„Dani, te mit akarsz itt megtanulni?”

Végel Dániel fotográfus hisz a tehetség erejében

A fenti kérdést egy tanszékvezető tette fel Végel Dánielnek, akinek a neve kreatív és változatos fotói és videói okán világszerte ismert. A leghíresebb külföldi magazinokban is megjelennek képei. Az újvidéki származású, többszörös díjnyertes fotóművésszel egy budapesti kávéházban beszélgettem – ugyanis több mint 20 éve a magyar fővárosban él.

A találkozót nagyjából két hónappal korábban kezdtük el szervezni – nem könnyű Végel Dániellel időpontot egyeztetni. Nem tagadja: számára nagy segítség az okostelefon, hiszen ilyen tempó mellett könnyebbség, hogy legalább az e-mailjeit el tudja olvasni, és válaszolhat a mobilkészülékről. Akár tömegközlekedés közben is.

vegel_daniel_sokkep

Végel Dániel a legváltozatosabb témákban készít felvételeket

Az Újvidéken született, ám 1992 óta Budapesten élő fotóművész ki sem látszik a munkából. Az elmúlt évtizedekben kiállításokon mutatta be fényképeit, s nemcsak olyan jeles magyar lapokban szerepeltek a fotói, mint a HVG, a Forbes Magyarország, a Hamu és Gyémánt vagy az Octogon, hanem világszerte ismert, amerikai magazinok – így a New York Times, a Financial Times, az International Herald Tribune vagy a National Geographic Traveller – is közölték alkotásait. Ügyfelei között vezető cégek, világmárkák, neves szállodák, múzeumok és intézmények találhatók, hiszen az eseményfotóktól kezdve az enteriőrképeken át a stúdióportrékig számos témában készít felvételeket – és nagyon élvezi ezt. Szakácskönyvekben ugyancsak találkozhatunk a fényképeivel, például Segal Viktor, Bereznay Tamás vagy Ugron Zsolna köteteiben.

Végel Dániellel szombat délelőtt, kávézás közben beszélgettem. Akkor éppen volt szusszanásnyi ideje.

Nem volt egyszerű összehozni ezt a találkozót. Hogyan telik egy heted?

– Jó ideje szabadúszó vagyok, változatos projekteken dolgozom. Ezek egymástól nagyon eltérőek. Foglalkozom stúdió- és eseményfotózással, de gyakran készítek reklámanyagot is. Ilyenkor a cél azt az életérzést, stílust kommunikálni, ami a termékre vagy a vállalkozásra jellemző. Előfordul, hogy teljesen absztrakt megfogalmazásokban kell gondolkodnom, ezek izgalmas és kreatív kihívások. Általában hónapokkal korábban időzítünk egy-egy elvégzendő feladatot ügyfeleimmel, de előfordul, hogy váratlanul beesik valamilyen megbízatás. Ahhoz képest persze, amikor még a sajtóban dolgoztam, a mostani időbeosztásom kiszámíthatóbb – hiszen az állandó készenlét, stand by állapot volt…

vegel_daniel_kisportre

A vajdasági származású fotográfus több mint 20 esztendeje él a magyar fővárosban

Min dolgozol mostanság?

– Nemrég fejeztem be egy videót, amit a Közép-Európai Egyetem campusának átalakításáról készítettem. Több mint másfél éven át forgattam az építkezésen, így hatalmas képanyagból kellett e rövid videót összevágnom. Ugyanehhez a projekthez kapcsolódik egy portrésorozat az ott dolgozó munkásokról. A Hétköznapi Hősök címet kapta, hiszen ők húzták fel az épületet, mely azóta is folyamatosan nyeri a legjelentősebb szakmai díjakat. Ha idegenként jelensz meg egy építkezésen fényképezőgéppel a kezedben, általában gyanakodva néznek rád – azt hiszik, ellenőr vagy. Időbe telik, amíg elfogadnak és megengedik, hogy fotókat készíts róluk. Érdekes volt megfigyelni, miként állnak az objektív elé, és hogyan élik meg, hogy egy rövid ideig róluk szól a világ. A kifejező arcvonások sokat elmondanak a sorsukról, mégis folyamatos humorizálás jellemzi őket, amivel nehéz helyzetüket igyekeznek ellensúlyozni.

Térjünk vissza egy kicsit a kezdetekhez. Újvidékről indultál…

– 1977-ben születtem. Szerencsém volt, mert már az általános iskolában tudtam, mivel szeretnék foglalkozni. Egy ismerősöm kulturális újságíróként dolgozott a Stavnál, rajta keresztül nyertem bepillantást egy hetilap szerkesztőségének életébe. Magával ragadott az a jó kis káosz, vagyis a hangulat, amit ott éreztem. Másrészt, volt bennem egyfajta fokozott kíváncsiság a fotózás iránt. A nővérem amatőrként nagyon jó fényképeket készített, újvidéki, 7. emeleti lakásunk fürdőszobáját használta laborként. Ilyenkor nem volt szabad bemenni vagy felkapcsolni a világítást, számomra pedig gyerekként kifejezetten rejtélyes dolog volt ez: miért nem mehetek be, mi történhet odabent? Harmadrészt erős késztetést éreztem a véleményem kifejtésére – az általam igaznak vélt dolgokat akartam bemutatni úgy, ahogy én látom őket. A fotóriport adott lehetőséget erre. Az önkifejezés szándéka és a világról alkotott képem együtt járult hozzá, hogy elinduljak a fotózás irányába.

