„Neked volt egy normális szakmád, erre most felcsapsz kezdő írónak?”

Závada Pállal, aki akár kishegyesi író is lehetne, Szerbhorváth György beszélgetett

Závada Pál legújabb műve, az Egy piaci nap a budapesti Ünnepi Könyvhétre jelent meg. Ismert szociográfiája a Kulákprés, széleskörű népszerűségre a Jadviga párnája című regényével tett szert. Aki nem olvasta, film vagy színdarab formájában találkozhatott vele. A József Attila- és Kossuth-díjas íróval Szerbhorváth György szociológus beszélgetett a Dombosi történetek – remix irodalmi fesztivál keretében a hűs Dombos Pincében.

dombos_kepek (69)

Szerbhorváth György és Závada Pál (Búcsú Adrienn felvétele)

„Szevasz, Pali, mit iszunk?” – kezdte a beszélgetést Szerbhorváth kishegyesi stílusban, majd annak megvitatása következett, hogy Závada tulajdonképpen származhatna ebből az írókban gazdag bácskai faluból is, hiszen Mária Terézia idején Békésszentandrásról szlovák eredetű lakosságot egyaránt telepítettek Kishegyesre és Tótkomlósra, ahonnan Závada is származik. Tulajdonképpen a véletlen műve, hogy ki melyik transzportba került – summázta a feltevést az író.

RÖVID, DE KEMÉNY REGÉNY

Závada Pál szociológusként kezdte a pályáját, és 42 éves volt, amikor első fikciós írása, a Jadviga párnája megjelent. A Kishegyes–Tótkomlós párhuzam mellett érdekes adalék még a beszélgetéshez, hogy míg Závada a tényirodalomtól fordult a szépirodalom felé, addig Szerbhorváth, akit elsősorban publicistaként ismerhetünk, egyre inkább eredeti, szociológusi hivatása felé orientálódik. Mindez különös színezetet, humoros momentumokat kölcsönzött kettejük társalgásának.

Szerbhorváth az Egy piaci nap kapcsán kiemelte, hogy a szerzőtől szokatlan karcsú műről van szó (mindössze 224 oldal, míg a Jadviga párnája 444 – a szerk. megjegyz.), amely azonban annál súlyosabb tartalommal bír. A regény a második világháború után játszódik egy Kunvadas nevű faluban (amely a valóságban Kunmadaras). Itt került sor 46-ban arra a kegyetlen pogromra (jelentése: a lakosság más nemzetiségű, illetve vallású része elleni, gyilkolással, erőszakkal járó hajsza), amelyet az egyszerű nép hajtott végre az Auschwitzból visszatért zsidók ellen. Nem egyedülálló jelenségről van szó, Kishegyesen már 41-ben lezajlott egy ilyen üldözés, Magyarországon például Budapesten és Miskolcon történt hasonló – ezek szintén megjelennek a regényben –, a legismertebb pedig a lengyelországi eset. Szerbhorváth röviden összefoglalta a regény történetét:

Kunmadarason a pogromot a vérvád váltotta ki. Bizonyos zsidókról elterjesztették, hogy magyar gyerekeket raboltak el, és bedarálták őket a kolbászba. És különben is, vérlázító, hogy azok a zsidók, akik csodálatos módon túlélték a holokausztot, most visszakövetelik a vagyontárgyaikat, és folytatják a kereskedést! Úgy tudom, régóta foglalkoztatott már téged ez a téma.

– A 80-as évek közepén találtam rá, amikor a Kulákprés című szociográfiát írtam a szülőfalumról. Az úgynevezett „önálló gazdálkodókat sújtó agrárpolitikának”, vagyis a kulákosításnak a családom is áldozatául esett – mindkét részről. Kikérdeztem a szüleimet és a nagyszüleimet, ennek a történetnek a főszereplőit. Az egész olyan volt, mint egy hagyma – a közepében nagyanyám és apám különös levezése, amely részben szlovákul, részben magyarul folyt. Voltak egyéb dokumentumok is, listák elásott tárgyakról és így tovább. Apámmal megpróbáltuk együtt kiszámítani, hogy mennyit kellett beszolgáltatni. Ettől az ő memóriája felélénkült, és eszébe jutottak történetek.

