Együltömben olvastam végig Árok Ferenc tehetségkutató programjának egyévi termését, közel negyven írást. Publicisztika, interjú, riport szentháromságával volt találkozásom. Mindenkinek (nyájas olvasónak és nyájas újságírónak) ajánlom ezt a kalandot. Mert hiába lektoráltam-szerkesztettem a szövegeket magam is – a lendületük meghökkent, megakaszt, megszólít. Átütő erejű írások váltakoznak valamivel gyöngébbekkel (nyilván a szubjektív szempont is közrejátszik ebben az értékítéletben), de a végeredmény, az utolsó benyomás, a summa: A teremtésit! Mik vannak! És mik lehetnének!
Gyöngyhalászat
Jó kis metafora lesz ez ide az elmúlt egy év tehetségkutató munkájára. A gyöngyhalász pattanásig szívja a tüdejét levegővel, lebukik a víz alá az ismeretlenbe, kockáztat cápaetetést, fulladást, a tengerfenéken fölmarkol annyi kagylót, amennyit csak bír, és irány a felszín. Minden kagyló rejt talán gyöngyöt? Dehogy. A valóban értékes is ritka. Mindenesetre a gyöngyhalász bízott és kockáztatott. Hogy nagyot vagy kicsit nyer, netán veszít, nem rajta múlik.
Hogyan zajlott az újságírógyöngy-halászat? Kolléga éli az életét, utazik buszon, intéz hivatalos ügyeket, vizsgázik az egyetemen, színházba megy, kocsmába megy, böngész a neten, BESZÉLGET. Szeme-füle nyitva. A témák az utcán hevernek, nem beléjük botlani szinte lehetetlen, a témához illő embert/potenciális újságírót engedelmesen az utunkba vezérli a sors. Újabb beszélgetés. Az író és a téma elkezdenek dolgozni. Egymással, egymáson. Kolléga visszavonul, az eredmény befut. Megjegyzések, tanácsok, beszélgetések, szerkesztés. A cikk megjelenik. Tessék a honorárium (thanks, Sir Frank Arok), kedves potenciális újságíró! Nemhiába bíztunk benned!
A gyöngyszemek
Az írások elolvasása után kerestem valamiféle szempontrendszert, amely alapján kategorizálni lehetne őket. Minél tovább gondolkodom rajta, annál jobban látom, hogy nem feltétlenül szerencsés a címkézés. Mind sajátos, mind másban jó, a gyöngébbeknek is vannak erősségeik, az erőseknek is gyöngeségeik, bár ezt talán le sem kellett volna írnom. Ne lajstromozzunk, inkább emeljük ki az egyedi erényeket, a legerőteljesebb élményeket, azokat, amik maradandó nyomot hagynak. Belemarkolok a gyöngyhalomba, mi marad a kezemben? Lássuk.
A konformitás törvénye, Mit csinálhatnál kapálás helyett? – Mindkettő publicisztika mortísöntől. Előbbi az egyéniség keresésének útvesztőivel foglalkozik, a zenei stílus = életforma szerinti klikkesedéssel, utóbbiban egy szögedi gólya hasonlítja össze a középiskolát és az egyetemet. Kivételes logikai tisztasággal, racionális levezetéssel és felépítéssel, nálunk ritkaságszámba menő fekete humorral.
Csak az emlékük maradt – Beszámoló a Lounge-beli tűzben elhunyt fiatalokról készült dokumentumfilmről. A szerző ügyesen helyezi bele a hétköznapokba a tragédiát: A középiskolás tévét néz reggeli közben, anyutól kéri a buszjegy árát, zenehallgatás, mi közünk hozzá?, de a film pereg a háttérben. Ami maradt: „Stáblista, sötét, meg a gombóc.”
Kavics a cipőben – Közönségfilm vs. szerzői film. Kis filmtörténet és gyorstalpaló az értelmezéshez. Az Avatartól világszerte elkékülő mozivásznak és „a jó film olyan, mint egy kavics a cipőben – minden lépésnél zavar.” (Lars von Trier). Ugyanettől a szerzőtől online filmklub: négy rövidfilm értelmezéssel a Képes Ifi honlapján. Unikum.
