Péterrel 2006-ban ismerkedtem meg, amikor még mindketten, úgymond, gyerekcipőben jártunk a színészmesterség terén. Akkor az egri Gárdonyi Géza Színház társulatában játszott; Danny Zukóként mutatta be tehetségét a Grease című musicalben. Bár távol élünk egymástól, pesti útjaim során igyekszünk időt szakítani egy rövid kávéra, beszélgetésre, nosztalgiázásra. Hosszú utat járt be: a pesti Színház- és Filmművészeti Egyetem befejezése után játszott a Bárka Színházban, a Kolibri Pincében, a Vígszínházban, valamint a debreceni Csokonai Nemzeti Színházban. Láthattuk többek között a My Fair Ladyben, a Lovakat lelövik, ugye? című zenés-táncos előadásban, az Anna Kareninában és Szophoklész Antigonéjában. 2014-ben szerződött a Pesti Magyar Színházhoz, ahol rögvest egy főszerep fogadta: ő lett Rév Fülöp az azonos című Jeney Zoltán regény színpadi adaptációjában.
Hogy érzed magad a Pesti Magyar Színházban?
– Nem panaszkodhatom. Fontos, hogy pályánk elején olyan színházhoz kerüljünk, ahol használnak minket, szükség van ránk. Eddig itt szinte csak főszerepeket kaptam, ez a legfontosabb egy pályakezdő számára. Sokat jelent az, hogy egy igazán nagy intézményről van szó. Nem lehet bármikor beleburkolózni a „füstös művészetbe”. Ezalatt azt értem, hogy minden ott töltött percemben erősen szükség van a kézzelfogható, technikai gyakorlatomra is. Ilyenkor mindig megérzem, hogy ez bizony egy szakma. Nekem jobban esik a színészetet szakmának tekinteni, mintsem valami földöntúli különcködésnek, amiben hasra kell esni magunk előtt és furcsa színű sálakban pozőrködni. Ami az ösztönösséget, a lelki természetű és jellembeli kérdéseket illeti, nos, az évről évre változik. Folyamatosan gazdagodik, ahogy öregszik az ember, amit persze nem sürgetek. Ezen a téren türelmes vagyok – de csak ezen. Szeretem a társulatot, nagyon színes összetételű csapat. Vannak olyan kollégáim, akik már a nagy nemzeti színházas időszak óta itt vannak. Moór Marianna, akivel még nem volt szerencsém dolgozni, például lassan ötven éve a társulat tagja. Szeretem, ha tapasztalt, sokat megélt színészekkel is találkozhatok. Nagyon jó iskola és nekem, személy szerint igen nagy biztonságot ad. Aztán ott van a középgeneráció, egy igazán energikus, jókedvű és kiváló állapotban lévő rétege a társulatunknak. Sereghajtókként pedig az én generációm. Kaposvárról és Budapestről egyaránt jöttünk, amit szintén fontosnak tartok. Nem tud ugyanis kialakulni az a fajta Budapest–Kaposvár ellenszenv, amiért igen sokat küzdenek mostanában a politikus hajlamú színházcsinálók. Vagy színházcsináló hajlamú politikusok? Nem is tudom… A lényeg az, hogy igazán jól érzem magam és remélem, ez így is marad.
Milyen érzés volt rögtön az első évadban főszereppel kezdeni?
– Szeretem, ha bedobnak a mély vízbe. Azt gondolom, hogy csak abban lehet megtanulni jól úszni. Motivált a dolog. Azt tartom egészségesnek, ha a frissen szerződtetett fiatal színészt nagy lehetőségek elé állítják. Máskülönben minek szerződtetik? Örülök, hogy ezt Áronék (Őze Áron korábbi igazgató – a szerk. megj.) is így gondolták, ettől éreztem úgy, hogy itt a helyem.
A Rév Fülöp volt ez a darab. Nagy kihívásként élted meg?