13599888_1728542230738744_3815491871598248155_n

Kép forrása: a Híd Kör Facebook-oldala

Másrészt megpróbáltam feltárni Tótkomlós helytörténetét a korabeli sajtón keresztül. Nagyszerűen lehetne elemezni a politika és a sajtó nyelvezetét: iszonyú folklórja volt a lejárató szövegeknek, elnevezéseknek, metaforáknak, amit a kulák mint gyűlöletes fogalom magához vonzott. Az akkori újságokat olvasgatva akadtam rá arra a hírre, miszerint 46 májusában Karcagtól nem messze, Kunmadaroson egy keddi napon végbement egy lincseléssorozat.

„GYEREKKOLBÁSZ-GYÁR A DOB UTCÁBAN”

– Megdöbbentő volt, hogy 46-ban előfordulhatott egy ekkora súlyú agyonverés-sorozat, amely a reggeli piactól kezdve 6–8 órán át tartott, és kiterjedt az egész falura. Erre semmiféle magyarázatot nem találtam. Annak kétségtelenül erős szerepe volt benne, hogy középkori vérvádról szóló hírek érkeztek Pestről. A tipikus eset, amikor egy öregasszony elkiáltja magát, hogy látta, amint az ószeres zsidó elcipelt egy gyereket, és ettől meghülyül a nép. Ez konkrétan az Illatos útról származó történet, ahol kiráncigálták az ószeres zsidót, és majdnem halálra verték. Vagy elterjedt a hír, hogy a Lehel téri piacon gyerekujjat találtak a kolbászban, az újságok pedig a következő szalagcímeket hozták: „Gyerekkolbász-gyár a Dob utcában”.

Ez történt Kunmadarason is, ahol az emberek azt kérdezgették egymástól, hogy „de hát milyen két gyerek, kinek a gyereke?” Mint utóbb kiderült, nem történt semmilyen rablás. Később a tárgyaláson megkérdeztek egy asszonyt, aki részt vett a pogromban, hogy miért estek neki a zsidóknak ekkora indulattal, amire azt felelte, hogy „azért, mert nekem is van öt gyerekem.” „No de nem tűnt el semmilyen gyerek” – válaszolták neki. „De azt akkor még nem tudtuk” – így az asszony. Sok ehhez hasonló tanúvallomás maradt a jegyzőkönyvekben, miszerint hitték is, meg nem is a „keresztény gyerekből kolbász” meséjét, de hagyták magukat rábeszélni.

Próbáltam megérteni a tömegpszichózisnak azt a rendkívüli állapotát, amely nem részeg embereket kerít hatalmába… Az igaz, hogy egyesek iszogattak, de csak előző este. Egy Pozsonyból érkező kalandor – a későbbi fölbujtók egyike – a tőrével hencegett a kocsmában, amely már „volt munkában a pászkarágók ellen”.

A pogrom kiváltó oka lehetett még a szociális kilátástalanság, a nyomor, az éhezés, a munka- és lakáshiány, és hogy ezt a jelenséget valamiféleképpen összekötötték azzal a népességgel, amelyikről azt hitték, hogy már nem lesz velük gondjuk. Erre nem visszajöttek?! Igaz, hogy csak egyharmaduk, de ez mégis frusztrálóan hatott. Továbbá ott van még az irigység, hogy megpróbálták összeszedni magukat, és úgy tenni, mintha újra lehetne kezdeni, családot alapítani, újból kijárni a piacra, mint azelőtt. De arra még sincs magyarázat, hogy bizonyos asszonyok rettenetes megszólása hogyan tudott ilyen irdatlan feszültséget, fölindulást kiváltani.

13592185_1728542144072086_1998483186270483144_n

Kép forrása: a Híd Kör Facebook-oldala

AZ ELKÖVETŐK TÖBBSÉGE NŐ VOLT

Miért gondoltad, hogy ezt a történtet regényben írod meg? Az elbeszélőd egy olyan nő, akinek a férjét a helyi bíróság az egyik fölbujtónak tekinti. Először halálra ítélik, másodszor felmentik. Számomra döbbenetes az, hogy míg a második világháborús perekben általában a vádlottak vagy tagadtak, vagy pedig azt állították, hogy parancsra cselekedtek, itt nem ez történt. Bevallják, hogy megcsinálták a pogromot, miközben a többiekre is ujjal mutogatnak. Szó sincs arról, hogy tagadnának. Ez a könyv tulajdonképpen krimiként is olvasható. Van bűntény, amelyben variálódik, hogy hányan – nagyjából 800-an vettek részt – vannak az áldozatok, a nagy kérdés viszont az, hogy mi az indíték. Számomra elképesztő, hogy a lincseléssorozatban nem csak hogy gyerekek is részt vettek, de az elkövetők túlnyomó többsége nő volt, akik később azzal büszkélkedtek, hogy miként ütötték-verték a zsidókat.

