Kolbászból kerítés

Miért utazunk: menekülünk, vagy magunkra találunk? – SuhAnna kalandozásai Külföldiában (VI.)

suhiNémetországban sokkal többen szeretnének egyetemre járni, mint ahány férőhely van. Leérettségizett diákok százai várják, hogy az általuk választott szakra egy-két éven belül felvegyék őket. Így a tehetősebbek és bátrabbak nekivágnak a világnak. Bevett szokás Ausztráliában vagy Új-Zélandon dolgozni, önkénteskedni fél évet, és aztán elutazni Vietnamtól Kambodzsáig a középsulis barátokkal. Szőke fiatalok árasztják el a bárokat a világ minden pontján, de főleg az olcsónak számító Ázsiában és Dél-Amerikában. Utazásom során két holland lánnyal is találkoztam, akiknek a története azonos volt: a hároméves BA-képzést befejezték, tovább szeretnének tanulni, de félnek, ha az egyetem után munkába állnak, akkor a nyugdíjig nem lesz idejük magukra, ezért egy évet utazgatással töltenek, és ősszel megint beülnek az iskolapadba. Még az úti céljaik is azonosak voltak, bár sosem találkoztak egymással.

Egyre több magyar vág neki a nagyvilágnak. Mivel az anyagi lehetőségek nálunk rosszabbak, mint nyugaton, így többnyire irodai munkájukat feladó fiatal felnőttek lesznek hátizsákos utazók. Van néhány úgynevezett digitális nomád közöttünk, akik olyan munkát kerestek, ami internet-eléréssel bárhonnan végezhető, de a többség az eddigi életvitelét áldozza be az új élményekért. A kérdés az, hogy megéri-e. A pénznek mindig van helye, és az időnk a Földön véges. A felületes kapcsolatok nagy hatással vannak az emberre, de ezek gyorsan lecsengenek. Sok pohár vízből nem lesz óceán. Csernus doki azt mondja – ha jól emlékszem –, hogy azok az emberek, akik folyton utaznak, menekülnek önmaguk elől, az élvezeteket hajszolják, hogy ne kelljen szembenézniük a rideg valósággal. Vajon tényleg így van?

Ha nyaralni megyünk, két érzés váltakozik bennünk. Az egyik a csüggedés, hogy már csak kilenc, öt vagy egy nap van hátra, és mindjárt mehetünk vissza a dolgozóba… Folytatódik a mókuskerék, amikor minden egyhangú. De ott motoszkál bennünk a felemelő érzés is: milyen tökéletes most minden. Ha nyernénk a lottón, minden nap a tengerparton ülhetnénk koktélt szürcsölve, és boldogok lennénk. Csakhogy itt van a kutya elásva. Nem lennénk boldogok.

Az ismerőseim Új-Zélandról jöttek át Chiang Mai-ba. Mondták, hogy amikor az első vízesést megnézték, elakadt a szavuk. Azt gondolták, ilyen gyönyörűt még sosem láttak, ez a mennyország. Aztán pár hét elteltével a „Nézd, még egy vízesés!” reakció volt az általános tőlük, utána már ennyi sem. Egy Fülöp-szigeteki lány arról mesélt, hogy nem tud úszni, és hogy szerinte az ő országában többnyire nem úsznak az emberek. Félnek a víztől. Tavaly a párommal a horvát tengerparton nyaraltunk. A házinénink azt mondta, idejét se tudja, mikor ment le a tengerhez, vagy napozott egy kicsit. Talán amikor az unokái még kicsik voltak, úgy húsz éve. Ahogy az ír mondás tartja: az ember mindent meg tud szokni, még az akasztást is.

A legtöbben elhittük, hogy az élet arról szól, hogy teperünk az iskolában, majd a munkahelyünkön, aztán házat építünk, családot alapítunk, és vén fejjel meghalunk. Addig is csinosítjuk a házunkat, önmagunkat, és lehetőleg menőzünk mások előtt. Elutazunk, befizetjük a teljes ellátás felárat, pont úgy élünk a hotelben, mint ahogy a saját otthonunkban tennénk – talán csak egy kicsit több luxussal –, aztán ilyeneket mondunk: „Ah, Terikém, tudod, csak intesz a tengerparton a fiúnak, aki az italokat keveri, és ő már jön is oda hozzád. Bármit kérhetsz enni-inni, ez már mind bele van foglalva az árba… És a medence, hát az valami pazar! A törölközőt meg hattyú alakúra hajtogatják!” Biztosan megérte felvenni a kölcsönt amiatt a két hét miatt, később pedig lehet szidni a bankrendszert (amivel mondjuk szerény személyem sincs megelégedve, de ez egy másik téma).

A legfontosabb, amit az utazásom alatt megtanultam, az az, hogy az embereknek mindenhol a két fülük között van a fejük. Vannak jószívűek és kevésbé jószívűek. A legtöbb helyen nem szeretik az idegeneket, de ez nálunk sincs máshogy – aki nem ezt mondja, hazudik. Más módon élik az életüket, más dolgokat esznek meg, és talán még nem hallottak a járdáról, de a legmélyebb, legfontosabb dolgaik közösek a miénkkel. Nincs igazi különbség az emberek között, bárhol is éljenek.

Az utazáshoz sok minden kell, de ami a legfontosabb, az a hit. Lehet rengeteg pénzed, de ha nincs hited, rettegéssel várod majd, hogy a géped landoljon Ferihegyen. Rossz dolgok bárhol történhetnek az emberrel, ahhoz még a szobából sem kell kimenni. Ha hited van, az felemel. Hinni kell a jóban, az igazságban, a szeretetben. És ami a legfontosabb: hinni önmagunkban. Hogy megoldjuk, bármi is történjen. Elfogadni, hogy néha nem úgy sülnek el a dolgok, ahogy vártuk, de hinni benne, hogy minden jól fog alakulni a végén. Ez nem a vakhit, amikor az esőben állva imádkozunk, hogy Isten állítsa már meg a zuhét. Isten fejet adott, lábat és akaraterőt, hogy behúzódjunk valahova, amíg elmúlik a vihar. Ez a legcsodálatosabb dolog, amivel megajándékozhatott minket.

Megéri-e elutazni? Matula bácsinak a Tüskevárból nem, mert már mindent tud, amit tudni lehet. Nagyon sok szülőnek nem, mert az istenit már megtalálta a gyermekében, a lemondásban és a feltétlen szeretetben. Hivatását szívvel-lélekkel végző embereknek sem, mert minden nap teremtenek, adnak és javítanak a világban. Azoknak, akik úgy érzik, életük valamelyik területén kisiklottak, megéri tenni valamit, és kiszakadni a megszokottból. Megéri feladni a komfortzóna biztonságát, és elengedni a kontrollt. Megéri egy kis időt kettesben tölteni önmagunkkal, és kihúzni a képzeletbeli listánkról azokat a vágyakat, amik csak kisebbségi érzéssel töltenek el.

Az élet, az egész világ mindenhol ugyanolyan, sehol sincs kolbászból a kerítés. Amerikában és Albániában se. A színpad, a díszlet és a kosztümök változnak, de a színész, a pőre ember mindenütt azonos. Nagyon sok út vezet önmagunkhoz, az utazás csak az egyik. A lényeg, hogy találjuk meg az utat a szívünkhöz, és végre hallgassuk meg, mit akar mondani. Ez a boldogság kulcsa.

Suhajda Annamária

The following two tabs change content below.
Press Szó

Press Szó

Ez a cikk szerkesztőségi munka eredménye, átvétel vagy alkalmi szerzőnk írta, ezért nincs a szerzőjének profilja a honlapunkon.