Bregović menedzsere mit tehetne a zentaiakért?

Gyerekkorában vizet vitt a Tiszára, Belgrádban nyílt ki a csipája, ma már a svéd miniszterelnökkel cseverészik – interjú Kubát Igorral

Kubát Igorral tavalyelőtt már készítettem egy interjút a hvg.hu számára. A diktafon kikapcsolása után egyből éreztem, hogy a tizedét sem merítettük ki a tarsolyában lévő rengeteg történetnek. Élettempója olyannyira intenzív, annyi élmény éri nap mint nap, amennyi tíz másik embernek együttvéve se jut. Regényes történetei, és azoknak nem kevésbé izgalmas előadásmódja bármennyire is érdekesek a számomra, mégsem hatnak rám a meglepetés erejével. Már több mint tíz éve ismerem ugyanis Igor édesapját, Kubát Jánost, akinek hasonlóan fordulatos élettörténetéről talán már könyvet tudnék írni, annyiszor végighallgattam. Jó ideje tudom már tehát, hogy ez a különös embertípus – a Kubát – valóban létezik, nem csak Krúdy Szindbád-regényeiben olvasni hozzájuk hasonlókról.

Miközben Igorral egy budapesti kávézóban ülünk, folyton megakad a szemem egy-egy ismerős gesztuson, az arcjátékában rendre feltűnik valami apróság, ami az apjára emlékeztet. Olyan érzésem van, hogy – ha nem is ugyanazzal az emberrel, de – ugyanazzal a szellemiséggel beszélgetek. Az az ismerős energiatöltet sugárzik szavaiból, amivel nem csak azt képes elhitetni, hogy ő maga hegyeket tud mozgatni, hanem azt is, hogy te, a hallgatója is képes lehetsz erre.

FÉLÚTON A MAKK ALSÓHOZ 

• Elméletileg Stockholmban élsz, bár folyton járod a világot. Mi járatban vagy most Budapesten?

– Holnap megyek Esztergomba a Harras Rudolf emlékversenyre. Harras Rudolf a magyar kártyában a makk alsó, róla neveztük el a „versenyt”. 1998-ban azt mondtam a barátaimnak, elég volt a böjtből! Annak idején folyton nálam kártyáztunk, de a háború miatt szétszéledtünk a világban. Attól kezdve évente legalább egyszer, de van, hogy többször is összejövünk mi, gyerekkori haverok egy hétvégére. Ilyenkor sok bor folyik, rengeteget nevetünk és egyfolytában kártyázunk. Az első utunk Nizzába vezetett, ami felejthetetlen volt: lóverseny, kaszinó, Riviéra. Ezt követően voltunk Rómában, majd Stockholmban, de leginkább Magyarországon szoktunk sort keríteni a találkákra. A társaság minden tagja zentai származású, de már csak fele él otthon. Farkas Laci, Boros Ottó és Bene Zoli Csongrádon laknak, én ugye Svédországban, a többiek, Szőcs Attila, Károly Sándor, Morvai István és Domonkos Tibor pedig Zentán. Mi nyolcan vagyunk az alapító tagok. Azóta két fővel bővült a társaság (Tóth Horgosi Zsolt és Kis Sarusi István), de nagyon szigorúak vagyunk, csak akkor léphet be újonc, ha mindenki megszavazza. Gyerekkorunk óta barátok vagyunk, rengeteg közös történetünk van, már minden második mondat úgy kezdődik, hogy emlékszel, amikor…

• Svédországban hiányoznak neked ezek a kapcsolatok?