– Ez az eset elég alaposan, történészek által is fel van tárva. És valóban azt írják, hogy a vádlottak padján több nő ült, mint férfi. A lincseléssorozatnak ez a falusi agrár-proli asszonytömeg adta a nagyobb erejét. Nem csak annyi történt, hogy behatoltak egy házba, és ott randalíroztak, az egész cselekményben tettlegesen is keményen részt vettek.  De a pogrom súlyosabb eseteit azért férfiak követték el. Nekem mégis egy fokkal érdekesebb volt és a leírások arányát tekintve is nagyobb részt foglal el az asszonyhordák mozgása. Ki a vezér, hogy irányít, miként befolyásol másokat, hogyan változnak a viszonyok? A vezérnő, aki az eredeti iratokban is szerepel, nem volt egészen komplett, ami irodalmilag csak nyereség. Az alaptörténethez ragaszkodtam, de hogy melyik figurának milyen az előélete, pontosan mit csinál, ahhoz kisebb-nagyobb sztorikat költöttem. Radnai Etelnek (eredetileg Eszter), a csürhe vezérének például azt találtam ki, hogy mindig többnek gondolta magát, mint ami. Azzal hencegett, hogy a karcagi kórház szülész-ápolónője, a többiek meg úgy tettek, mintha elhinnék neki. Olyan pletykák is keringtek róla, hogy egykori szeretője küretre kényszerítette, ami miatt soha többé nem eshetett teherbe, ebbéli frusztráltságát leküzdendő dolgozott a csecsemő- és gyerekosztályon. De mindig elkergették, mert egy primitív nő volt, aki időnként kiszúrt magának embereket, mint a regény főszereplőjét, a köztiszteletben álló helyi polgárlányt. Bizalmaskodott vele, és közel kerülhetett egy olyan bandához, amelyik nemcsak fecseg, hanem cselekszik is. Az elbeszélőm próbálja őket eltéríteni, sikertelenül.

A KÖNYÖRTELEN FALU

Az irodalomban, de a közvélekedésben is gyakori a magyar falu romanticizálása. Ehhez képest a te műved is abba a sorba illeszkedik, mint Borbély Szilárd Nincstelenek című regénye, amely a 60-as években játszódik. Ott is kiderül, hogy a falu irracionálisan brutális tud lenni. Neked az egész írói életműved a faluhoz kötődik, pedig ha egy magyar író, teszem azt, kimegy Berlinbe, biztos ír egy Berlin-könyvet. Te viszont ragaszkodsz ehhez a témakörhöz.

13619794_1728541934072107_5564942249666989047_n

Szerbhorváth György

– Berlinről jut eszembe Ingo Schulze német író, akivel többször találkoztam, egyszer egy közös esten is. Kedvességből vett részt rajta, amikor a Jadviga párnáját lefordították németre, ő is hozzászólt, felolvasott belőle. A könyv végül megbukott németül, nem gazdagodtam meg belőle. Azt kérdezte tőlem akkor, hogy miért helyezem mindig történelmi időkbe a regényeimet, hiszen csupa olyanról írok, aminek nem voltam a részese. Ő csak arról tud írni, amit átélt. És ő valóban – a legtöbb műve magyarul is megjelent – megalkotta a nagy NDK-ás rendszerváltó könyvet. Lipcse környékén volt fiatal, az ottani színházban dolgozott, a város pedig a vidéki német rendszerváltó mozgalom központjává vált. Belülről látta az egészet, részt vett az első tüntetések szervezésében, és erről hatalmas regényt írt, van benne szerelem is – mert, ugye, a legnagyobb szerelmek mindig a forradalmi helyzetekben születnek. Most nem ironizálok, tényleg falja az ember. Irigyeltem, amikor olvastam.

Ugyanezt az időszakot én is átéltem Budapesten, de történetesen nem voltak olyan haverjaim, akik ezekre az eseményekre elvihettek volna. Bizonyos helyszíneken jelen lehettem volna, no de történt valami olyasmi, ami mérhető ahhoz, amit Schulze Új életek című könyvében megírt? Tulajdonképpen történelemhamisítás lenne egy ilyen nagy regényt kerekíteni köré.

