Ausztriában vegetáltam – itthon élek!

Gregus Edit bő hét év után költözött haza

A Vajdaságból történő elvándorlás megvitatása a mindennapjaink részévé vált, komor viharfelhővé nőve Szerbia égboltján. Sokan azt mondják, majd elvonul, és ismét kisüt a nap, míg mások a vihar kiteljesedését látják benne, amely ha tombolni kezd, nem hagy maga mögött populációt. Az itthon maradottak aggódva figyelik közösségük fogyatkozását, miközben kétségbeejtő jóslatokat, részrehajló társadalomtudományos elemzéseket, negatív ítélkezéseket és az itthon maradásra buzdító sugalmakat olvasnak, hallanak. A kivándorlás olyannyira hétköznapi kocsmai és piaci téma lett, hogy a fogadóirodák lassan átállhatnának erre: tegyék meg tétjeiket, ki jön vissza, ki marad, kinek sikerül a megkapaszkodás külföldön, és kinek nem. Gregus Edit esetében érdekes eredményei lettek volna a fogadásoknak, mert elment, sikerült is neki, mégis visszajött.

Gregus Edit

Gregus Edit

• Szerbiában a kivándorlás soha nem volt idegen jelenség, egyesek egész fiatal koruk óta a döntő lépés meghozatalára készülnek, amikor elhagyhatják az országot. Te is közéjük tartoztál?

– Mindig is vágytam külföldre, de a többséggel ellentétben nem a karrierépítés miatt költöztem el. Régen engem is ez motivált volna, de a sors végül úgy hozta, hogy családegyesítés miatt hagytam el az országot. 2007 őszén hozzámentem egy férfihoz, aki már Ausztriában nevelkedett, de gyakran járt haza Zentára, a nagyszüleihez. A lehetőségek adottak voltak egy jobb élethez, és természetesnek tűnt, hogy  pár hónappal később inkább én költözöm ki a páromhoz Bécsbe.

• Nem volt kissé hirtelen váltás kisvárosból egy idegen ország fővárosába települni?

– Az volt, de az újdonság varázsa magával ragadott. Bécs nagyon szép, tiszta, kultúrában gazdag város, amely a lehetőségekben is bővelkedik. A kezdeti lelkesedés megszűnése után lassan elegem lett a nagyvárosi nyüzsgésből, és húsz hónap után egy kis hegyi faluba költöztem. Elmondhatom, hogy megismertem a két véglet előnyeit és hátrányait is, de sajnos egyik sem elégített ki, mert egy idő után a falusi élet túlzottan nyugodttá vált. Érdekes módon talán az a Zenta nagyságú kisváros felelt meg a legjobban, ahol hazaköltözésem előtt pár hónappal telepedtem le.

• Többen panaszkodnak különböző jellegű nehézségekre, ami a szakmai elhelyezkedést illeti. Te gyorsan  munkához jutottál?

– Viszonylag igen, de csak egy idő után. Mikor kimentem, azt hittem enyém a világ és könnyen megállom a helyem a haladó német nyelvtudásommal. Hamar rájöttem, hogy ez nem így van, mert az osztrák dialektus különlegessége nem várt meglepetést okozott. Ezért jobbnak láttam az államilag támogatott német nyelvű tanfolyam látogatását, amely egyébként is egy jó alkalom volt, hogy különböző kultúrájú emberekkel megismerkedhessek. Mikor befejeződött a képzés, szinte rögtön elkezdtem dolgozni. Először takarító voltam, majd később a kereskedelemben kaptam állást, amit nagyon élveztem. Anyagilag is megérte, emellett a munkatársak és a főnököm is rendkívül kedvesek voltak, nem panaszkodhattam.

.

.

• Gyorsan ment a beilleszkedésed az ottani környezetbe vagy ért valamiféle megkülönböztetés?

– Nem történt ilyesmi és soha nem is éreztették velem, hogy nem oda tartozom, de azért kemény dió volt az alkalmazkodás – talán azért, mert bennem is élt a másság érzete. Ha valakivel rokonlélek vagy, egy összenézésből már tudod, mire gondol a másik, és nem kell magyarázkodnod a körülmények és értékrendszer közötti összefüggésekről, hogy mások is megértsék az életszemléletedet. Mindenki kedves volt velem és rengeteget kérdezgettek. Habár szerintem inkább érdekességként tekintettek rám, és igazán mélyen soha nem tudták megérteni azt, amit át szerettem volna adni. De ezen nem is kell csodálkozni, hisz az ottaniak temperamentuma nagyon különbözik a miénktől, máshogyan viszonyulnak az emberekhez. A kapcsolatok is jóval visszafogottabbak, kevésbé  keresik egymás társaságát még ha barátok is, de nekik ez a természetes. Kulturáltak, nagyon udvariasak, de merevebbek is tőlünk. Én sokkal lazább ember vagyok annál, minthogy ezt élvezni tudtam volna.

• Hazalátogatásaidkor mit tapasztaltál? Elidegenedett a kapcsolatod az itthoniakkal?

– Mindig tárt karokkal vártak haza a barátaim, viszont gyakran elfogott a „de jó, hogy nem itt élek” érzés. Persze főleg az itteni anyagi helyzet, szegénység láttán. Ez jó ideig visszatartó tényező volt a hazaköltözésemben. Bőven hallhattam panaszkodást, amely olykor igazolt, máskor kevésbé, de rájöttem, hogy mindenképpen egy sajátossága a magyar embernek.

• Az elvándoroltak közül sokan panaszkodnak erős honvágyra, és az elmondottak tükrében feltételezem, neked is volt. Mikor jelentkezett?