– Nagyon várom a találkozókat, mert kint bár nagyon sok ismerősöm van, akikkel rendszeresen összejárunk, de barátom kevés. Kártyázni ott nem lehet, a svédek szinte nem is tudják, mi az. A gyerekkori kötődések nagyon erősek bennem. Amikor összejövünk, a három nap nem szól másról, csak nevetünk, nevetünk, nevetünk.

igor 1

BELGRÁDBAN NYÍLT KI A CSIPÁM

• Családi vonás nálatok a rendkívüli szervezőképesség. Édesapád sakkolimpiákat, asztalitenisz-világversenyeket szervezett, te pedig Svédországban nagyvolumenű koncerteket, kiállításokat, utazásokat. Amikor még Zentán éltél, mennyire bontakoztattad ki ezeket a képességeidet? 

– Akkor még semmi nem jött ki belőlem, talán mert borzasztóan későn érő típus vagyok. Apám mind a három fiát egy évvel korábban adta be iskolába. Valószínűleg büszkélkedni akart vele, hogy milyen érettek vagyunk. Gabi öcsémnek ez jó is volt, ő korán érő típus. Engem viszont nem, hogy korábban, hanem inkább 2 évvel később kellett volna iskolába küldeni. Egy példa erre: anyukám felhívott, amikor úgy 9 éves lehettem, hogy menjek le a Tiszára, mossam meg a csónakunkat. Lefelé menet beugrottam hozzá a bankba. Megdöbbenve kérdezte, hogy miért viszem azt a vödröt. Mondom, hát megmosni a csónakot. Jó, de miért van benne víz? Vittem a vizet a Tiszára… Megsimogatta a fejem és elpirult a kolléganői előtt. Azok nem tudom, mit gondolhattak, talán, hogy imbecil a gyerek…

• Egyáltalán semmit sem szerveztél meg akkoriban?

– A pingpong lekötötte minden időmet. Egy dolgot ütöttem nyélbe, az első zentai picigen bajnokságokat. Erre büszke is vagyok! Mostanában olvastam, hogy már a jubiláris harmincadiknál tartanak. 21 évesen a nulláról kezdtem. Viszont már akkor éreztem, hogy fekszik nekem a szervezés. Talán itt mutatkozik meg a bennem csordogáló német vér, az, hogy szeretem a rendet, a pontosságot. Miközben a német mentalitást nem szívelem, annál már talán csak a magyar áll tőlem távolabb. És ezt nem teljesen viccből mondom. De tény, hogy apai ágon a nagymamám Reinholz volt, anyai ágon pedig a nagyapám Bruckner. Ez a hozzáállás a szervezésnél borzasztóan fontos. Most már rám bízták az egész norvég labdarúgó-válogatott logisztikai menedzselését, a férfiakat, a nőket és az utánpótlást is én viszem. Itt nem lehet bakot lőni, mondván, majd lesz valahogy.

• Mondod, hogy későn érő voltál. Mikor értél be?

– 17 évesen kerültem le Belgrádba egyetemre. Nem szerettem a várost, amikor csak tudtam, mentem haza Zentára. Addig burokban éltem, majomszeretettel nevelt az anyám. Amikor reggel felkeltem, ott várt a vajas kenyér és a tea, a ruhám ki volt készítve, még a cipőfűzőmet is bekötötték. Tóth Horgosi Zsolt, aki 12 évig a padtársam volt, egyszer középiskolában félrehívott, és azt mondta: „Csucsu, ne vedd rossz néven, de neked nincs egy farmerkád?” Mindennap élére vasalt szövetnadrágban jártam, mert nekem anyám azt készítette ki, és eszembe sem jutott, hogy mást vegyek fel. Belgrádban viszont könnyen eltaposnak, ha nem vagy eléggé önálló. Az első nap, amikor odaértem, három villamos elment előttem, mire felfogtam, hogy csak úgy juthatok fel, ha turakszom. Ott nyílt ki a csipám, annak a négy évnek sok szerepe volt abban, hogy az lettem, aki. A szerbeknek van egy jó kifejezésük erre: prgav. A durvához, könyöklőhöz áll talán a legközelebb, de ez nem fejezi ki tökéletesen. Ez szükséges ahhoz, ha az életben érvényesülni akarsz.

igor 5

HELYÉN VOLTAK A BIRKÁK

• Hogyan emlékszel az akkori Zentára, milyen hely volt?