SZOCIOLÓGUSBÓL ÍRÓ

Történt nálad egy fajta identitásváltás: szociológusból szociográfus lettél, majd író.

– Voltaképpen sok minden egybeesett. Valószínűleg azért nem tudtam odafigyelni a rendszerváltásra, mert egyrészt fölborult a magánéletem, másrészt pedig vége lett annak az időszaknak, amikor csak csavarogtam az országban és interjúkat készítettem. Specialitásunkká vált néhány haverommal, hogy megírtuk különböző települések helytörténetét, felölelve az elmúlt 60–80 évet. Hiszen semmi sem volt feljegyezve arról, hogy miként jöttek be az oroszok, vagy a slágerkérdésről, hogy mi történt 56-ban. Ennek 88-ban vége szakadt, és én 90-ben véletlenül a Holmi szerkesztői székébe kerültem – a barátom helyére hívtak, aki meghalt. Engem elég felületesen ismertek. Azt hitték, hogy a társadalomtudományos témák felé fogom nyitni a lapot és behozom a tényirodalmat, hiszen pezseg a levegő, rendes ellenzéki szagú tevékenység volt, amit mi ott műveltünk. Bátornak mondott éjszakai műsorokban beszéltünk, intézeti kiadványokban publikáltunk.

Mint a Holmi szerkesztője bekerültem az irodalmárok közé, és újdonság volt számomra, hogy eleven íróktól kaptam kéziratokat. Korábban irodalmi szövegeket csak nyomtatásban láttam, most pedig megtapasztaltam azt, hogy Mándy Iván saját kezűleg gépeli le az írásait és javít bele utólag. Györffy György átnyilazza a kéziratát, bogarászni kell, és ráadásul észreveszem, hogy nincs egyeztetve, meg azt is, hogy ilyen nagy emberek is tudnak hibázni. Megtapasztalom, hogy a szöveg mennyire sérülékeny, az is valahogy készül, létezik egy megszületési metódusa.

Arra gondoltam, hogy olyan remekül és annyi mindent megírtak már. Most álljak neki, és mondjam azt, hogy ezeknek a műveknek a számát szeretném szaporítani? Elég kínos… Amikor megjelent az első novelláskötetem a Jelenkorban (1996-ban, a címe: Mielőtt elsötétül – a szerk. megjegyz.), Réz Pál, a Holmi egykori főszerkesztője azt mondta nekem: „Volt egy rendes szakmád. Erre most felcsapsz kezdő írónak? Meg vagy te őrülve? Ez nagyon kétesélyes… Másrészt egész normálisan csinálod.”

13592161_1728541734072127_3776254654593633145_n

Kép forrása: a Híd Kör Facebook-oldala

Részlet az Egy piaci nap című regényből:

„Arra nem tértem ki még, hogy miért is nem sikerült ennek a bizonyos pártközi értekezletként emlegetett gyűlésnek az elejére odaérnem. Pedig igyekeztem volna, mert még kezdés előtt szót akartam váltani a férjemmel – miközben elegem volt már mindenből azok után, hogy egész nap miken mentem keresztül –, de ahogy loholtam a községháza felé, útközben föltartóztattak.

Már majdnem elértem a templomkerítést, amikor a mellékutcából elém kanyarodott egy asszonybanda – ránézésre is látszott, hogy lincselésből jönnek, de föl is ismertem köztük Radai Etelt, akihez aznap már többször volt szerencsém. El akartam kerülni, hogy megint rám akaszkodjanak, de már attól is visszariadtam, hogy egyáltalán szembetalálkozzunk, és keresztül kelljen furakodnom nem csupán a közönséges kosztól és izzadságtól, hanem a rájuk tapadt vértől is mocskos, bűzlő testük sűrűjén. Ezért ahogy megláttam őket, abban a pillanatban befordultam az Ipartestület kapualjába, és hátrasiettem az árnyékszéksorhoz, hogy gyorsan magamra riglizzem az egyik ajtót.

