• Ösztönös vagy tudatos fotósnak tartod magad?
– Inkább az a tudatos fajta volnék. Szinte soha nem viszem magammal a fényképezőgépet, hogy a spontán történéseket lekapjam. Csak akkor van nálam, ha tudom, hogy dolgozni megyek.
• Egy téma lassan alakul ki benned, vagy jön az ötlet, és kezdődhet a munka? Mi a helyzet ilyen szempontból a Short Cuts (Rövidre vágva) című fotósorozatoddal, úgynevezett vizuális naplóddal, ami a 9. VMTDK alkalmával kiállításra került?
– Ez a sorozat teljesen spontánul indult. A szüleim, barátaim kéznél voltak, vannak, így hát lefényképeztem őket. De szerintem ennek igazán csak évek múlva, 10-15 évnyi folyamatos fotózás után lesz értelme. Két év alatt, amennyi idő alatt ez az úgynevezett napló készült, igazából nem tudtam mindenkit lefotózni. Biztos, hogy folytatni fogom. Ettől eltekintve kimondottan olyan dolgokat csinálok, amiket előre meggondolok, leírok. Mindig arra törekszem, hogy tökéletesen összeillesszek minden elemet, bár végül mindig az a kép lesz a legjobb, amin valami spontán történik.
• A sorozat központi témája párhuzamosan a barátaid és a szüleid magánélete. Nem volt nehéz, hogy munkád tárgyává alakítsd át a hozzád közel állókat?
– Nem, én ezt nem így fogom fel. Inkább közelebb hoznak bennünket egymáshoz. Nem mintha bármikor is nehéz lett volna velük kommunikálnom, de észrevettem, hogy amióta elővettem a fényképezőgépet, mélyebbek ezek a kapcsolatok. Nem csak köztünk, köztük is. Például ha a szüleimet kérem meg valamire, először lehet, hogy visszakoznak, aztán egy „na jól van, megteszem” arckifejezés után jön a cselekvés, és a végén egyszerre mindenki elröhögi magát. Megjátsszuk, hogy milyen jó, és aztán beigazolódik, hogy tényleg jó.
• Egy kis családterápia?
– Az. Alapvetően pedig egy furcsán jó érzés. Ez a sorozat csupán egy intim kis projektem lesz, nem azzal a szándékkal, hogy majd eladom vagy nagy kiállítást csinálok belőle. De most éppen ez állt bemutatásra készen. És azért jó így kirakni. Látni, hogy kommunikál a többiekkel, a nézőkkel, akik nem ismerik őket.
• Otthon milyen képeket teszel ki a falra, egyáltalán kiteszel valamiket?
– Most éppen nincsenek fényképek a falamon. Ennek oka az is, hogy tetőtérben lakom, és nincs egyenes falam. Ha valamin dolgozom, akkor kicsiben kinyomtatom a képeket, és azokat ragasztom ki a falra.
• Hogy indult egyáltalán ez a dolog, a fotózás?
• Nem tartod magad fotóművésznek?
• Fontos számodra a befogadó véleménye, vagy az utóbbi esetben azoké, akik a képeiden szerepelnek?
– Az a lényeges, hogy megértsék. A visszajelzések? Hát, ha az ember pályázik, akkor ugye visszajeleznek, már azzal, hogy támogatják. Vannak művész barátaim, akikkel meg szoktam beszélni a feldolgozásra kerülő témáimat. Az ő véleményükre adok. Egyébként kissé zavar, hogy az országban Belgrád nélkül nincs művészet, legalábbis nagyon nehéz például Újvidéken akármit is tenni. A városnak nincs határozott kultúrpolitikája.Itt örülsz, ha kiállíthatsz, ott pedig a város hálálja meg, hogy kiállítasz…
A BENETTON MAGAZINJÁNÁL
• Idén tavasszal Olaszországban jártál, és alkalmad volt a Benetton Kommunikációs Központban is alkotni. Mesélj erről!
• Saját projektet említettél. Ez hogyan működik?
– A saját terveid megvalósítására ösztönöznek. Erre összpontosít ez a produkciós ház. Teljesen szabad kezet kaptam. Vicenzába utaztam, az ottani szerb vendégmunkásokról készítettem egy munkát. Egy külön városrészben laknak. Kis szubkultúra. Elmentem egy BalkanDisco nevű helyre is. Olyan, mintha megállt volna az idő a 90-es években. Mindenki „dizelás”. De jól éreztem magam köztük, a sajátjukként fogadtak.
• Mondhatjuk azt, hogy a reklámszakmába is belekóstoltál?
– Nem épp erről volt szó. Az csak egyik oldala a Benettonnak.
Idén tavasszal a tenger volt a téma. A Colors kb. százoldalas kis magazin, mélyrehatóan feldolgozza az adott témát. Nem csak a kép, a szöveg is lényeges. Ki, hol, mire, hogyan használja a tengert. Nem a konkrét tengerre kell gondolni, akár magából a tengerből mint asszociációból is kiindulhatunk.
Az említett számhoz például olyan embereket is találtak, akik még életükben nem láttak tengert. Fotósokkal elmentek, és megörökítették a tengerrel való találkozásuk pillanatát, a reakciójukat.
• Digitális vagy analóg vagy?
– Analóg géppel dolgozom, hagyományos eljárással készítem fotóimat. Mindig azzal dolgoztam. Teljesen más az eljárás. Nem szeretem a digitálist, valahogy még mindig nincs lelke. Így legalább megvan a film, a tárgy, amiről a képet nagyítom, nem pedig egy virtuális kép. A negatívban van a médium szépsége. 6 × 6-os középformátumú kamerával fényképezek. Egy Rolleiflexszel. Tizenkét fénykép áll a rendelkezésedre, és tényleg meg kell gondolnod, hogy mikor kattintasz. El kell döntened, hogy most mi is az, amit konkrétan akarsz. Számomra ez a gép és technika azért felel meg, mert gondolkodnom kell.
• Jelenleg min dolgozol?
– A Nemzeti Kulturális Alap bízott meg egy munkával. A vajdasági magyar közéleti személyekről készítek egy portrésorozatot. Hálátlan feladat, mert rám bízták a válogatást. Remélem, nem haragszik meg senki, ha véletlenül nem kerül bele a panoptikumba. Nagyon örülnék neki, ha kötet formájában is megjelenne az anyag, hogy kerek egészként megmaradjon. Munka, kutatás közben jövök rá, hogy mennyi kivételes ember van itt, akiről eddig nem is tudtam.
Megjelenés: www.kepesifi.com, 2010.12.02.
Léphaft Ágnes
Legutóbbi írásai: (összes)
- Megszüntetve őrizték meg - 2024-02-01
- Sportot űzött a tehetségek felkarolásából - 2021-01-13
- Nem túl hihető, de legalább Queen - 2018-11-13
- A Virágvölgyben nem sebeznek eléggé a tövisek - 2018-09-06
- SZINte hihetetlen, hogy már ötven - 2018-09-05