– Helyén voltak a birkák, ahogy mondani szokás, nem voltak kilengések, incidensek. Egy békés kis sziget volt, ami a gimnáziumnak köszönhetően szép csöndben kitermelte az értelmiséget, a művészeket és ugyanígy a sportolókat is. Az akkori Zentán egyáltalán nem volt érezhető a balkáni mentalitás, ellentétben a maival.

• Ha nem tör ki a háború és menekülsz el 1991-ben Svédországba, elképzelhetőnek tartod, hogy ma Zentán élj?

– Nem, semmiképp sem. Előtte apámnál laktam egy ideig Görögországban és én már akkor is beadtam a kérvényt Dél-Afrikába, hogy fogadjanak be. Azon az alapon, hogy Jugoszláviában egypárt rendszer volt, lehetett kérvényezni letelepedést a világ különböző országaiba. Svédországba például rengeteg jugoszláv menekült érkezett azzal, hogy a titoizmus diktatúra, ezért menekülnek az országból. Rackó Misitől, aki egy ismert pali volt a zentai éjszakai életben, hallottam, hogy egyik rokona ott él, és az egy paradicsom. Bécsben a dél-afrikai nagykövetségen nyújtottam be a kérvényemet, de nagyon gyorsan közölték, hogy nem fogadnak be. Szóval már nagyon korán látszott, szűk nekem Zenta. Térre, mozgásra van szükségem, mert olyan a habitusom, hogy nem tudok egy helyben maradni. Ugyanakkor valószínűnek tartom, hogy abban az időszakban nem mentem volna el, ha nem tör ki a háború. Egyszerűen azért, mert éreztem, hogy rakéta sebességgel ível felfelé a pályafutásom az asztaliteniszben. A jugoszláv válogatott egyik edzője voltam, a tanítványomon, Boros Tamarán éreztem, hogy fantasztikusan nagy potenciál van benne, és szerettem volna végigjárni vele az útját. Ugyanakkor valószínűleg nem maradhattunk volna Tamival sem Zentán, mert behatárolt volt a keret és egy ponton túl nem tudott volna már fejlődni. Abban az esetben igen, ha sikerült volna megvalósítani a tervemet, és Zentára tudok hozni egy kínai játékost. A klub akkori szponzora, Mladen Kovačev támogatta is ezt az ötletemet, de a vezetőség nem akarta. Előjöttek a begyöpesedett zentai gondolatok: mit keres itt egy kínai?

„Igor letett három törött labdát az asztal jobb és bal sarkára, valamint a közepére. Amíg azt le nem ütöttem az adogatással, nem mehettem sehová se.” – mesélte tavaly a Magyar Szónak Boros Tamara, az elmúlt húsz év legjobb női európai asztaliteniszezője.

„Igor letett három törött labdát az asztal jobb és bal sarkára, valamint a közepére. Amíg azt le nem ütöttem az adogatással, nem mehettem sehová se” – mesélte tavaly a Magyar Szónak Boros Tamara, az elmúlt húsz év legjobb női európai asztaliteniszezője (fotó: Robert Anić/PIXSELL)

„TATI, MIKOR JÖN A MAMI?”

• Azt értem, hogy egyszer csak eljutottál arra a pontra, hogy döntöttél: kimész Svédországba. De az nem világos, hogyan lett körülötted hirtelen egy rakás zentai, akik veled tartottak?

– Lent voltunk a csárdán, és Gyetvai Béci azt mondta nekem, majd holnapután találkozunk. Azt válaszoltam, hogy nem, mert elmegyek Svédországba, látod itt milyen állapotok vannak. Ő erre egyből: mehetek én is? És így, lassan-lassan terjedt a hír és egyre gyarapodtunk. Törtei Attilának, aki a pingpong klub edzője volt, úgy éreztem kötelességem bejelenteni, hogy többé nem számíthat Tamarára, mert jön velem Svédországba. Erre Attila is előállt azzal, hogy ő is jön velünk. Így gyarapodtunk és lettünk végül mintegy 30-an.

