Véres játékok unalom ellen

“…fosszuk csak meg őket szórakozásuktól, azt fogjuk látni, hogy megemészti őket az unalom; ilyenkor ők is érzik semmi voltukat, még ha fel nem ismerik is: mert bizony boldogtalan sors, hogy azonnal elviselhetetlen szomorúság hatalmasodik el rajtunk, mihelyt kénytelenek vagyunk önmagunkba tekinteni, és nincs, ami elterelné magunkról a figyelmünket” – írta a fiatalságról Blaise Pascal francia filozófus Gondolatok című jegyzeteiben.

bar 5A kamaszkor és unalom hívószavak egy – évekkel ezelőtt olvasott – újságcikk tartalmát idézik föl bennem. A cikk egy 2010-es felmérés adatait közli, melyek szerint a legnagyobb közösségi portált használó tizenévesek (három és hat óra közötti) bejegyzéseinek a 65 százaléka szól arról, hogy közzétevőjük éppen halálra unja magát.

Ha most, 2014-ben megismételnénk ezt a felmérést, valószínűleg ennél is drasztikusabb eredményt kapnánk, hiszen a technika adta lehetőségeknek köszönhetően a diákok már a tanóra közbeni unalmuknak is hangot adhatnak az arra alkalmas virtuális felületeken.

Korábban, egy pesti gimnázium irodalomtanáraként én is sokszor éreztem úgy, hogy talán az egyik legnehezebb feladat szélmalomharcot vívni az unalommal.

Persze számos módszer áll a tanárok rendelkezésére, mégis nehéz rájönni annak nyitjára, hogyan is lehetne ezeket hatékonyan alkalmazni – úgy, hogy ne váljék a tűzijáték, a sziporka maga is unalmassá. Furcsa volt számomra például az, hogy két különböző osztályban, ahol ugyanazon korosztály képviselői, ugyanolyan értelmi képességű diákjai voltak jelen, eltérő volt az érdeklődés Janus Pannonius pajzán versei iránt. (Bizonyára úgy gondoljátok, Janus Pannonius nem a legmegfelelőbb példa, de azt hiszem, erről a jelenségről egy ilyen „extrém eset” mégiscsak többet elárul.) Míg az egyik osztály diákjai közül többen azzal fogadtak másnap, hogy „rágugliztak” Pannóniai Jánosra és verseire, mi több, azok közül a zaftosabbakat a füzetükbe is kimásolták, a másik osztály diákjai közül valaki hangosan böfögte az éterbe: „Történjen már valami! Kurváraaa unatkozom!”

TÖRTÉNJEN MÁR VALAMI

un 1Igen, talán ez az egyik legmeghatározóbb mondata – ugyanakkor bátran hozzátehetjük, egy jogos igény megfogalmazása – ennek az úgynevezett jelenségnek: hogy történjen már valami! Ennek érdekében a fiatalok megpróbálják magukat „helyzetbe hozni”, különféle pótcselekvéseket eszelnek ki, lehetőleg olyanokat, amelyeknek valamilyen lenyomata van. Nyilván ehhez hozzáad valamit a feltűnési viszketegség is, az, hogy felhívják magukra a figyelmet, mégis az esetek többségében a cél az, hogy ne öljön meg bennünket az unalom.

Persze az itt tárgyalt jelenség nem csak a középiskolásokra jellemző. Ez év elején került ismét rivaldafénybe az a csaknem húszezer főt számláló szerbiai örök egyetemista réteg, akiket aránytalanul elhúzódó tanulmányaik miatt egyetemista jogviszonyuk megszüntetése fenyegetett.

