Zenta, ne csak egy festmény légy a szobám falán!

A város nyolcszázadik évfordulójára




13908895_10207048392548231_6588897028663807944_oMatuzsálemi kor. Számokban: 1216-tól 2016-ig. Van ebben valami romantika és erőteljes kísértés a nosztalgiázásra, aminek alig több mint húsz évemmel most én sem tudok ellenállni, még ha ezzel kicsit be is mosok a történelemnek. Ez alatt a bő két évtized alatt kitörölhetetlen részemmé vált ez a város. Valamiért egyébként is különös vonzalom fűz a gazdag történelemmel bíró településekhez. Talán nem is véletlen, hogy pont Zenta lett a szülőhelyem és tanított meg élni: megtenni az első lépéseket, megtanulni írni, olvasni, sírni, nevetni, gondolkodni, na, és egy kicsit képmutatni és hazudni is, mert ne legyünk álszentek, ez is része a (zentai) életre nevelésnek.




A bő húsz évem a nyolcszázból alapjáraton édeskevés, pláne, hogy az ember nem is emlékezhet mindenre. Az azonban élesen él bennem, hogy a januári hidegben az ütött-kopott szánkóinkkal csúszkálunk le a töltésen, és szidom a februári latyakos időjárást, mert nem olyan a tél, mint a filmekben. Emlékszem a tavaszok első jeleire, amikor felpezsdül a város, minden zöldbe borul, és indulnak az emberek a szabadba. Az újabb kori majálisokról, őszintén szólva, egy kicsit homályosabb a kép, amint a Pánában tábortűz körül ülünk ártatlan, másnapos fejjel, szótlanul, szeretetben. 13312808_10206639635889570_3403212089546104321_nNyáron a Halászcsárdánál rúgjuk a bőrt, röplabdázunk meg fejeseket ugrálunk a Tiszába, hajnalig sörözünk és átkozzuk a szúnyogokat. A picigen-vb-n bár újra döntőzik a magyarkanizsai páros, de ez nem az a város, ahol huzamosabb ideig megengedjük, hogy mások uralkodjanak. Azután csendesen, barátian leülünk a bográcsosunk köré tévedt bánátiakkal, és a hecc kedvéért az orruk alá dörgöljük, hogy márpedig ettől a barackpálinkától jobb nincs a vidéken. Ha szomorú vagyok, leginkább a Tisza-parti sétányt idézem fel a híddal, a gesztenyefákkal. Szeptemberben a tarka levelekkel együtt rugdosom a kerek termést a Révész-szobortól a zentai csata emlékművéig. Hétvégente a központban szeledálok, csak úgy, mert megtehetem. Beülök a pavilon alá vagy a szökőkút melletti padokra, és semmit nem csinálok, csak nézem a városházát, előterében a magasba lövellő vízoszlopokkal. És nem felejtem el a Mojót meg a Zent sem, mert királyság volt ellógni a hetedik órákat a gimiben, hogy csocsózzunk, vagy biliárdozzunk, vagy csak simán beszélgessünk az éppen ott tanyázó tanárunkkal.

Örökre bevésődött a fejembe az a mozzanat, amikor fene tudja már hány év után végre felépült a Népkertben a Sportcsarnok, és az ünnepélyes megnyitón a pályára futott Gyufi, megcsókolta a padlót, és csak annyit mondott: „Végre!”

Talán még többször gondolok Zentára, amikor nem vagyok otthon. Ilyenkor úgy látom, hogy Újvidéken túl nagy a Duna, Szegeden máshogy folyik a Tisza, egyik sem az igazi, nem az enyém. Van egy városom, ahol a legboldogabb vagyok, ahová, miután kilométereket tettem meg, órákat utaztam át, visszatérek, és hirtelen minden újból értelmet nyer.

Sokszor persze haragszom is a városra, és van úgyis, hogy félek, elveszítem. Kilök magából, vagy nekem nem fog kelleni már. Ilyenkor hajnali sétákra indulok, hogy csak ketten legyünk. Elmegyek a könyvtár, a tűzoltólaktanya meg az átkozott fogadóirodák mellett, egészen a Homok végéig. Hogy tényleg úgy érezzem, csak az enyém. Aztán elengedem, mert Zenta legalább annyira a tiétek, mint az enyém. Ti legalább annyira részesei vagytok ennek a nyolcszáz évnek, amennyire én.13450095_10206751432124406_4968799231808741871_n

Itt akarok maradni teljes szívemből, de megnehezíted a dolgom. Életemben először megfordult a fejemben a gondolat, hogy el kell innen mennem. Nem azért, mert olyan szörnyű lenne a helyzet, ahogy azt hangoztatod, kedves. A legutóbbi sétám alkalmával figyeltem a hangokat. Nem hallottam egy pozitív szót sem. És így hiába látom én a szépséget, ha egyedül maradok ezzel, és senki más nem veszi észre. Kérlek hát, ne legyél ennyire borúlátó, lökd ki magadból a rosszat, varázsolj mosolyt az arcodra. Akkor, ígérem, maradni fogok, és nem csak egy festmény leszel a szobám falán.

Fotók: Herédi Krisztián








Iratkozz fel hírlevelünkre és kövesd a Press Szó új írásait!

Médiaajánlat

The following two tabs change content below.
Fehér Miklós

Fehér Miklós

Abban az évben születtem, amikor meghalt Kurt Cobain és megszületett Justin Bieber. Kicsit szégyellem is magam emiatt, szóval azóta próbálom jóvá tenni a dolgokat. Polihisztor szeretnék lenni egy polihisztormentes világban. (Újság)írok, olvasok, tanulok (valamit minden nap). A kurblimadarat is keresem, de eddig még csak a hangját hallottam, és utálom, ha megkérdezik hogy vagyok, mert soha nem tudok őszintén válaszolni.
Do NOT follow this link or you will be banned from the site!