Egyszer VOLT, hol nem volt

Őrületes pár napon van túl Sopron

Pedig mindent olyan jól megszerveztem… Áprilisban megvettem a július 1-jére szóló VOLT napijegyem, összeírtam, mennyire kell sietnem, hogy viszonylag sokat láthassak az aznap fellépő Esti Kornélból és Quimbyből, de mindenképpen jó helyet tudjak stoppolni a legnagyobb durranásra, az Imagine Dragonsra – aztán közbelépett öreg Murphy haverom, aki egy héttel a jegyvásárlásos akcióm után jelentette be, hogy egy nappal korábbra még beszervezték a Paramore-t, és én csak ne készülődjek sehová szombaton. Túl jó érvei voltak: aznap lesz még vagy hat koncert, amire mennék, és talán nem is kellene annyit rohannom, hogy mindből lássak valamennyit (ha! volt mersze ezt állítani!), különben is, tavaly már kikönyörögtem magamnak egy Imagine Dragonst… Naná, hogy hagytam magam.

Persze a dolgok ezen a napon is kicsit másként alakultak, így rögtön az első koncert negyedórásra rövidült számomra – nagy kár, mert a nemrég hét főre bővült Fatal Error igazán kitett magáért abban a tizenöt percben. A rockzenekart  ugyan még nem ismerik sokan – részben fiatal múltjuknak, részben az olyan számaiknak köszönhetően, mint a Bazmeg –, de aki kíváncsi az ígéretes bandára, az számos hazai fesztiválon meglesheti őket a nyáron –augusztusban például a SZIN-en.

IMG_20170630_155406

Valószínű nem sok koncertet hagynék ott, ha amúgy jó a buli, de most kivételt kellett tennem, négytől ugyanis az Ivan & the Parazol várt a nagyszínpadon, és 4-5 év (megszállott) rajongás után személyes sértésnek vettem volna, ha a második sorba kényszerülök. Szerencsére ez nem is következett be, így a korlátnak vágódva élvezhettem a budapesti együttes fellépését. Ahogy a koncert után számoltam, már ötödjére voltam Parazolon az évben, de a voltos buli éppúgy különleges volt, mint mondjuk a teltházas akváriumos vagy a szegedi – igaz, egy elég szomorú ügy apropóján, hiszen a banda kénytelen volt Tarnai János basszusgitáros nélkül fellépni annak egészségügyi problémái miatt. Helyére a Middlemist Red-es Deli Soma érkezett, és bár Jani hiányzott az összképből, be kell ismernem, hogy remekül tudtak együttműködni Somával. A legnagyobb sztárnak mégis a billentyűs, Bex számított, a közönség soraiból ugyanis az összes szám után kiemelkedett a Beke István feliratú piros plakát.

IMG_20170630_162022

Az Enter Shikari mindig is előkelő helyet foglalt el nálam a ,,sok jót hallottam róla, de meghallgatni túl lusta vagyok” – listán, és bár elhivatottan ütögettem be a nevüket a Youtube keresőjébe a fesztivál előtti pár napban, mindig a Metallica Enter Sandman című számánál lyukadtam ki, így teljesen kívülállóként érkeztem a negyed hétkor kezdődő koncertjükre. Az első benyomásom az volt, hogy itt minden és mindenki őrült. A tagok, a zenéjük, a rajongók és főleg én, hogy már az első két dal után teljesen át tudtam érezni ezt az egészet. Nem, táncolni nem tudtam. A jól bevált térdrogyasztást és az extrém esetekben kisegítő hajrázást nem igazán tudtam beiktatni az olyan dalokba, ahol először zúznak, utána váratlanul szívszorítóan lírai dallamok közt fuldokolnak az érzelmekben, majd az egész megkoronázása gyanánt iszonyú hörgésben törnek ki, de sokszor kívántam, bár én lennék az a srác, aki lazán meditálósdit játszik a legdurvább pogó közepén vagy egyenesen Budapest, akinek megköszönték a lehetőséget, hogy ezen a különleges és utánozhatatlan helyen, a VOLT Fesztiválon játszhatnak. A soproni tömeget láthatóan inkább megnevettette a kijelentés, mint felháborította, de ugyebár a fesztiválnép laza nép: egy Tigrisnek/Csirkének/unikornisnak/ űrlénynek beöltözött közönségtől talán nem is várna mást az ember. Az együttes tagjaira amúgy nem lehetett panasz – egyrészt zabálták a jelmezes embereket, másrészt a színpadról leugorva többször bevetették magukat a pogó közepébe, hogy onnan zenélhessenek, sőt a szokásos ,,köszönom szepen” mellett belefért egy ,,mi vágyunk áz Enter Shikari” és egy ,,köszonjuk, ogy it lehetünk” is.  Reméljük, ezt a gazdag magyartudást nem felejtik el a szegedi koncertjükig, és esetleg a térképre is vetnek egy futó pillantást a SZIN előtt.

