Egy éve történt, virágvasárnap. A János-passiót adták elő az egyik szegedi templomban, és mivel a barátomé volt Jézus szerepe, hát elmentem. Körmenettel kezdődött az ünnepi mise, és nekem végig az járt a fejemben, hogy a templom első felében, a bal oldalon, a bal szélen, a mellékajtó mellett foglaljak helyet a pad végén, hogy Jézus passiója eléneklése után mellém ülhessen. Egészen biztos voltam a küldetés sikerében. Aha, én amatőr. Nem számoltam a szenthuncutokkal, azok közül is a leghuncutabbal.
Mi az a szenthuncut? Általában, de nem kizárólagosan idős hölgyek, akik elsőként érnek be a templomba, utoljára hagyják el azt és igen teátrálisan imádkoznak, de amikor meglátnak egy meleg párt vagy egy tarajos punkot az utcán, a felháborodás és el nem fogadás olyan cseppet sem keresztényi szitokszavai szökkenek ki fogaik kerítésén, hogy az ember nem érti, hogy nem esik rájuk egy zongora. (Megjegyzés: természetesen közel sem az összes templomba járó idős hölgy tartozik ebbe a szubkultúrába, többek között magamat sem sorolom ide).
Ájtatosan ballagtam a körmenet után a stratégiai célpontom felé, de egy szenthuncut Gyalogkakukkot megszégyenítő sebességgel zúzott el mellettem, és beült a helyemre. Előtte is üres padsorok, utána is üres padsorok. Ő beült az enyémbe, annak is a végére, pont a mellékajtó mellé. Mintha még sziszegett is volna, amikor elhaladt mellettem.
Odaértem mellé, erre felállt, kilépett a padsorból, és várta, hogy beüljek, hogy aztán ő újra elfoglalhassa királyi helyét a bal szélen. Nem ültem be, inkább nekiláttam elmagyarázni a helyzetemet, hogy várok valakit, a szélére ülnék, satöbbi. Egy szót sem szólt. Felpuffadt az arca, gonosz szemeket meresztett. És leült. A bal szélre, a mellékajtó mellé. Újra elmondtam neki, miért létfontosságú számomra a bal szélen ülni a mellékajtó mellett. Végig nézett rám némán, egyenesen a szemembe, de megint nem szólt egy szót sem. Hanem aztán valami vérlázító dolog történt: megrázta a fejét. Arra, amit akkor tettem, egész életemben büszke leszek: hasonlóan undok képpel, mint amilyennel ő bámult rám, a fejemmel a pad közepe felé biccentettem, és közben „erre most mit lépsz?”-pillantást lövelltem rá szúrón. Megértette, sőt, megkockáztatom, megijedt. Beljebb csúszott. Hangosan szuszogott, fújtatott, dühösen meredt rám percekig. Aztán elkezdődött a passió.
Amikor véget ért, és a rendes mise folytatódott, a barátom beosont a mellékajtón, és lehuppant mellém. Épp a Miatyánk ment. A szenthuncut bosszúsan felnézett, hogy ki zavarja meg őt imádkozás közben, de akkor meglátta őt, Jézust. És aztán Jézus ledobta a szövegkönyvét a zsoltároskönyv-tartóra, amire, mármint a szövegkönyvre, fekete alkoholos filccel rá volt vésve, hogy „Jézus”. A szenthuncut szája annál a résznél állt meg, hogy „legyen meg a te A”, miközben szép lassan felfogta: ő Jézusnak nem akart helyet adni.
Én meg élvezettel végignéztem, ahogy meghasonlott. Ahogy felnézett, ahogy úgy maradt a szája az A-n, ahogy tekintetével követte a Jézus-feliratú szövegkönyv útját a padra, ahogy újra felnézett, és leesett neki. Leesett neki, hogy ő is csak egy huncut. Néha szeretem azt gondolni, hogy ez az eset után talán már nem az. És hogy én sem vagyok az, amiért kiröhögtem…
Illés Eszter
Legutóbbi írásai: Illés Eszter (összes)
- Mindig csak azok a gyerekjogok… - 2015-09-13
- Miért nem vagyok már feminista? - 2015-08-27
- Tarzan valódi felesége - 2015-06-01
- Katolikus vagyok, azért még elfogadsz? - 2015-01-22
- Beadandóírás bölcsészmódra 35 pontban - 2014-11-05