerítik őket, hogy nagy súlyt fektessenek a baráti kapcsolatokra. Ne csak abban merüljön ki, hogy leülünk sörözni, hanem akkor is szólhassak neked, ha betonozni kell. Ez a szülők idejében még erősebben működött és a szerb közösségen belül jobban kimutatható. Most persze sarkítottam, tudnék mondani magyarországi ellenpéldát is, de az alaphelyzet nagyjából helytálló.

„NEM HISZEM, HOGY KÖNNYEN KAPNÉK MUNKÁT”

A doktori ösztöndíjad megélhetést nyújt számodra három évig. A disszertációd témája is Szabadkához kötődik…

– Az elmúlt 15-20 évben Szabadka környékére betelepült menekültekkel foglalkozom. Azt szeretném kutatni, hogyan viszonyulnak a városhoz, az itteni közeghez. Az ún. „őslakosok” többnyire negatívan ítélik meg őket, a polgárok reakciói mellett több olyan szöveget is olvastam, amely problémaként kezeli, hogy megjelent ez a népréteg, amelyik nem tud alkalmazkodni. Az én dolgom nem az, hogy ezt a vélekedést megcáfoljam vagy alátámasszam, hanem az, hogy megragadjam a kikristályosodó narratívákat. Egyrészt a diskurzuselemzésre mennék rá, másrészt a csoportfolyamatokra. Utóbbira jó terep lehet a Szabadkán létező két egyesület, amely horvátországi szerbeket tömörít. Az is érdekes kérdés, hogy hogyan definiálják az identitásukat, mennyire kötődik ez az eredeti lakhelyükhöz és mennyire a városhoz. Vajdaság a migrációk története, itt mindig jöttek-mentek a népcsoportok, az utolsó nagy imigrációs hullám szereplői pedig a szóban forgó, a 90-es években betelepült szerbek voltak. 250-300 ezren vannak Vajdaságban, körülbelül annyian, ahány vajdasági magyar, vagy a második világháború utáni kolonisták. Az is kérdés, hogy miért pont Szabadkára jöttek. Van bőven kutatnivaló.

Ha letelik a doktori időszakod, újra munka után kell majd nézned. Hogyan látod, a Második Nyilvánosság-os akciókkal sikerülhet megágyazni annak, hogy a hozzád hasonló, pártonkívüli fiatal értelmiségiek is munkát kaphassanak Vajdaságban, vagy éppen ezzel a szerepléseddel vágod el az itt maradásod lehetőségét?

.

(fotó: Rózsa Rita)

– Ha az elmúlt éveket nézem, és azt, hogy a politika jelenleg mekkora befolyással bír a vajdasági kulturális, művelődési, tudományos élet nagyon nagy részére, és miképpen érvényesíti ezt a befolyását, akkor nem hiszem, hogy egy-két ilyen véleménynyilvánítás után könnyen kapnék munkát. Erre számítok, ez benne van a levegőben. Itt nincsenek olyan alternatív intézmények, mint Magyarországon, ahol akkor is elhelyezkedhet az ember, ha ellentmond a mindenkori kormánynak. Vajdaságban ez sokkal kockázatosabb játék. Több olyan embert is tudnék mondani, aki olyasmit tett, ami a pártnak nem tetszett, ezért ellehetetlenítették. Ez benne van a pakliban. Ilyen szempontból a politika is hatással lehetne arra, hogy itt maradok-e vagy sem. Nyilvánvalóan célként lebeg előttem, hogy a rendszertől független megélhetést teremtsek magamnak. Ugyanakkor elengedhetetlennek tartom, hogy ne kelljen csak azért elhallgatniuk az őszinte és megalapozott véleményüket az embereknek, hogy megőrizhessék a hatalmi pozícióban lévők kegyét, ezáltal pedig a munkahelyüket. Nagyon egyensúlytalan, nem egészséges kapcsolat ez. Egyébként ha rendkívül jóindulatú akarok lenni, némileg bízok abban, hogy a politikum hozzáállásában is bekövetkezhet változás. Fontos lenne, hogy természetessé váljanak a nyilvánosság előtt zajló viták, és abbamaradjon az a gyakorlat, hogy a politikus az újságíró háta mögött diktál. Nem kétséges, hogy a fiatal értelmiségiek elvándorlásában az is közrejátszik, hogy itt számos esetben csak ezen az áron tudnának egzisztenciát teremteni, családot alapítani.

Csillik Blanka – Laskovity J. Ervin

The following two tabs change content below.
Press Szó

Press Szó

Ez a cikk szerkesztőségi munka eredménye, átvétel vagy alkalmi szerzőnk írta, ezért nincs a szerzőjének profilja a honlapunkon.
Do NOT follow this link or you will be banned from the site!