Két politológushallgató vetődött föl az ismeretlenségből: Döme Zsolt és Mátyus Ákos. Mátyus Ákos „bekérdezte magát az Európai Parlamentbe”: különböző szakmai fórumokon olyan kérdéseket tett fel az elhangzott előadások után (egyebek között a kisebbségek önbizalmával kapcsolatban), hogy fölfigyeltek rá az illetékesek, és meghívást kapott Brüsszelbe. Döme Zsolt a vele készült interjúban szintén elemzi a bizalom kérdését, továbbá beszél pl. az elektronikus kormányzásról. Ez az interjú kétségtelenül túlnőtt a Képes Ifi keretein, és csak az interjúalany és az újságíró kora indokolja, hogy nálunk jelent meg.
Ünnepélyes bemutatkozás – Az újvidéki Magyar Tanszék március 15-i ünnepsége, egyben az elsőévesek bemutatkozása. Hangulatos, elgondolkodtató, atmoszférateremtő beszámoló az ott és akkorról, és az ünnepről általában.
Inkább a témája, mint a megvalósítás mikéntje miatt érdemel említést a pl. női birkózókról, az óceánjáró hajókon szolgáló vajdasági pincérekről és a magyarországi középiskolások határon túli kirándulásairól (melyet a magyar állam támogat) szóló írás. Más világokra nyitnak ajtót, amelyek részei a miénknek, szórt vagy osztott figyelmünkből viszont rendszerint kisiklanak.
Még egy szerző cikkcsoportját kiemelném: Melyik európai városba utaznál a legszívesebben?, Új vizeken járó Tisza-partiak (zentai és magyarkanizsai középiskolák diákjainak innovációi – pl. Kecsenovity Egon önműködő egere) és A magyar és a székely himnusz között (eredményhirdetés a Kárpát-medencei Összmagyar Nemzeti Diákbajnokságról). Mind utánajárós, sok munkát követelő, igényes riportok. A vízumkényszer eltörlése után kérdezte az író a középiskolásokat, hová is húzza őket a szívük. Párizs nyert hét szavazattal. Az innovációs verseny tudományos fölkészültséget igényel, az Összmagyar Diákbajnokságon pedig mint kiküldött tudósító szerepelt újságírónk. Ő aztán igazán rászolgált a belé fektetett bizalomra.
A lista nem teljes, nincs is rá szükség. Csak a fényjátékot akartam megmutatni, kedvcsinálónak az olvasáshoz és a további munkához. Nincs két egyforma gyöngy, nagyságuk, színük, formájuk változó. Íróink is mind mások, a stílusuk, az erejük, az alapállásuk. Nem lesz mind újságíró, ehhez nem is fér kétség. Egy éve zsinórra fűzte mindannyiukat az Árok-program. Nem kellett nekik sok: egy kis bizalom, egy kis biztatás, egy kevés pénz, személyre szabott kritika, egy kevés tekintély az újságban megjelent névvel.
„Mindig kaptam visszajelzéseket” – mondja a vele készült interjúban Döme Zsolt politológushallgató, a Matthias Corvinus Collegium lakója. Az Árok-programnak számomra ez a legnagyobb és legfontosabb tanulsága. Mert, kétségtelenül és természetesen, kellett az a pénz, a honorárium, a tiszteletdíj, az elismerés ezen formája. (Sajnos, akadt olyan írónk, akinek a megélhetéséhez járult hozzá ez az összeg.)
Viszont, ami a minőségi munkát biztosítja, a gyöngysort zsinórként összetartja, az a visszajelzés, a bizalom, a személyre szabott kritika, a lehetőleg élő, de legalább telefonos, internetes, hatalmas idő- és energiabefektetést igénylő személyes kapcsolat.
Ha ez szakad, szakad a zsinór, szétgurulnak a gyöngyszemek, oda a gyöngysor, ami értékes dísze lehetne a vajdasági magyarságnak. Legalább néhány értékesebb szemet meg kellene őriznünk. Viselhetnénk ünnepeken, fülbevalóvá átalakítva.
*(A történelem ütőerén tartja a kezét – Takács Rajmund interjúja Döme Zsolt zentai politológushallgatóval)
Megjelenés: www.kepesifi.com, 2011.02.10.
Kovács Ágnes
Press Szó
Legutóbbi írásai: Press Szó (összes)
- „Azt kergetem a zenében, amit az életben” - 2018-07-06
- Kell egy ház, mert megduplázódott a család - 2018-04-19
- RE:FORMATION – Nemzetközi Ifjúsági Filmpályázat - 2017-08-17
- Balkánízű, mentaleveles álomvilág - 2017-08-10
- A sors és a véletlen pont oda visz, ahol éppen lennünk kell - 2017-07-11