– Szoktak néha legyinteni rá, hogy „ugyan már, gyerekdarab”. Azt hiszem, hogy aki ezt mondja, soha életében nem állt színpadon gyerekek előtt. Noha az előadás kétszer egy óra, mégis olyan energiákat követel, mint amilyeneket például a többórás Dosztojevszkij-vizsgánkon éreztem. Minden alkalommal más reakciók érnek, folyton résen kell lenni annak érdekében, hogy a 650 fős nézőtéren ülő gyerekek egy közösségként tudjanak haladni a történettel, a különböző kvalitások, reakcióidők és koncentrálóképességek ellenére. Nem beszélve arról, hogy át kell tudni beszélni ezt a hatalmas teret, sokszor a reggel tízórás kezdéskor is. Másrészt ez volt az első komolyabb feladatom társulati tagként. Itt kezdtem el megismerni a kollégáimat az alagsortól a zsinórpadlásig. Meglehetősen szkeptikus ember létemre jó kezdő löketnek gondolom ezt a produkciót.
Sokak szerint a gyerekek a legőszintébb kritikusok. Ők hogyan fogadták az darabot, mennyire értették meg?
– Inkább úgy fogalmaznék, hogy a gyerekek azonnal minden receptoraikkal rákapcsolódnak az előadásra, amint kihunynak a fények a nézőtéren. A darab végén van egy monológom, amiben azt fogalmazza meg Fülöp, hogy ő igazából nem is hős. „Nem vagyok én semmi és senki.” Erre egyik alkalommal megszólalt egy dühödt cérnahang a nézőtéren: „De igenis hős vagy!!!” Szerintem ez önmagáért beszél.
Mennyire vagy megelégedve az eredménnyel, a kialakított karaktereddel?
– Soha nem vagyok elégedett. A Rév Fülöp esetében folyamatos kérdés számomra, hogy mik a helyes arányok. Nagyon könnyen át lehet billenni az ízlestelenségbe. Ha ez megtörténik, a gyerekek azonnal észlelik. Minden előadáson dolgoznom kell ezen. Néha sikerül, néha nem.
Hagyatkozol mások véleményeire, meglátásaira?
– Mindenkit végighallgatok és ezt szívesen is teszem. A közvetlen kollégáim és barátaim meglátásait mérhetetlen bizalommal fogadom. Persze, ha magamba nézek (mert ilyet is szoktam), akkor előfordulhat az is, hogy egy csökönyösen makacs ember mosolyog vissza rám. Nem tudom, hogy ez mennyire rossz, vagy jó – majd kiderül. Azt nehezen viselem, ha valaki csak azért szólal meg szakmai kérdésekben, hogy mondjon valamit. Általában rögtön észre szoktam venni és mivel mindenkit végighallgatok, ilyenkor rettentően tudok unatkozni. A családom véleménye rengeteget jelent nekem, hiszen a szüleim zenészek, nővérem színésznő, így meglátásaik igencsak relevánsak. Persze előfordul olyan is, amikor ösztönösen távol tartom magam attól, hogy meghallgassam őket, mert annak ellenére, hogy nem elfogultak, mégis viszolygok ennek a lehetőségétől is. Károsnak és haszontalannak tartom. Talán pont emiatt olvasok egyre kevesebb kritikát a különböző színházi produkciókról, vagy akár a saját előadásaimról. A lényeg, hogy ha én huszonéves pályakezdőként előre tudom, hogy adott rendezők előadásairól adott kritikusok milyen kritikát írnak majd, akkor én nem zseni vagyok, hanem ennyire könnyű átlátni a szitán. Talán a legjobban idősebb színészekkel szeretek beszélgetni a teljesítményemről. Nekik általában nem áll érdekükben, hogy ne legyenek őszinték.
Van példaképed?
– Percről percre más. Mostanában rengeteget tanulok a kutyámtól.
Hogyan emlékszel az egri évekre?