• Hogy jutottatok át a határon?

– Akkor még nyitva volt a határ, utána néhány héttel zárták le a katonaköteles férfiak előtt. Jugoszláviából vízum sem kellett Svédországba, ezért könnyen kijutottunk. Megkérdezte a határőr, hogy mi járatban vagyunk. Először próbáltuk elhitetni, hogy turistáskodunk, ekkor kérte, hogy mutassuk meg, mennyi pénzzel tervezzük ezt. Mivel az alig volt nálunk, így kénytelenek voltunk kibökni, hogy menekültek vagyunk.

igor 4

• Hová vittek benneteket?

– Nem olyan menekülttáborba, amilyeneket az ember a tévében lát. Abszolút európai körülmények közé kerültünk. Gyönyörű helyen, a tenger partján egy átalakított idegszanatóriumban szállásoltak el minket. Rengeteg zentai volt egy helyen, sokat kártyáztunk, viccelődtünk. Ugyanakkor bizonytalanságban voltunk, távol az otthontól és a családtól. A feleségem Zentán maradt, mert veszélyeztetett terhes volt az ikrekkel. Csak Igort, a három éves fiamat tudtam magammal vinni. Könnyek nélkül nehéz beszélnem arról, mennyire hiányzott neki az édesanyja. Készítettek ott velem egy tévés interjút, mivel egyből elkezdtem edzősködni és a felvételen a háttérben hallatszott, amint Igor egyfolytában kérdezgeti: „Tati, mikor jön a mami?” Ezt egész nap ismételgette. Amikor végül megérkezett Ani, a feleségem, a vonat rossz vágányra futott be. Az ablakból integetett, Igi nagyon boldog volt, mire hirtelen megindult visszafelé a vonat, csak azért, hogy befuthasson a megfelelő vágányra. A gyerek viszont rettenetesen elkezdett sírni, mert azt hitte, hogy elment a mami, és csak arra az egy percre jött. Mi szeptemberben mentünk ki, Ani pedig decemberben jött utánunk. Svédországban szülte meg az ikreket, akik 3 és fél hónappal korábban jöttek a világra. Hogy ma egészségesek, az a rendkívül korszerű svéd egészségügynek köszönhető.

Dávid, Dániel, Igor, Ani

Az ikrek: Dávid és Dániel, bátyjuk Igor, és édesanyjuk, a Svédországban pszichiáterként dolgozó Ani

• A legtöbb vajdaságit végül hazatoloncolták a svédek. Ti hogyan tudtatok mégis kint maradni?

– Annak idején játszottam a jugoszláv serdülő asztalitenisz-válogatottban, ahol az edzőm egy belgrádi pasas, Zoran Gajić volt, a belgrádi Partizan néhai játékosa, majd edzője. Amikor kiértem Svédországba, ő már ott élt. Megkérdezte, hogy szeretnék-e maradni. Akkor már tudtam, hogy Svédország meg fog nekünk felelni, ezért a válaszom az volt, hogy igen, nagyon szeretnék. „Lesz egy interjú, ahol megkérdezik, miért jöttél. Ha azt mondod, amit minden más vajdasági magyar, hogy a behívó elől menekültél, elnyomják a magyarságot, akkor száz százalék, hogy kiutasítanak. Olyat kell kitalálnod, amit magad sem hiszel el” – mondta. Тudtam, hogy komoly a helyzet, korántsem olyan egyszerű kint maradni, mint ahogy azt híresztelték. Aki Boszniából jött, annak valóban rögtön megadták a letelepedést, a vajdaságiakkal viszont azt közölték, hogy nálatok nem folyik háború, az a szöveg nem hatotta meg őket, hogy elnyomják a magyarokat. Ezért azt találtam ki, hogy én is háborúban voltam, gyilkoltam, lőttek rám, megsebesültem, tehát, hogy dezertőr vagyok. Ezen az alapon maradhattunk ott. A több száz vajdasági famíliából, akik kint voltak, mindössze két család kapta meg a letelepedést. Később volt egy amnesztia, akinek óvodás korú gyereke volt, azok is megkapták. Így maradhattak ott például a zentai Evetovics Csabáék, és az ismert úszó, Czabafi Gyuri is, aki ott nősült meg.