IMG_20170630_183500

A brit banda fellépése után úgy éreztem, tennem kell egy kijózanító kört, hogy mindezt az őrületet megemésszem, és végre kicsit körbe is kukkantsak a fesztivál területén. A megszokott óriáskerék és a két nagyszínpad között átcsúszó emberek látványát azonban csak rövid ideig élvezhettem az ingyenes hot dogommal a kezemben – az árus lány annyira meglepődött, hogy szószok nélkül kérem, hogy rávágta, ezért nem kell fizetni –, ugyanis fél nyolckor a Kiscsillagon volt jelenésem. A szív-ész párharcban természetesen az első győzött, így minden logikát mellőzve beálltam legelőre, bár tudtam, csak fél órát maradhatok, ha be akarom biztosítani a helyem a Paramore-on. Ennek megfelelően már a másik nagyszínpad harmadik sorából üvöltöttem vissza a Ha én lennék, a Kockacukor, illetve a két Kispál-nagyágyú, a Csillag vagy fecske és a Húsrágó Hídverő dalszövegeit. Sajnos ennél tényleg nem jutott el sokkal több dal hozzám, túlságosan lefoglalt az előttem állók kétpercenkénti csekkolása, hátha meggondolták magukat, és esetleg az utolsó utáni sorból akarják nézni kedvenc együttesük koncertjét.

IMG_20170630_195354

Ez a csoda ugyan nem következett be, de igazuk is volt. A Paramore pontban kilenckor robbant be a színpadra a legújabb klipes számmal, a Told You So-val, aztán a That’s What You Get és a Brick by Boring Brick című régebbi klasszikusok következtek, majd felcsendültek a Still Into You dallamai, aztán a Caught in the Middle az új albumról…Hadarok? Ők is hadartak. Az idő nagyon szűkös volt annak a 18 számnak, amit a világért se változtattak volna meg – a szervezők csak 70 percet adtak a bandának –, így nem igazán fért bele sem köszönés, sem az egy mondatnál hosszabb átvezető szöveg.

IMG_20170630_213128

Szerencsére az ötödik szám környékén picit leszakadtak a futószalagról, a számomra (jó értelemben) meglepő Turn it offot már egészen szépen felvezették. Twilight-percek következtek, hiszen a Decode és kistestvére, az I Caught Myself is az Alkonyat-filmek betétdalai közé tartoznak. A Hate to See Your Heart Break és a Fake Happy okozta kisebb depressziót gyorsan feloldották a Rose-Colored Boyjal, majd a Playing Goddal, az együttes egyik legnagyobb slágere, az Ain’t it Fun pedig óriásit szólt. Utána még egy egész hosszúra sikerült helyzetjelentés is belefért, Hayley Williams énekesnő röviden-tömören elmesélte az utóbbi időkben sokat átélt bandája történetét – tagcserék, viták, és akkor még nem is sejtettük, hogy szombatra napvilágra kerül a válása híre –, majd egy gyors ki volt már Paramore-on és ki nem-felmérést követve köszöntötte az új barátait.