– Messzinek érzem, de sohasem felejtem el, mennyire megalapozta az ízlésvilágomat, a gondolkodásomat, a munkához való hozzáállásomat és a teherbírásomat. Láttam ott egy társulat kialakulását, fejlődését, virágzását. Túl szép élmény maradt, mert azt már nem éltem át, ahogy pillanatok alatt szőrén-szálán eltűnt. Akkor már felvettek az egyetemre. Ezáltal úgy indultam, hogy volt/van egy idea a fejemben az „igazán jó társulat” fogalmára. Ha láttam volna a végét is, akkor most az „igazán jó társulat hirtelen eltűnése” fogalmára is lenne egy képem. Nem bánom, hogy utóbbi nincs. A minap az egri színházban felmentem a színpadra. Furcsa érzés volt… de ahogy ezt most kimondtam, elkezdett viszolyogtatni a szentimentális nosztalgia. Úgyhogy abbahagyom.
Mi lennél ha nem színész lennél?
– Ezen nem gondolkoztam. Az a baj, hogy csodálatos szakmát választottam. Azonban nem hunyhatok szemet afelett, hogy a színházi rendszerünk összeomlóban van. Emellett pedig a hónap utolsó öt-hat napján bizony éhes szoktam lenni. Ezzel nem vagyok egyedül a generációmban, ami alatt nem csak a művészeti területen dolgozókat értem. Ez nagy baj. Ha nem színész lennék, lehet, hogy beállnék a tömegesen külföldre költöző fiatalok sorába.
A szinkronizálásba is belekóstoltál, hogy tetszik?
– Nagyon érdekel. Épp ma egy igen komoly szerepet szinkronizálhattam. Másfél órát voltam a stúdióban, de alig tűnt negyednek. Roppant izgalmas egy közeli képen figyelni a színész munkáját. Minden arcrezdülését, mimikáját – majd ezt rekonstruálni. Rendkívül érdekes, ha izgalmas munkára hívnak. Minden más esetben pedig szórakoztató.
Hogy töltöd a szabadidődet?
– Valami elviselhetetlen kelletlenséggel igyekszem utolérni saját magam a sárgacsekkek, biztosítások, áfakulcscsomók és büfészámlák világában. Ha ez nagy ritkán sikerül, akkor a párommal és a kutyámmal valamelyik tó partján sörözünk.
Van olyan műfaj/stílus/szerep, amiben szívesen kipróbálnád magad?
– Mindenben kipróbálnám magam. Egy igazán jó vígjátékra viszont már nagyon vágyom. Azt is igazan hozzám illő műfajnak tartom, de ritkán próbálhattam még ki. Valószínűleg kevesen ismerték még fel bennem. Mit nem adnék egy Woody Allen-szerepért… Értetlenül és bosszúsan állok a tény előtt, hogy egyáltalán nem forgatok, ahogy a pályakezdő színészek nagy része. Nem is szeretnék erről többet beszélni.
Miben láthatunk legközelebb?
– A Pesti Magyar Színházban november végén már túl leszek a Chioggai csetepaté, A konyha és A muzsika hangja című színdarabok bemutatóin, játszom tovább az Anyegint, a Rév Fülöpöt, a Harisnyás Pippit, az Almaszószt és a Kolibri Színházban a Delete című előadást, immáron harmadik éve. De az évadtervből kiindulva bőven lesz még új munkám. Legalábbis remélem. Vagy ajánlom? Nem is tudom… (nevet)
Annus Szabolcs
Legutóbbi írásai: Annus Szabolcs (összes)
- „Lehetünk többek, de ne akarjunk annak látszani!” - 2015-09-15
- A színészet szakma, nem holmi földöntúli különcködés - 2015-09-10
- Szülésznőnek tanul, egyre jobban énekel – és nem Rúzsa Magdinak hívják - 2014-08-23
- Találkozunk Zentán - 2014-08-17
- Filmtábor happy enddel - 2014-08-12