• Akkoriban haza tudtál járni Zentára?

– Voltak páran itthon és mondták, hogy semmi gond nem volt, ezért nyugodtan hazajöttem. Az 1996-os daytoni egyezmény után már folyamatosan szerveztem Svédországban élő bosnyák menekültek számára utakat hazafelé. Mivel Szarajevóban nem volt repülőtér, ezért Budapestig reptettem őket, onnan pedig Szőcs Attila vitte őket tovább. Ő rengeteg izgalmas kalandot tudna ezekről az utakról mesélni.

Szőcs Attila és Igor

Szőcs Attila és Igor

KÖTELESSÉGEM MEGPRÓBÁLNI SEGÍTENI

• A háborús időszakban nagy szó volt egy svédországi ismerős vagy rokon. Az itthoniak kértek tőled szívességeket? Hogyan élted meg ezt a kivételezett helyzetedet?

– Amikor kiértem, egyből világossá vált, hogy az űr, ami a két ország között tátong, csak mélyebb és mélyebb lesz. Azt is éreztem, hogy kötelességem megpróbálni segíteni. A feleségem pszichiáter, tőle tudtam meg, hogy azoknak az orvosságoknak, amelyeknek lejár a szavatosságuk, semmi bajuk nincsen még 2-3 évig. Nagyon sok ilyen gyógyszert szereztem és küldtem haza a zentai kórháznak. Boszniába pedig a háború alatt rengeteg ruhát küldtem. A svédek általában eldobják a kinőtt, megunt ruháikat, amiknek semmi bajuk nincsen. Házról-házra, ismerősről-ismerősre mentem és sok kamionnyit szedtem össze és küldtem le Boszniába. Azt a helyzetet egyébként, hogy hazajött a svéd rokon és különleges bánásmódot igényel, nem fogadtam volna el soha. Nem engedtem meg magamnak, hogy a hozzám közeliek így nézzenek rám, igyekszem mindig az maradni, aki voltam, még ha azt ki is nőttem, hogy vödör vízzel megyek le a Tiszára csónakot mosni…

igor 3

• Olyan volt, aki Svédországba szeretett volna kijutni és ebben kérte a segítségedet?

Vijatov Anikó keresett meg két évvel ezelőtt, hogy Svédországban kellene munkát találni annak a zentai kisfiúnak az édesapjának, akinek a kezét levágta egy gép. Sajnos ebben nem tudtam segíteni, mert az én kapcsolataim nem ilyen irányúak. Nem olyan egyszerű Svédországban munkát találni, ha nem tudod a nyelvet és ha nincs egy jó szakmád. A vízvezeték- és villanyszerelők úgy élnek, mint a kiskirályok, de ahhoz is kell a nyelvtudás. (Információink szerint a kisfiú édesapjának végül Atlagić Dávid, a zentai Jail club tulajdonosa tudott munkát adni Svédországban az egyik alvállalkozójánál – a szerző. megj.).

ZENTA FOLYAMATOSAN ZÜLLIK

• Amikor hazajársz Zentára, ami viszonylag sűrűn előfordul, mennyire lepődsz meg az otthoni állapotokon?  