Radai Etelen mindeddig azért nem tudtam kiigazodni – hiába bukkant föl lépten-nyomon, amerre csak megfordultam –, mert mintha még azok is összevissza beszéltek volna, akik róla mondtak valamit. Nem szólva saját fecsegéséről, amellyel kéretlenül öntötte nyakon az embert, s én legtöbbször elmenekültem előle. Onnantól fogva lett muszáj mégis szóba állnom vele, hogy Kátainé komaasszonyomnak megpróbálta megmenteni, úgymond, az életét. Tószegi Annus ugyanis a frontátvonulásnak épp abban az órájában kezdett szülni, amikor az oroszok bombázni kezdték nemcsak a repülőteret, hanem a falut is, Etel pedig állítólag az utcán garázdálkodó tatárképű katonákra fittyet hányva sietett a kismama segítségére, de sajnos sem a csecsemő, sem pedig az anya nem élte túl a szülést. Etel attól fogva hangosan rám köszönt az utcán – folyton tanítónénizett engem, hiába tiltakoztam –, és közös barátnőnkként emlegette szegény Annust, akiért ő hasztalan kockáztatta az életét, pedig milyen szép kismama volt, aki oly boldogan várta gyermekét.

És Radai Eteléket most ismét meghallom az udvaron – kinézek az ajtórésen, hát jön befelé az egész kompánia. Nekik is az jutott eszükbe, mint énnekem jobb híján, hogy elvégezzék a dolgukat, és kifújják magukat. Becsörtetnek a szomszédos fülkékbe – az enyém nem nyílik, ugye, de nem kíváncsiskodnak, ki lehet odabent –, és az ajtócsapkodások, vizeletcsurgatások, majd a helycserék közepette is szünet nélkül felelgetnek egymásnak.

Na, mit szóltok, asszonyok?, persze hogy az Etelt hallani már megint. Azért csak mi kezdtük az egészet, nem igaz?

De igaz!, helyesel két lány is vigyorogva, ahogy kijönnek az árnyékszékről.

Ám dolguk végeztével sem állnak odébb, hanem ki a falhoz tolt ócska padra, ki valami tégla- vagy deszkarakásra telepszik le, és így folytatják izgatott megbeszélésüket, egymás szavába vágó szóváltásukat. Mint mikor együtt meg tudtak valami nehezet csinálni, közösen vitték véghez, s derekasan sikerült az egész. És már túl vannak rajta, de most megbeszélik, hogy a részleteket fölidézve emlékeztessék egymást, mikor mi történt, és hogy is volt. Én pedig benn maradok a klozeton, ülök a tömény, csípős büdösségben, várom, hogy odébbálljanak, és kénytelen vagyok hallgatni, ahogy mondják zaklatottan, egymást letorkolva. Káromkodnak, durvák és közönségesek, és én egyszerre undorodom tőlük, s leszek irtózva is kíváncsi rájuk. Annyira viszolyogtatóan szenvedélyesnek és visszataszítónak találom, amiket beszélnek és művelnek, olyan állati módra nőstények, ahogy szétvetett lábbal vakaróznak és belegyeznek maguknak, mégse tudom levenni róluk a szemem, és megjegyzem szinte minden szavukat.

Na de azért abba, hogy a Grószék megkapták a magukét, aztán már a férfiak is besegítettek nekünk. Ja, hát a Zalai Bálinték. Aztán ezek mégis el tudtak pucolni…”

Terék Anna is a Dombosi történetek – remix vendége volt, olvasd el beszámolónkat:

Terék Anna sohasem konkrét célközönségnek ír

A következő program a Dombos Festen: július 22-én Barabás Lőrinc fellépése

Nagy fölhajtás, lösz Kishegyesen


Iratkozz fel hírlevelünkre és kövesd a Press Szó új írásait!

The following two tabs change content below.
Csillik Blanka

Csillik Blanka

„Mikor a gyermek gyermek volt”, az utcabélieknek gyerekolimpiát szervezett, Kölyök-lapot szerkesztett osztálytársainak, verset fabrikált és Doorst hallgatott. Később Szegeden angolt tanult „középiskolás fokon”, egyetemi szinten Újvidéken, szerkesztő-újságíróvá Budapesten lett, ahol „a körúton járkál a november”, de eltéphetetlen szálak kötik a tájhoz, „a régi szerelmek lábnyomához”, hol tudja, „merre mennek, kik mennek az uton”. „Mikor a gyermek gyermek volt, magával ragadta a játék, most belefeledkezni csak a munkába tud.”
Do NOT follow this link or you will be banned from the site!