A sajtóban megjelent cikkek egy része szerint e réteg megléte egyrészt a nehéz vizsgakövetelményekkel magyarázható, másrészt azzal, hogy az egyetemisták közül sokan már hallgatói jogviszonyuk kezdete óta dolgoznak.  Véleményem szerint azonban sokkal többen vannak azok, akik számára az egyetemista lét menekülési útvonal a társadalmi realitásokkal, a kilátástalansággal szemben. Arra (is) szolgál, hogy elodázza a pillanatot, amikor majd a friss diplomásnak szembesülnie kell azzal a ténnyel, hogy szaktudását, felkészültségét nem vagy csak korlátozott mértékben becsülik meg, hogy a munkaerőpiac telítettségénél fogva nem tart igényt rá és munkájára. Az örök egyetemista – mint ahogy azt Végel László Egy makró emlékiratai című regényéből is tudhatjuk – a társadalmi rendszerben való bizalmatlansága folytán nagyjából két dolgot tehet: vagy a társadalommal, illetőleg az adott politikai iránnyal szembemenő, sok esetben szélsőséges politikai, ideológiai eszmékkel szimpatizál, vagy teljes mértékben közönnyel viseltetik a társadalommal szemben. Jövőhorizontjától, céljaitól megfosztottan semmi más nem marad számára, mint a mázsás unalom. Az elkövetkezőkben sorra veszem a fiatalok körében nagy népszerűségnek örvendő unaloműző pótcselekvéseket.

VÉRES HÚSZAS

Az iskolai élet egyik legdivatosabb unaloműző játéka a Véres húszas (egyéb névváltozatai: Véres százas, Bloody Euro, Terminator; Szerbiában Krvavi dinar), amelyet korábbi tanítványaim révén sikerült megismernem, majd később, mikor az interneten böngésztem a játék eredetével, lényegével kapcsolatban, a különböző fórumokon való bejegyzésekből arra a következtetésre jutottam, hogy nem csak nálunk örvend rendkívüli népszerűségnek.

Úgy vélem, nem árt, ha vázolom néhány szóban a játékszabályokat: a játék résztvevői körbeállnak egy asztalt, egyikük megpörgeti az érmét (húsz- vagy százforintost), majd pedig az óramutató járásával megegyező irányban, egymás után minden játékos megpöcköli azzal a céllal, hogy minél tovább megőrizzék forgómozgását, amennyiben ezt nem sikerül megvalósítani, úgy a pénzt megállító személy a vesztes. Büntetése, hogy öklét az asztallapra helyezi, a többiek pedig az érmét csúzliszerűen (a hüvelyk-, mutató- és középső ujj segítségével) rálövik az öklére. Ilyenkor előfordul, hogy a vesztes öklének ízületeiből letörik egy darabka, vagy az érme csontig belevág az ízületbe. Az egyik közösségi fórumon arról is olvashatunk, hogy egyesek az izgalmak növelése érdekében élesre köszörülik a pénzérmét.

Szintén egykori diákjaimnál figyeltem meg azt a játékot, amely mint elterjedtségi körét (14-17 éves korosztály), mint célját – unaloműzés, és végső soron ide vehetjük a fájdalomokozás vágyát is –, mint pedig pitiánerségét tekintve hasonló az előbbihez. Ennek lényege abban áll, hogy a legváratlanabb pillanatban ököllel erős ütést mérnek az éppen elhaladó osztálytárs, barát lágyékára. Az eredmény itt is kitörő, gondtalan nevetés, na meg persze erős alhasi fájdalmak, esetenként ájulás. Ám a megkérdezett résztvevők szerint mindez belefér a játékba, sőt ettől válik igazán érdekessé.

bar 3

A fentiekben felsorolt esetek véleményem szerint csak egy egészen szűk szegmensét adják mindazoknak a pótcselekvéseknek, amelyeket a kamaszok saját és társaik szórakoztatására találnak ki. Vélhetően az iskolai, közterületi és egyéb rongálások, a különféle rendbontások, verekedések is valamilyen hasonló háttérrel magyarázhatók. Kisebb csoporton belül is jellemzőek az úgynevezett generált konfliktusok, melyek szintén valamiféle elhibázott stratégiának minősülnek az unalom elűzése céljából. Erre utal az a tény is, hogy a konfrontálódó felek sokszor nem képesek magyarázattal szolgálni arra, hogy mi áll a konfliktus hátterében, ugyanakkor képtelenek megítélni esetenkénti reakciójuk súlyosságát.