– Most már nem annyira. Az elejében nem voltam felkészülve, hogy akkora lesz a lemaradás, mint amivel szembesültem. Úgy anyagilag, mint erkölcsileg. Ember-embernek farkasa, szomszédok nem beszélnek egymással, szörnyűek a politikai megosztottságok. Ez letaglózott és nem is nagyon találtam rá magyarázatot, mert az a Zenta, amit ott hagytam, köszönő viszonyban sincs azzal, amit azután találtam.

• A világot járva találkoztál-e olyan ötletekkel, amit Zenta is hasznosíthatna, ott is meg lehetne valósítani?

– Vannak városok, ahol nulla volt a turistaforgalom, majd egy jó ötletnek köszönhetően teltházat csináltak. A norvégiai Tromső például nyáron mesebeli város, tömve vannak a szállodák, mert onnan mennek a turisták ki hajóval a tengerre megfigyelni a bálnákat. Télen azonban mindig halott volt, mígnem pár évvel ezelőtt nem állt elő egy pasas azzal az ötlettel, hogy a turistákat kiviszi a várostól 15-20 kilométerre, egy olyan helyre, ahol jól látszik az északi fény. Emiatt most már egész télen 98 százalékos a helyi szállodák telítettsége. A másik, ami eszembe jut hirtelen, az a svédországi jéghotel, ami szintén hatalmas siker. Az ágyad, az asztalod, mindened jégből van. Mindegyik évben újra felépítik, majd lebontják. Hogy Zentán mi lehet ez az ötlet, azt nem tudom. A forrásvíz kínálja magát leginkább, érthetetlen, hogy nem építettek oda már ötven évvel ezelőtt egy termálfürdőt. Mindenesetre Zentán is megtörténhet, hogy valaki fejében szöget üt egy remek ötlet, amire ha pénz is lesz, akkor meg lehet tölteni a várost turistákkal. Egyébként nehéz úgy profitálni egy helyen bármiből is, ha folyamatosan züllik. Zentán pedig ezt látni és ezt a trendet nagyon nehéz megfordítani.

• Ki az, akitől a leginkább tájékozódsz a zentai állapotokról?

– Természetesen az apám, akinek a véleményére nagyon sokat adok. Valahol sajnálom, hogy életének egy jelentős részét nem Zentán töltötte, mert ahhoz, hogy egy ilyen kisvárosban történjen előrelépés, olyan emberekre van szükség, akik képesek megforgatni az álló mocsarat. Amikor ő ott élt, kinevelt egy pingpong Európa-bajnok Korpa Pistát, egy sakktehetséget, a későbbi feleségét, Gere Valit, országos bajnokot csinált a pingpong csapatból, felépítette a cukorgyárat, megszervezett egy sakk Európa-bajnokságot, felvitte a sakkozókat az első osztályba stb. Ha most is majd akadnak ilyen emberek Zentán, azok meg fogják találni azt, amit kellőképpen tud a város hasznosítani.

Kubát János (fotó: www.index.hu)

Kubát János (fotó: www.index.hu)

AZ OTTANI EMBEREKNEK KELL LÉPNIÜK

• Ha Zenta polgármestere megkeresne, mit tudnál neki javasolni? 

– Szándékosan nem hozom magam előtérbe ebben a kérdésben, mert ahhoz, hogy hosszútávon történjen valami, az ottani embereknek kell lépnie. Zenta fejlődését nem tudják megoldani a külföldön élő zentaiak. Azoknak az otthon maradt potens embereknek kell ezt megtenniük, akikben van fantázia. Rövidtávon persze tudok segíteni, el tudom hozni Goran Bregovićot, a futballpályán lehetne egy nagyon szép koncertet szervezni, amin fél Vajdaság ott lenne. Ugyanígy el tudok hozni egy norvég első-, vagy angol második ligás csapatot előkészületi focimeccsre, persze csak akkor, ha biztosítottnak látom a kellő feltételeket, mint amilyen a pálya és a szálloda minősége. Ezek viszont mind tiszavirág életű dolgok, nem oldják meg a város fejlődését.

