„Még ha lyukas cipőben is jártunk, azok voltak a legszebb évek”

A Márton Esték színpadán állta a kollégisták kérdéseit a jó formában lévő Rúzsa Magdi

A fenti videó lejátszásával adták meg a beszélgetés alaphangulatát január 29-én, csütörtökön este a budapesti Márton Áron Szakkollégiumban, miután elfoglalta székét a Márton Esték színpadán Rúzsa Magdi. Mint mondta, még soha nem szerepelt közönség előtti színházi beszélgetésen, ezért némileg zavarban is van. Az izgatottság pont annyira nem látszott rajta, mint a fenti felvételen, ahol – ahogy mesélte – azért állt mezítláb a zsűri elé, mert annyira remegett a lába, hogy attól félt, kiesik a cipőjéből.
Az est moderátora, a Magdihoz hasonlóan szintén kishegyesi származású Zsolnai Ákos részben saját, részben a nézők kérdéseit tette fel (a bejáratnál mindenki kapott papírt és ceruzát, hogy felírhassa, mire kíváncsi).

.

.

Az énekesnő hősiesen állta a kérdések hadát. A sportolói múltjától kezdve a kollégiumi emlékeken át álmai állásáig sok minden szóba került. Az alábbiakban válaszaiból szemezgetünk:

SPORT

– Sokáig versenyfutó voltam, azután a kézilabdát választottam, ami szerintem jobban is ment. Beállós és főleg szélső voltam, mivel gyorsan futottam. A mai napig bánom, hogy abbahagytam, ki tudja, lehet, most a válogatottban játszhatnék. A zene miatt hagytam fel a kézilabdával, szóval azért annyira nem jártam rosszul. :) Mikor Budapestre kerültem, nagyon ellustultam. Már éreztem egy ideje, hogy nem lesz ez így jó, ezért most megint átestem a ló túloldalára és egyfolytában sportolok. Legújabban bodybuildingezek. :)

.

.

KOLLÉGIUMI ÉVEK

Középiskolás koromban a szabadkai internátusban laktam, imádtam kollégista lenni. Ott szereztem a legigazabb barátaimat, akikről tudom, hogy tényleg azt az embert szeretik, aki vagyok. Nem panaszkodom, mert nagyon boldog most az életem, de még ha lyukas cipőben is jártunk, akkor is azok az évek voltak a legszebbek. Talán a gyerekkor íze, talán az összetartozás érzése miatt, amiben az is benne volt, hogy az a kicsi magyarság összetalálkozott.

.

.

ÁLOMÁLLÁS

• Ha nem énekesnő lennél, mi volna álmaid állása?

Vagy étteremkritikus lennék, mert akkor mindig jókat ehetnék, vagy a National Geographicnak dolgoznék és rengeteget utaznék.

• Esetleg szülésznő?

Hát, ez eszembe se jutott. Pedig nagyon szülésznőnek készültem, de most, hogy jobban belegondolok, már nem biztos, hogy az lennék… A szülőszobában komoly dolgok történnek. Láttam ezt-azt. :) Esküszöm megtörtént, hogy egy lány azt gondolta, ha összeszorítja a lábát, nem jön ki a gyerek. Csúnya, hogy így kinevetjük, de tényleg nagyon durva volt. Fiatal volt szegény, úgy sajnáltam, de hát kijött a gyerek…

.

.

MEGASZTÁR

– Amikor elindultak a tehetségkutatók a tévében, azt éreztem, hogy ezt én is meg tudnám csinálni, sőt, egyes előadóknál talán még jobban is menne. Úgy voltam vele, nincs mit veszítenem, muszáj elindulnom, mert megfulladok a közegben, amiben vagyok. Nem az emberek, hanem a kilátástalanság miatt. Nem jött a hívás első alkalommal, nem jött a másodiknál sem, kezdtem feladni… Az egy nagyon depressziós időszakom volt. Befejeztem a középiskolát, de sajnos nem kaptam ösztöndíjat a főiskolára és a szüleim nem tudták finanszírozni, hogy tovább tanuljak. Minden barátom elment Újvidékre, Szabadkára, én meg ott ragadtam Kishegyesen. Nem volt munka, azt éreztem, minden összeesküdött ellenem és nem jött a telefon sem. Amikor befejeztem a gyakorlati időszakomat, eldöntöttem, hogy elindulok külföldre, és bármilyen munkát elvállalok. Akkor jött a felhívás a harmadik Megasztárra. Úgy voltam vele, most minden követ megmozgatok, minden portálon, ahol lehetett, elküldtem a jelentkezésemet. Egy augusztusi délutánon jött a hívás. Azt a pillanatot sohasem felejtem el, az életemet láttam benne. Nem tudtam beszélni, annyira remegett a kezem, hogy nem tudtam letenni a kagylót. Éreztem, hogy ez az én pillanatom, ha itt nem sikerül, akkor soha nem fog, ha pedig igen, akkor változtathatok a saját életemen és azokén is, akik fontosak nekem.