Félidőben belefért egy kis lazítás

Félidőben belefért egy kis lazítás

Az együttes legmeghatározóbb dalának, a Misery Businessnek a közepén aztán felhívtak egy rózsaszín hajú lányt egy kis közös éneklésre. Pinky valóban beleillett a színpadképbe: hogy a koncert előtt helyesen megfogalmazó ismeretlen szavait idézzem, ,,Ha nincs piercinged, tetkód vagy festett hajad, kilógsz innen!”. Épp csak rápillantottam a diszkréten mindkét oldalt felszerelt órára, de sajnos meg kellett állapítanom, az idő lejárt. Lehet, hogy a Paramore is észrevette, de mindenesetre nem foglalkozott vele: negyed órával megtoldották a fellépésük idejét, így belefért a Zac Farro dobos által előadott Scooby’s in the Back és újabb toplistás daluk, a Hard Times is. Hirtelen le sem esett, hogy elmúlhatott az est az Ignorance, a Last Hope vagy a legnagyobb kedvencem, a Let the Flames Begin nélkül, de talán majd legközelebb.

Aki rocksztár, az lila pizsamában is az

Aki rocksztár, az lila pizsamában is az

Szomorkodásra – már amennyire szomorkodásnak lehet nevezni azt, hogy épp az egyik legkedvesebb bandám koncertje után eszmélek fel – nem volt sok lehetőségem, a többiek és a saját biztonságomat igencsak veszélyeztetve rohantam a fesztivál másik végébe, hogy elcsíphessek még pár dallamot a 30Y előadásából. Remekül időzítettem, pont a Teremtősre értem oda, amit a legjobban szeretek. Tudtam, hogy itt is csak negyed órát tölthetek – a Tankcsapda már hangolt –, de túl jól éreztem magam a bensőséges hangulatú, ám fájdalmas nevű Swim-Padnál, úgyhogy ,,a lány úgy döntött, hogy itt marad”. Jól is tette. Nem csak a konfetti miatt, ami sehol máshol nem zuhant rá, vagy a mellette álló, hihetetlenül aranyos idősebb pár miatt, akik egymást átkarolva pityeregtek a lassú számoknál, hanem mert a Petőfi Nagyszínpad hangosítását a kétórás pihenőben sikerült tönkretenni.

IMG_20170630_224104

Márpedig az, hogy én, aki kilenc éves korom óta ott vagyok az összes Tankcsapdán, ahol tudok, és nem ismerem fel a California über allest vagy találgatok, hogy Johnny éppen merre jár a mocsokban, na az gáz. Ami eljutott hozzám, az persze jó volt – A legjobb méreg két ütem után leesett, és az Adjon az égBe vagyok rúgva szintű slágereket is viszonylag hamar felismertem. Az új dal, az Alföldi gyerek meg talán nem is baj, hogy kimaradt.
Akár rossz volt a ’Csapda’ hangosítása, akár nem, egy biztos: a 25. VOLT Fesztivál utolsó előtti napja megérte az összes rohanást és kilométert.

The following two tabs change content below.
Almási Fanni

Almási Fanni

Írói pályafutásomat 8 évesen kezdtem az akkori barbis naplómmal, és úgy érzem, azóta fejlődtem pár dologban. Komolyabb lettem? Dehogyis. Majd 18 éves fejjel (hogy repülnek az évek! Már kezdem kapni a „Hova tovább?”, a „De nagy kislány lettél, pici Fannikám!” meg a „Most kezdődik csak az élet!” típusú megjegyzéseket, és innen szeretném üzenni, hogy máris elegem van belőlük!) ugyanolyan lökött vagyok, sőt. Különleges képességeim közé tartozik többek között a sétálás közbeni olvasás és az álmodozás minden lehetséges helyen – különösen órákon, hogy a lehető legkínosabb legyen a felébredés. Ha nem az előző két kedvenc tevékenységemet gyakorlom, a kutyámmal és/vagy a barátaimmal vagyok, gitározok, koncertekre járok – utóbbi közben pedig lelkesen gyűjtöm az ötleteket, hogy be tudjak róluk számolni a Press Szó olvasóinak.
Do NOT follow this link or you will be banned from the site!