„Jobb, mint két éve” – sommázta véleményét egyik ismerősöm, amikor rögtönzött közvélemény-kutatásba kezdtem a tizennyolcadik szabadkai Gólyabulin. Frappáns a válasz, van némi kritikai éle is, ugyanakkor dicséretet is tartalmaz, hiszen az derül ki belőle, hogy az esemény képes volt megújulni és kijönni a hullámvölgyből.
Újvidékkel ellentétben, ahol hagyományosan a Petőfi Sándor Magyar Művélődési Egyesületben szervezik meg a Gólyabálat, Szabadkán minden évben az egyik legnagyobb kockázat a helyválasztás, ami nagyon sokat el tud venni vagy éppen képes hozzáadni a hangulathoz. A négy-öt esztendővel ezelőtti első szabadkai gólyabulimon a Bunjevačko kolo fodros függönyös bálterme valóban más hangulatot árasztott, mint az idei helyszín, a POGON, ami nagyon ötletes, vagy ahogy a városi fiatalok mondanák, cool helyszín volt. A Zentai út elhagyatott gyárépületének udvarában lévő közösségi teremről van szó, ami méltó keveréke egy pesti romkocsmának, egy Projekt X-szerű tobzódásnak és egy detroiti house bulinak. Mindez nagy udvarral és magas kerítéssel övezve, megfelelően elzárva így a pelyhes tollú gólyákat és a bölcs öreg baglyokat a külvilágtól.
A biztonságon egyébként is nagy hangsúly volt, a szűk és meglehetősen rejtélyes bejáratot komoly „szakemberek” őrizték, akik a gyanús külsejű egyéneket, köztük engem is, alaposan átvizsgáltak, de ezt inkább bóknak fogtam fel.
Habár a meghívó kilencre szólt, még tizenegykor is csak kevesen lézengtek a behemót teremben. Mi másra gondolna ilyenkor a mélabús történelmünk zord hullámain vergődő kisebbségi: valószínűleg fogy a magyar, ezért vagyunk ilyen szellősen. De nem, a válasz sokkal prózaibb, mint az egyik diák ismerősöm megfogalmazta: „Mi már lejöttünk, de a többiek még »bifóroznak« a koleszban.”
Már a sajtóközleményben kiemelték a szervezők, hogy nem akármilyen összefogásról van itt szó, hiszen a szervezői feladatokat tizenkilenc különböző egyetem hallgatói látták el. Ez a változatosság a települések felhozatalában is meglátszott, én magam a következő helységekről származó ifjú és örökifjú gólyákkal találkoztam: Szabadka, Nemesmilitics, Topolya, Pacsér, Kishegyes, Zentagunaras, Gunaras, Tornyos, Kavilló, Törökfalu, Felsőhegy, Zenta, Magyarkanizsa, Ada, Tóba, Bácsfeketehegy, Vágsellye, Tiszafüred…
Zárásként illene szólni néhány szót arról is, hogyan éreztem magam. Felesleges hangsúlyozni, hogy milyen remek érzés régi ismerősökkel találkozni, új embereket megismerni, szép lányokat látni, szuper zenét hallgatni és társaságban lenni. Jó. Milyen érzés szembesülni egy mélyről feltörő szomorúsággal? Nem jó! Bánom már, hogy egyetemista koromban nem voltam részese a vajdasági diákok életének… Ennek a sajátságos létezésnek, mely nehezebb, viszontagságosabb, de pont ezért közvetlenebb, a híres magyar széthúzást a visszájára fordító közös őrület. Ezzel a véleménnyel gazdálkodjon ki hogyan tud, jövőre azért még egyszer visszafiatalodom és találkozunk!
Fotók: Szabó Attila (Hét Nap)
Legutóbbi írásai: (összes)
- Megszüntetve őrizték meg - 2024-02-01
- Sportot űzött a tehetségek felkarolásából - 2021-01-13
- Nem túl hihető, de legalább Queen - 2018-11-13
- A Virágvölgyben nem sebeznek eléggé a tövisek - 2018-09-06
- SZINte hihetetlen, hogy már ötven - 2018-09-05