Persze miért is lenne könnyű megítélni? Hiszen maga az agresszió is veszített mára a súlyából azzal, hogy mindennapivá vált. A tévécsatornák hetven százalékánál éppen fő műsoridőben gyilkolnak meg valakit; riadt kamerák járják körbe a még meleg hullát, és nagyjából ekkor kapcsolódik be az iskolából hazatérő tizenéves a történetbe. A halál, egy emberi élet kioltása a futó képsorok alapján irtózatosan könnyű, úgy tűnik, nem jár semmilyen felelősséggel.

JÁTÉK HATÁROK NÉLKÜL

Amikor először láttam azt a térkamera által rögzített videót, melyen az Einstein feleségéről, Mileva Marićról elnevezett középiskola diákját egy machetával megsebesítik, kétségbeestem. Mindez Újvidéken történt, egy olyan településen, amelyet addig Szerbia legélhetőbb városának tartottam. Többször megnéztem egymás után a gyér minőségű felvételt, elolvastam a szerbiai Blic napilap tavaly szeptemberi cikkét, és egyszerűen nem hittem el, hogy egy ártatlan hétvégi „játék” idáig fajulhat. Nem sokkal ezután hírt kaptam az újvidéki vasútállomáson történt incidensről, majd következett a székvárosi tanárverés: Ivan Janeš, matematikatanárt egy padon ülve támadott meg 8 középiskolás korú fiatal.

Ivan Janeš, matematika tanár

Ivan Janeš, matematika tanár

A történtek alapján annyit megállapíthatunk, hogy nem egy előre kitervelt bűncselekményről volt itt sem szó. Ez az eset napokig nem hagyott nyugton. Próbáltam rájönni a motivációra, arra, hogy mi állhatott ennek a történetnek a hátterében. Az egymásnak való bizonyítás vágya? Ugyan mit bizonyít az, hogy egy földön fekvő védtelen emberre nyolcszoros túlerő mér rúgásokat és ütéseket? Bátorságot? Nem hinném. Magát a megnyilatkozó erőt? Úgy gondolom, ez sem szorul bizonyításra.

Efféle tetteket egy olyan társadalom képes generálni, amely nem rajzolja ki tisztán önnön határait, jövőhorizontját, így az „egyén határait” sem; ahol nincsenek meg azok az értékek, törvényszerűségek, állandóságok, amelyre az egyénnek minden (élet)korban szüksége van. (Erről ír Dragan Velikić is a Priča o železnici című elbeszélésében.) Így könnyű olyan téves következtetést levonni, hogy „ahol nem láthatóak tisztán a szabályok, ott igazából nincsenek is szabályok”. Ott egy emberi élet – akár a sajátunk, akár másé – nem sokat ér.

SZERB RULETT, KNOCKOUT GAME

Ezt bizonyítja a továbbiakban csak röviden bemutatásra kerülő két játék, a Szerb rulett (máshol: Ukrán rulett) és a Knockout Game (Magyarországon Elsőzés néven vált ismertté) is.
A Szerb rulett újbóli térhódításáról körülbelül fél éve olvashattunk a Srbija Insajd, majd a Večernje novosti forrásaiból. A játék lényege, az orosz ruletthez hasonlóan az adrenalin felpörgetése, az izgalmak fokozása. A rulettezők itt nem lőfegyvert tartanak a halántékukhoz, hanem autóba ülnek, és igyekeznek teljes mértékben ellentmondani a közlekedési szabályoknak: nagy sebességgel száguldoznak át a piroson, természetesen az ellentétes forgalmi sávban. A végeredmény pedig sokszor halálos baleset. Ljubiša Despotović, szociológus egy 2013 júniusában, a Novostiban közölt interjúban hasonló gondolatokat fogalmazott meg az esetekkel kapcsolatban, mint amire cikkünk is próbál rávilágítani: az értékek nélküli társadalom, amelyben élünk (nem hinném, hogy itt konkrétan és kizárólag a szerb társadalomra kell gondolnunk) nem járul hozzá a fiatalok egészséges szocializációjához, így egy részük a patológia felé hajlik, mely tartalmazza az erőszakot is. A fiatalok nem látják a lehetőséget arra, hogy normális körülmények között felnőhetnek, családot alapíthatnak, és létbiztonságban élhetnek. Frusztráltak a saját és szüleik helyzetétől, és nem éreznek felelősséget sem maguk, sem pedig mások iránt. Mások azonban a bátorság manifesztumát látják ebben a deviáns viselkedésben.