Goran Bregović

Goran Bregović

• Zentán látsz olyan tehetségeket, akiket feltudnál futtatni külföldön? 

– Ahol elsősorban tudnék segíteni, az a sport. Jó képességű zentai futballistákat, pingpongozókat felkarolni, menedzselni. Mondtam is a tehetséges zentai teniszező, Györe László édesapjának, hogy kifejezetten jóban vagyok a többszörös pingpong világbajnok Mikael Appelgrennel, aki pedig közeli kapcsolatban áll Mats Wilander korábbi világelső svéd teniszezővel. Pillanatok alatt el tudnám érni, hogy Wilander fogadja Györét, nézze meg, hogyan játszik és beszélgessenek arról, milyen lehetőségei vannak a fejlődésre. Evidens, hogy Zentán nem tud továbblépni, azt a szintet, amit ott elérhetett, már elérte, ez azonban nem elég, olyan edzők és körülmények kellenek már neki, amiket ott nem kaphat meg. A művészek közül csak azoknak az útját tudnám egyengetni, akikre már egy nagyobb közösség is felfigyelt. Akiknek már van nevük, azoknak tudnék szerezni támogatást, hogy kihozzam őket svédországi fellépésre. A svédek nagyon támogatják az alternatív művészeteket, én viszont a zenében nem vagyok képes rá, hogy felfedezzek tehetségeket, mert botfülű vagyok. Bregovićot, Balaševićet azért tudtam kivinni, mert már nagy sztárok voltak.

A NAGY DOBÁS

• Édesapád és a te esetedben is irigylésre méltó az a képesség, ahogy kiépítitek a kapcsolati hálótokat. Ösztönösen kötöd ezeket az ismeretségeket, vagy van mögötte valamilyen filozófia?

– Abszolút ösztönösen. Nekem eszembe sem jut, hogy ne mernék szóba elegyedni egy híres emberrel. Például amikor a Balašević-koncertet szerveztem Stockholmban, nem a koncerttel voltak elkeveredve az ottaniak, hanem azzal, hogyan tudtam megnyerni Carl Bildtet, hogy megnyissa a rendezvényt. Bildt Svédország egyik legkiemelkedőbb politikusa, 3 évig volt miniszterelnök, 8 évig pedig külügyminiszter. A daytoni egyezménynek is ő volt az egyik előkészítője, állandóan tárgyalásokat folytatott Tuđmannal, Izetbegovićtyal, Miloševićtyel.

Carl Bildt és Slobodan Milosevic

Carl Bildt és Slobodan Milošević

Nekem eszembe se jutott, hogy ez valami különösen nehéz feladat lenne és igazából nem is volt az. Egyszerűen felhívtam a pártját, elmondtam ki vagyok, miről van szó, szeretnék a miniszterelnökkel beszélni. Két perc múlva kapcsolták, gyorsan kiderült, hogy akkor épp ráér, és már arról beszélgettünk, miről kellene szóljon a megnyitója. Vagy múltkor a repülőtéren ott állt mellettünk az egykori teniszcsillag, Björn Borg. Az emberek többsége ilyenkor nem mer odamenni, én viszont nem vagyok szégyenlős ilyen szempontból. Ha van egy jó sztorid, amivel érdekessé tudod tenni magad, akkor ezekkel a nagy emberekkel is ugyanúgy el lehet beszélgetni, mint bárki mással.

• A hvg.hu-s interjúnk után megkerestek az Indextől is, és abban a cikkben többek között arról beszéltél, hogy a nagy dobásod még hátravan. Körvonalazódik már mi lesz ez?

