A kerékpározás 1896 óta, az újkori olimpiai játékok kezdetétől van jelen a sportágak között. Az augusztusban Londonban lezajlott harmincadik olimpián ebben a sportágban indulhatott el egy 23 éves szabadkai fiatalember, Kasza Gábor is. Vele és családjával beszélgettünk hazatérése után.
– Hány évesen tanultál meg kerékpározni? – kérdeztem Gábort, de ő inkább apjára bízta ezt a kérdést.
– Mint minden gyerek, Gabi is a háromkerekű biciklin kezdett el gyakorolni – emlékezett vissza édesapja, Tibor. – Hároméves kora körül már tudta hajtani a kétkerekű kerékpárt is. Kezdetben még szaladtam utána, később az utcában lakó gyerekekkel egymást tanítgatták. Akkor még nem is gondoltuk volna, hogy egyszer híres kerékpárversenyző lesz a fiunkból.
– Általános iskolás koromban egy bicikliverseny híre jutott el a fülembe – veszi át a szót Gábor. – Elindultam a versenyen, és szép eredménnyel értem célba. A családom bátorítására jelentkeztem a szabadkai Spartacus klubba, ahol megkaptam az első sportkerékpáromat. Néhány év alatt rengeteg érmet és serleget szereztem, de nemcsak ezért szeretek biciklizni, hanem mert így le tudom vezetni a felesleges energiámat, a felgyülemlett feszültséget. Amikor a kerékpáron ülök, minden megszűnik körülöttem. Szabadnak érzem magam, és ez nagyon jó érzés.
– Gondolom, nem kevés lemondással jártak számodra ezek az évek…
– Nem lehettem itthon sok családi összejövetelen, ünnepen. Ha valaki itthon beteg, nem lehetek mindig mellette. A barátnőmmel már négy éve együtt vagyunk, de nem mehetek vele akkor szórakozni, amikor szeretnék. Nehéz ez lelkileg, de tudom, hogy a szeretteimre mindig számíthatok, mellettem állnak, és ez az, ami erőt ad.
– A szülők hogyan élik meg Gábor versenyeit?
– Nagyon izgulunk – mondja az édesapja. – Amelyik versenyre csak lehet, elkísérjük a fiunkat. Az olimpiai szereplését három televízión követtük, három különböző csatorna közvetítésével, és az internet is be volt kapcsolva. Kicsit vicces, ha visszagondolunk rá, de nagyon izgatottak voltunk. Másoknak egyformának tűnhetnek a versenyzők a televízió képernyőjén, de mi egyből kiszúrtuk, hogy melyik Gabi.
– Mennyit utazik?
– Könnyebb lenne felsorolni, hogy a világ mely részein nem járt már a sportnak köszönhetően, mint azt, hogy hol járt. Mexikó, Csehország, Anglia, Törökország, Kanada – csak néhány az országok közül, ahova eljutott. Mindenhonnan hoz egy kis apróságot, amelyek a polcot díszítik. Ha valaki vendégségbe jön, örömmel mutatjuk meg neki. Ha elmegyünk vásárolni, gyakran megállítanak a szomszédok, ismerősök, hogy sok sikert kívánjanak Gabinak, vagy csak hogy annyit mondjanak: „Gratulálok neki!”
– Nehéz, ha távol van Gabi – vette át a szót az édesanya, Valéria –, ő az egyetlen gyermekünk, de ha tudjuk, hogy jól van, mi is nyugodtak vagyunk. Leginkább interneten és SMS-ben tartjuk vele a kapcsolatot. Mindig bőséges étellel várjuk haza, hiszen a sportolóknak sokat kell enniük – nevet Valéria. – Ha itthon van, akkor is rengeteget edz, még esőben, hidegben is kerékpárra ül. Büszkék vagyunk rá és arra, hogy milyen kitartó! Apja a legnagyobb rajongója. Ha eljön valaki hozzánk, előveszi az érmeket, a képeket, és elmeséli a történetüket. Nem dicsekvésből teszi ezt, csak büszkeségből. Hiszen ki ne büszkélkedne a csemetéje sikereivel?
– Gábor, ügyelsz arra, hogy helyesen táplálkozz?
– Próbálok időt szánni a helyes táplálkozásra, de előfordul, hogy nincs időm arra is odafigyelni. Fontos a főtt étel, de szerintem belefér néha egy-egy gyorséttermi kaja is. Szükséges a sok folyadék is naponta. Energiaitalt ritkán fogyasztok, esetleg ha hajtok – mármint autót…
– Hogyan jutottál ki az olimpiára? Milyen tapasztalatokkal, érzésekkel tértél haza?
– Selejteznünk kellett az olimpiára, a korábbi versenyeket pontozták, és így harcoltuk ki a kvalifikációt. A nyelvvel nem volt kint problémám, az évek alatt alkalmam volt elsajátítani az angolt. Új ismeretségekre nem volt lehetőség szert tenni, a versenyre koncentráltunk maximálisan. Láthattam a példaképemet, a svájci nemzetiségű Fabian Cancellarát. Nagyon felnézek rá, csodálatra méltó, ahogyan kerékpározik! Remélem, egyszer alkalmam lesz beszélgetni vele. Szerbiát ketten képviseltük kerékpározásban Ivan Stevićtyel. Száznegyvennégyen indultunk a rajtnál, huszonkilencen azonban nem értek célba. Ez volt az eddigi leghosszabb táv, amelyet egyhuzamban le kellett tekernem. Kétszáz kilométer után úgy éreztem, nem bírom tovább, sajogtak a lábaim, de erőt vettem magamon, és végigcsináltam. Sajnos limitidőn kívül értem be, 112. helyen. Ez elszomorított egy kicsit. Vegyes érzésekkel tértem haza.
– Jelenleg egy török klubban, a Calcanóban versenyzek. Anyagilag jobban megéri, mintha egy itthoni klubban lennék. Tőlük kaptam a mostani biciklimet, amellyel indulok a versenyeken. Hogy később mi lesz? Nem tudom. Vannak terveim, de még nem konkretizálódtak.
– Van-e valami tanácsod a sportolni vágyó fiataloknak?
– A sportot mindenkinek ajánlom, nem csak fiataloknak. A mozgás kell a szervezetnek minden korosztályban. Jó dolog, ha van kire felnézniük, de ne akarjanak olyanok lenni, mint a példaképük. Fontos a saját egyéniség. Ha elkapja őket egy-egy gyenge pillanat, amikor úgy érzik, már nem bírják tovább, gondoljanak azokra a személyekre, akik mögöttük állnak, és bátorítják őket. A szeretett személyek akkor is erőt nyújtanak, ha nincsenek fizikailag jelen.
Megjelenés: www.kepesifi.com, 2012. 09.05.
Győrfi Adrianna
Press Szó
Legutóbbi írásai: Press Szó (összes)
- „Azt kergetem a zenében, amit az életben” - 2018-07-06
- Kell egy ház, mert megduplázódott a család - 2018-04-19
- RE:FORMATION – Nemzetközi Ifjúsági Filmpályázat - 2017-08-17
- Balkánízű, mentaleveles álomvilág - 2017-08-10
- A sors és a véletlen pont oda visz, ahol éppen lennünk kell - 2017-07-11