A „bátorság” bizonyításának hatékony eszköze a fiatalok körében a Knockout Game, melynek lényege, hogy mindenféle előzmény nélkül, ismeretlen járókelőkre mérnek olyan erősségű ütést, melytől az áldozat sok esetben eszméletlenné válik. A fontos ebben az esetben is az, hogy minél hatásosabb legyen az akció, és a végkimenetel biztos ájulás legyen. A magyar sajtó több ilyen esetről beszámolt már az elmúlt időszakban, és az értesülések szerint a támadó mindig többedmagával vett részt az akcióban. Ebből is következtethetünk arra, hogy a játék igazi célja a társak előtti erődemonstrálás, a bizonyítási vágy. Az elsőzéssel eleddig a sajtó csak úgy foglalkozott, mint különös, új hóborttal, így nem születtek olyan elemzések, megállapítások, melyek az esetek „lelki vetületeit”, társadalmi hátterét vizsgálnák.

A fenti „szórakozási alternatívák” is azt bizonyítják, hogy a mindenkori fiatalság folyton keresi a megfelelő stratégiákat ahhoz, hogy meneküljön a társadalmi bizonytalanságtól. Nyilván minden korban más a pótcselekvések mértéke, és fajtái. Jean-Luc Godard filmjének, a Kifulladásignak a főhőse lányokat szédített és autókat lopott, Végel László Makrójának hőse, Bub először a társadalommal szembeni passzivitást választja, majd pedig beépül a rendszerbe (spiclivé válik). A huszonegyedik századi zabhegyezők pedig vagy megpróbálnak elveszni a virtuális térben (több-kevesebb sikerrel), vagy ennél durvább módszereket találnak arra, hogy elűzzék unalmukat, enyhítsék a társadalommal szembeni sértettségüket. Mindenesetre érzékelhető, hogy egyre inkább az agresszió irányába tolódik el a mutató, és hogy szükségessé vált egyfajta stratégia kidolgozása jelen állapotok enyhítésére.

bar 9Az elmúlt időszakban több lapot elolvastam, számos internetes portált látogattam meg, hogy tájékozódjak a témát érintő eseményekkel kapcsolatban, és kivétel nélkül, mindenhol kérdésekkel találkoztam: „Hogyan neveljem fel a gyerekem egy ilyen városban?” „Hogyan engedhetem így ki a fiam az utcára?” „Mikor veszi már észre a rendőrség, hogy itt nagy baj van?” Azt hiszem, abban egyetérthetünk, hogy e kérdések megválaszolásánál sokkalta fontosabb lenne létjogosultságuk megszüntetése.

The following two tabs change content below.
Barlog Károly
Barlog Károly (Zenta, Jugoszlávia, 1986) balatonendrédi író. Tizenkét éves kora óta él-hal a punkzenéért. Prózáit, kritikáit és műfordításait a következő folyóiratok közölték: Híd, Tiszatáj, Hévíz, EX Symposion, Symposion, Irodalmi Szemle, Vár Ucca Műhely, Forrás, Tempevölgy, Szkholion, prae.hu, kulter.hu, Sikoly. Cikkei, zenekritikái a Képes Ifjúságban, a Rockbook internetes magazinban, a prae.hu művészeti portálon és a Press Szón jelennek meg.
Barlog Károly

Legutóbbi írásai: Barlog Károly (összes)

Do NOT follow this link or you will be banned from the site!