Hol fejlesztetted tovább a tehetségedet?

– 1993-ban felvettek a budapesti Képző- és Iparművészeti Szakközépiskola fotó szakára, ahol az egyik legszínvonalasabb művészeti oktatás zajlott Kelet-Európában. A fotográfia tanulása nagyon érdekes folyamat. A technikai részét természetesen meg lehet tanítani, de hogy hogyan fényképezel, mit veszel észre, miként közelíted meg a témát, és fogalmazod meg, amit látsz, azt nem. A látásmódot csak a szakma kitartó művelésével lehet kifejleszteni.

Mi tagadás, elég nagy iskolakerülő voltam – jártam a várost és felvételeket készítettem, ahelyett, hogy bent ültem volna az órákon… Inkább fotóztam, minthogy felkészüljek a papucsállatkák életéből. Volt bennem egy erős rebellis, lázadó hozzáállás: „miért kell nekem ezt csinálni, amikor mást is tehetnék?” Rengeteg igazolatlanom volt, és nem sokon múlott, hogy kicsapjanak. A súlyos következményeket csak azért kerültem el, mert felfigyeltek a munkáimra. Példátlan módon 95-ben, még középiskolásként rendszeresen jelentek meg képeim először a Magyar Narancsban, majd a HVG-ben – például a Milošević-ellenes belgrádi tüntetéssorozatról készített anyagom. Szakmailag ez a szint úgy általában nem volt jellemző. Középiskolás diákok nem publikáltak rendszeresen vezető hetilapokban. Ebben az időszakban ismerkedtem meg Dudás Szabolccsal, ugyancsak vajdasági fotóssal, akitől sokat tanultam a fotóriporteri szakma rejtelmeiről.

vegel_daniel_munkaskep

Jellegzetes fotó a Hétköznapi Hősök című portrésorozatból

Hogyan élted meg az országváltást, a Budapestre költözést?

– Nehezen szakadtam el a megszokott miliőtől, a családtól, a barátoktól… Kamaszként a haverokkal zenekart alapítottunk, jó társaság vett körül, amit ott kellett hagynom. Nyitott voltam viszont az újdonságra, hajtott a kíváncsiság. Felvillanyozott, hogy Budapesten kapásból húsz művészmozi állt rendelkezésre, minden este másikba ülhettem be… Ezek a dolgok vonzottak, ahogyan az is, hogy 16 évesen egyedül lakhattam Budapesten. Szerencsére a szüleim mindig önállóságra neveltek, ezért könnyen megálltam a helyem. Megvalósíthattam a teljes szabadságot és önállóságot, de nem éltem vissza vele.

Hová vezetett az utad a középiskola után?

– A MÚOSZ (Magyar Újságírók Országos Szövetsége) Bálint György Újságíró Akadémia fotóriporter-képzését végeztem el, amely 1998-ban ért véget. Tulajdonképpen furcsa volt. Már a felvételin, amikor a tanszékvezető nézegette a munkáimat, megkaptam a kérdést: „Dani, te mit akarsz itt megtanulni?” Az oktatás végeztével az iskola gyakorlatra küldte a hallgatókat különböző lapokhoz, én ettől reméltem a bekerülést a körforgásba.

Rövidesen Horváth Ernőnek, a HVG-mellékletek képszerkesztőjének meghívására ennél az újságnál kötöttem ki. 2000-től állandósult az együttműködésünk. Főleg tematikus mellékleteknek dolgoztam. Ekkor kezdtek először nagyméretű fotók megjelenni a lapban. Sokszor kevésbé izgalmas témákban kellett látványos, jó fényképeket letennem az asztalra. Kifejezetten kreatív hozzáállásra volt szükség és nagyon élveztem. Pár hónap múlva a Bánkuti András által vezetett fotórovat is jelezte, hogy igényt tartanak a munkámra, amit nagy megtiszteltetésnek vettem.

vegel_daniel_parizskep

Hangulatképek Végel Dániel Párizs című kötetéből

Hogyan tekintesz vissza erre az időszakra?

– A HVG-nél 2000 és 2010 között igen erős közegbe kerültem: profi újságírók és szerkesztők, remek fotórovat, fajsúlyos és tekintélyes lap. Tetszett, hogy minden nap teljesen más szituációkba csöppenek, különféle helyszíneken találom magam, a legkülönbözőbb emberekkel kerülök kapcsolatba. Minden esetben meg kell találnom a közös hangot és elnyerni a bizalmat, legyen szó egy utcán fekvő hajléktalanról, egy bankvezérről vagy éppen az aktuális miniszterelnökről. Ez egy nagyon izgalmas iskola.