– Valóban, 55 évesen merem azt hinni, hogy lesz még egy olyan nagy dobásom, amire nem csak a szűkebb pátria fog felfigyelni. A híres olasz labdarúgóedző, Giovanni Trapattoni most 75 éves és a minap azt nyilatkozta, hogy élete dobása az lesz, ha most a görögöket ki tudja vinni az Európa-bajnokságra. Ha Trapattoni 75 évesen a jövővel foglalkozik, akkor nekem 55 évesen valahol ez kötelességem. Jelenleg is vannak olyan projektjeim, amikből elég nagy dobások lehetnek. Budapesten a Deák téren van például jelenleg az az óriáskerék, amit ki szeretnék vinni Stockholmba. Az ottani vezetőkkel már tárgyalok egy ideje erről, minden attól függ, találunk-e megfelelő helyet. Ebben óriási pénz van, ha megkapom az engedélyt és azt a helyszínt, amit szeretnék, akkor az is megtörténhet, hogy a legközelebbi Harras Rudolf emlékversenyre a szervezésemben és finanszírozásomban valahol a Francia Polinézián kerül sor. A Harry Potter kiállítást pedig Budapestre próbálom elhozni. Egy amerikai cég áll mögötte, óriási sikerrel járják vele a világot és nagyon nehéz őket megkapni. Svédországban voltak két hónapig, jelenleg Kölnben van, utána viszik Párizsba. Jövő ősztől azonban ismét szabadok, de rengeteg város szeretné megkaparintani. Ezek azonban kisebb célok, ha a nagy dobást emlegetem, nem ezekre gondolok.

igor 2

• Korábban is voltak már nagy célok, amiket kitűztél magad elé?

– Nem, inkább kis célok voltak. Nehezen viseltem volna, ha a feleségem nemet mond, amikor megkértem a kezét, vagy ha Tami nem győz az ifjúsági Európa-bajnokságon. Abba pedig azt hiszem, belebetegedtem volna, ha nem nyerem meg Zentán a picigen bajnokságot. Háromszor játszottunk döntőt, és az első kettőt elveszítettük. Ha a harmadikat sem nyerjük meg Pecarski Ivicával, akkor nem teljes az életem. Egyébként már ő is külföldön él, úgy jutott ki Kanadába, hogy amikor ott voltam, küldtem neki egy meghívó levelet. Ezzel ment el a kanadai nagykövetségre és befogadták.

Fotók: Bodnár Zsófi 

Olvasd el a sorozat első részét is, melyben a Londonban élő divatszalon-tulajdonossal, Molnár Szipán Zsuzsannával (Susannah Phatoke), és a másodikat is, melyben a Budapesten élő közösségszervezővel, Kalmár Elvirával beszélgettünk.

zentaA cikk megszületését Zenta Község Önkormányzata támogatta a civil szervezetek számára meghirdetett 2014-es pályázati kiírásának keretében, amelyen honlapunk üzemeltetője, az Árok Ferenc Polgári Egyesület 3 cikk megírására nyert támogatást „Zenta nem felejt el” című pályázatával.

 

The following two tabs change content below.
Laskovity J. Ervin

Laskovity J. Ervin

2007 óta amikor publikálok, beírok a nevembe egy J. betűt. Ez az írásjel mindent elárul, amiről cikkeim tanúskodni kívánnak. Négy személy nevének kezdőbetűjére utal: édesanyáméra, Juditéra (elhunyt 2007-ben), akitől íráskészségemet örököltem, édesapáméra, Józsefére, akitől némi szorgalmat tanultam, Knézy Jenőére, akinek a közvetítéseit nézve 10-11 évesen kijelentettem, hogy (sport)riporter leszek és Kubát János újságíróéra, akitől biztatást kaptam és ellestem a szakma csínját-bínját. Metaforikusabb értelemben a J. betű üzenete tovább éltetni egy értékrendet, amit az életemben a fenti emberek képviselnek: a tehetséget, a szorgalmat, a kitartást, és az újságírás iránti szenvedélyt. A J. betű használatával nagyjából egyszerre találtam ki az újságírói tehetséggondozó Árok-programot is, ami ugyanezeket az értékeket akarja átvinni „a fogában tartva, a túlsó partra.”