.

.

KONTROLL

• Hogy lehet megmaradni a földön a sikerek után?

– Azt hiszem, nekem elsősorban apám gondoskodott erről, aki egy igazi falusi ember. A Megasztár színpadáról hazaérkező művésznőt úgy fogadta, hogy söpörje fel a hátsó udvart, aztán meg „le kéne vágni a kácsákat”. A mai napig, ha otthon vagyok, ő az, aki egy másodperc alatt leránt a földre. Az biztosan jó, ha nem csak olyanok vannak az éppen sikeres ember körül, akik mindennap elmondják, milyen tökéletes. Abból nagy bajok lehetnek. 

.

.

• Mit mondana a régi Magdi a mostani Magdinak?

– Nagyon fontos, hogy ha az ember elindul a változás útján, akkor se veszítse el egy pillanatra se azt a régi valakit. Ha végre megtörténik az életedben, amire mindig annyira vágytál, akkor könnyen lehet, hogy elveszik az, ami vagy. Nekem az a legfontosabb, hogy az a lány, aki Hegyesen voltam, aki nagyon sokat állt a sor végén, belül mindig megmaradjon. Ha azokat az érzéseket megőrzöm, akkor mindig tudok hova visszanyúlni, merítkezni. Sokat járok haza, pont azért, hogy szembenézzek azokkal az emberekkel, akik bántottak, elmenjek a fák mellett, amelyek belém kaptak. Akkor is őrizni kell azt, aki voltál, ha sokszor utáltál az lenni. Én nagyon nem szerettem tehetetlen lenni, azt érezni, hogy hiába akarok kitörni onnan, ahol vagyok, hiába kaparok, egyszerűen nem megy.

Készülnek a kérdések Magdinak

Készülnek a kérdések Magdinak

Az est végén Magdi októberben alapított alapítványáról, a Gábriel Angyalházról beszélt. Elmesélte, akkor fogadta meg magának, hogy támogatni fogja a fiatal tehetségeket, amikor a kishegyesi tehetősebb polgárok összegyűjtöttek neki pénzt, hogy fenn tudjon maradni Budapesten. Ezért most ő is olyan fiatalokon szeretne segíteni, akikben megvan az akarat, és csak egy kis segítség hiányzik nekik. Mint mesélte, soha nem gondolta volna, hogy egy alapítványnak ennyire nehéz pénzt szerezni, a támogatók korántsem állnak sorba, de a legújabb hír mégis pozitív: jelentkezett egy illető, aki felajánlotta, hogy minden évben kiadja egy lemezét annak a fiatal zenésznek, akiben Magdi meglátja a tehetséget. A Gábriel Angyalház Alapítvány pályázatára március 31-ig lehet jelentkezni.

Fénykézekedés a kollégistákkal

Közös fotó a kollégistákkal

Fotók: Ilnicky Gabriella és Kovácsevics Géza

The following two tabs change content below.
Laskovity J. Ervin

Laskovity J. Ervin

2007 óta amikor publikálok, beírok a nevembe egy J. betűt. Ez az írásjel mindent elárul, amiről cikkeim tanúskodni kívánnak. Négy személy nevének kezdőbetűjére utal: édesanyáméra, Juditéra (elhunyt 2007-ben), akitől íráskészségemet örököltem, édesapáméra, Józsefére, akitől némi szorgalmat tanultam, Knézy Jenőére, akinek a közvetítéseit nézve 10-11 évesen kijelentettem, hogy (sport)riporter leszek és Kubát János újságíróéra, akitől biztatást kaptam és ellestem a szakma csínját-bínját. Metaforikusabb értelemben a J. betű üzenete tovább éltetni egy értékrendet, amit az életemben a fenti emberek képviselnek: a tehetséget, a szorgalmat, a kitartást, és az újságírás iránti szenvedélyt. A J. betű használatával nagyjából egyszerre találtam ki az újságírói tehetséggondozó Árok-programot is, ami ugyanezeket az értékeket akarja átvinni „a fogában tartva, a túlsó partra.”