Hetilap lévén, egy aktuális hír kapcsán nem adhattuk le ugyanazt a képet, amit az összes napilap bemutatott másnap – mindig más és új megközelítésre, szokatlanabb megoldásra volt szükség. Élveztem az állandóan mozgatható kreativitást, a nagyfokú szabadságot, ahogyan azt is, hogy nem határoltak be bennünket, pont ellenkezőleg; nagyon értékelték az eredeti ötleteket. Termékeny időszak volt ez, ráadásul szakmailag és emberileg nagyon jó közösségben dolgozhattam.

Többször is szép eredményt értél el a sajtófotó-megmérettetéseken ebben az időszakban. Milyen képek voltak ezek?

– Az egyik anyag az egykori szerbiai miniszterelnök, Zoran Đinđić temetésén készített fotósorozat volt, ez nyert el harmadik helyezést Riport kategóriában 2003-ban. A második helyezett portrém 2001-ben a legidősebb karcagi romáról készült. 2006-ban egy olyan képpel győztem a Zsáner kategóriában, melyet egyik utazásom során készítettem Rómában: a Tiberis partján sétált egy büszke kis helyi kutya, én pedig jókor voltam jó helyen.

vegel_daniel_kutyaskep

A 2006-ban Zsáner kategória-nyertes, Róma című kép

Fontosak számodra a díjak?

– Azt hiszem, igen. De sosem foglalkoztam különösebben a pályázatokkal. Szerencsére a HVG-nél szinte elvárás volt részt venni a megmérettetéseken és lehetőleg nyerni. Előfordult, hogy egy kollégám szólt: aznap éjszaka van a határidő és hülye vagyok, ha nem jelentkezem, például a római képpel. Az utolsó pillanatban neveztem be, és díjazott lett.

Megjelent viszont egy könyvem Párizs címmel 2011-ben. Az érdekessége, hogy a fényképek túlnyomó többségét telefonnal készítettem – annak ellenére, hogy sétáim során végig ott lógott a fényképezőgép a vállamon. Újszerű volt más eszközzel dolgozni. A mobilnál elsősorban a kompozíción van a hangsúly, nem egyéb vizuális játékokon. Szeretek telefonnal fotózni, a felvételeket rendszeresen posztolom az Instagramon.

Miként találtál rá neves külföldi megbízóidra?

– Általában ők akadtak rám. A leggyakrabban ajánlások alapján érkeznek a megkereséseim, az egyik megrendelő hozza a másikat. Az elvégzett munkáimnak köszönhetem az újabb felkéréseket. Szerencsére ezekből a legtöbb esetben hosszútávú együttműködések lesznek, és gyakran alakulnak ki barátságok is.

Nagyon változatos témákban készítesz fényképeket. Melyik az, amelyikben igazán jól érzed magad?

– Mivel mindegyik feladatot élvezem, nem könnyű rangsorolnom. Fotóriporteri időszakomban egyértelműen az éles helyzetek vonzottak a legjobban. Például, amikor egy szituációban nehéz eldönteni, hogy a focihuligánok jelentenek-e nagyobb veszélyt, akik téglákat dobálnak feléd, mert nem örülnek, ha lencsevégre kapják őket autógyújtogatás közben, vagy a rohamrendőrség, amely nem tesz különbséget sajtós és huligán között.

Teljesen más élményt jelentett számomra az ezt követő korszak, amikor szakácskönyveken kezdtem dolgozni Baráth Dávid újvidéki származású grafikussal és a Boook Kiadóval. Sok utazással és gasztroélményekkel teli kalandok voltak ezek, a könyvek pedig sorra nyerték el a nemzetközi díjakat.

vegel_daniel_gastrokep

A fotográfus gasztronómiai témában is remek képeket készít

Jársz még a Vajdaságba?

– Elég ritkán. Ennek az az egyik oka, hogy Újvidék sajnos nagyon más lett, mint amilyen gyermekkoromban volt. A változás, amelyet ott érzek, kissé idegen és bizarr számomra. Ettől függetlenül szeretek körülnézni és találkozni a régi barátaimmal, amikor csak tehetem.

Jobban kötődsz Budapesthez?

– Azt hiszem, igen. Mostanra már többet éltem itt, mint Újvidéken. Erős a kötődésem a magyar fővároshoz és szeretem is. Jó ide visszajönni, bárhová utazom el.

The following two tabs change content below.
Búcsú Adrienn

Búcsú Adrienn

Van, aki szerint ez az érzés idővel elmúlik, de nálam nem úgy tűnik. Általános iskolásként kerültem Magyarországra, még gyerekként. Kecskeméten végeztem a képzőművészeti középiskolát és Szegeden a kommunikáció szakot. Ma budapesti vagyok. Sosem felejtettem azonban el vajdasági gyökereimet. Szegényebbnek érezném magamat, ha nem lennének. Sokat jelent a délvidéki életérzés, sokat jelentenek az onnan származó emberek. Valahol talán törvényszerű volt, hogy egyszer csak róluk írni is elkezdek...