– Kiérkezésemkor épp a karácsonyi és újévi ünnepek zajlottak, ezt lehetetlen volt nem élvezni. Már akkor elkezdtek hiányozni az otthoni dolgok, amikor vége lett ennek a rövid időszaknak, és egyre gyakrabban kellett szembesülnöm a ténnyel, hogy ez az új otthonom. Hamar rám tört a felismerés, hogy bármennyire is jó ott nekem, soha nem fogom saját hazámként elfogadni, annak ellenére, hogy a környezetem mindent megtett ennek érdekében. Minél ritkában látogattam haza, annál erősebb lett a honvágyam, és úgy éreztem, csakis itthon élek igazán, Ausztriában pedig egy furcsa, álomszerű állapotban vergődök, amelynek a végét várom.

• Mi hiányzott a legjobban itthonról?

– Az anyanyelvi környezet, barátok, család, közvetlen hangulat, és az a fesztelen közlési mód, ami nálunk szokás. Ezeket a dolgokat nem lehet mással helyettesíteni. Amire mindezt elcseréltem, az nekem nem sokat ér, mert az otthon pótolhatatlan! Persze ahhoz, hogy erre ráébredjek, időre volt szükség.

.

.

• Mivel hét évig éltél külföldön, felteszem, olyan dolgokat is megtapasztaltál, amelyek Szerbiára nem jellemzőek. Hiányzik valami az ottani életstílusból?

– Azt vettem észre, hogy ami nekem Ausztriában tetszett, annak itthon a teljes ellentéte tapasztalható. Nagyon jól szervezett a munkához való hozzáállásuk, maximalisták, ami gyakran a magánélet megszűnésével jár. Dacára annak, hogy hatalmas a versengés, nagyon megbecsülik azokat, akik tudnak és akarnak is dolgozni. Az ilyen emberek jogosan számíthatnak a fizetésemelésre és a gyors előhaladásra a ranglétrán. Emellett sokkal jobban odafigyelnek az életterükre, ott még egy világvégi apró falucska is sokkal rendezettebb, mint nálunk egy város. Jók a közlekedési viszonyok, vigyáznak a természetre, szavahihetőek, és pontosak. Én is eléggé késős ember voltam, de a kint tartózkodásom ideje alatt rájöttem, hogy mennyire jó dolog a pontosság.

• Miért döntöttél a visszatérés mellett?

– Az elvágyódás ellenére valószínűleg én nem vagyok az az ember, aki hosszútávon tud idegenben létezni. Ez persze nem jelenti azt, hogy ez mindenkire érvényes lenne. Amikor mások tanácsot kérnek a külföldi próbálkozással kapcsolatban, mindig elmesélem az érem mindkét oldalát. Az ember sok újat tanulhat kint, nem szoktam soha senkit sem lebeszélni. A rugalmas és szorgalmas egyéniségek sokkal sikeresebbek lehetnek  sajnos még idegenben is, mint itthon.

• Mikor hazaköltöztél, mi volt az első dolog, ami szemet szúrt?

– Az emberek arckifejezése itt sokkal nyomasztóbb és gondterheltebb. Persze ez valahol érthető is, hisz a megélhetésért folytatott küzdelem kiszipolyozza őket. Ausztriában sokkal felszabadultabbak, vidámabbak, nyugodtabbak, és talán egy kicsit kényelmesebbek is az emberek. Hazalátogatásaim alkalmával, amikor a városban sétáltam, többen is megkérdezték tőlem, hogy miért van nekem ilyen jó kedvem, miért mosolygok. Úgy éreztem, mintha elvárnák tőlem, hogy én is rosszkedvű legyek, vagy legalábbis nem érezhetem magam jobban, mint mások. Szerintem ez így lehetett, amióta az eszemet tudom, nekem viszont talán azért nem tűnt fel korábban, mert én is benne éltem.

• Utólag visszatekintve mi a véleményed arról a döntésről, amit az elvándorláskor hoztál, megbántad? 

– Ha nem mentem volna ki, továbbra is bennem élt volna a tudat, hogy elszalasztottam egy lehetőséget, ami után vágytam. Ilyen szempontból jól tettem, hogy kimentem, csak nem kellett volna ilyen sokáig elhúzni a visszatérést. Rengeteg tapasztalatra, új szemléletmódra tettem szert, ami erősebbé tett a nehézségekkel szemben.

.

.

• Fel vagy készülve az itthoni nehézségekre?

– Persze! Nem tértem volna vissza, ha nem így gondolnám. Eléggé megedzett az a hét év ahhoz, hogy ne hátráljak meg semmitől. Ha munkáról van szó, lehet, hogy ismét kimennék, de csakis meghatározott időre, mert az én otthonom itt van. Ausztriában csak vegetáltam, míg itthon élek!

Fanny és Szilveszter sem bánta meg, hogy hazaköltözött.

A részleteket ITT OLVASHATOD!

The following two tabs change content below.
Győri Norbert

Győri Norbert

Győri Norbert néven láttam meg a napvilágot Zentán, abban az évben, amikor korszakalkotó heavy metal lemezek születtek Nyugaton, Jugoszláviában a novi val (új hullám) hódított, és meghalt Josip Broz Tito. Egyetemi diplomámat szociológiából szereztem, emellett hobbi szinten újságírással (a Press Szón kívül évek óta írok nyralothep néven zenei témájú cikkeket a Képes Ifinek) és zenéléssel (az Ashen Epitaph zenekarban) foglalkozom. Szeretnék egy olyan világban élni, ahol nem néznek rám hülyén, mikor jól érzem magam, ahol nem kell öltönybe bújt ördögöket kerülgetnem, akik istennek hiszik magukat és arról sem akarnak meggyőzni, hogy rettegnem kell.