Lehet, hogy jövőre jegyet is veszek!

Az évet egy nem mindennapi stoppos naplóval zárjuk. Szerzőnk a decemberi vacogás, a zord és sötét reggelek idején, téli álmukat alvó szökőkutak mellől idézi meg felejthetetlen nyári kalandját. Szegedről indulva egészen a Fekete-tengerig jutottak el párjával, jóravaló sofőrök, kartonok, filctollak, némi útiszerencse és felfelé tartott hüvelykujjuk segítségével. Napról-napra tettük közzé utazásuk eddigi állomásait, mígnem a harmadik részben megérkeztek a Fekete-tenger partjára, Burgaszba. Ezzel stoppos kalandjuk ugyan véget ért, a nyári emlékek felidézése azonban folytatódtak az előző részben, egy közelebbi, ám cseppet sem kevésbé izgalmas célponttal. Most pedig elérkeztünk a napló utolsó bejegyzéséhez. 

2014, december: A következő megálló: Széchenyi tér. Leszállok. Tíz percem van beérni a BTK-ra, épp elég. Kávéval és cigivel futkosó emberek, a telefonba kiáltott mogorva és hangos szavak. Karácsonyi szórólapokat nyomnak a kezembe jobbról, majd balról. Minek is fogadtam el? Szegények, hiszen itt állnak egész nap a hidegben. Visszamegyek és kérek még egyet, a barátnőmnek. Tovább ballagok a szokásos úton. Megállapítom, a Dugonics téri szökőkút is téli álmát alussza, hónapokig nem fogok újra a „partján” ücsörögni.

2014, július: Soha nem gondoltam volna, hogy a tűzoltóknak lehet igazán, gyermekien örülni. A szokásos délutáni nagyszínpad melletti üldögéléskor egyszer csak azt vettem észre, hogy több száz tekintet szegeződik egy irányba – és nem a színpad felé. Egy tűzoltókocsi fordult be a sarkon, hogy könnyítsen a melegben megizzadt fesztiválozókon. Eszeveszett rohanásba kezdtem, az első sor a cél, egy ozorás pancsolás a szeánsz kihagyhatatlan része.

Izgalmas felnőttként megtapasztalni, hogy milyen érzés, ha a sár az arcodba csap és körülötted több száz ember válik újra gyermekké, lehámozva magáról a kötelezettségeket, a kosztümöt, az aktatáskát, a laptopot és a telefont. Felemelő. Az emberi szépségbe vetett hit újjászületése. Az elvarázsolt gondolat tompa felvillanása: az ember jó.

 

2014, december: 10:00, BTK. Diskurzuselemzés. Természetes környezetben létrejövő szövegek értelmezése.

– A nyelv nem csak a tárgyi környezet megismerésének eszköze, hanem a társadalmat alakító tényező is. Kezdjük az elején. Az utóbbi tizenöt évben…

Inkább a fák és a szél küzdelmét bámulom az ablak mögött. Az utolsó levelek is lehullanak és nemsokára nyomtalanul eltűnnek a fehér hólepel alatt.

2014, július: Ozoráról egy furgonban távoztam. Mosolyogva integettem a fesztiválozóknak, ismeretleneknek és barátoknak, emlékeknek és homályba vesző képfoszlányoknak. Értetlen pillantással nézett rám a kidobó:

– Még senki sem viselte ilyen boldogan azt, hogy kidobták…

–  Nekem az is elég, hogy láthattam. De jövőre jegyet is veszek, ígérem.

–  De hol jöttetek be? A kukoricáson keresztül?

Mosoly és vállvonogatás, nem mondom el. Elég, ha sejted.

Néhány órával később furcsa érzés kerített hatalmába. A lakásunk ajtaja előtt álltam, fáradtan és éhesen, mégsem akartam belépni. Még annyi mindent szerettem volna csinálni, még nem jött el az ideje, hogy vége legyen…

2014, december: Este 6 óra van. Szeged, az esti troli. Magam mögött hagytam egy újabb napot. Már minden teljes sötétségbe borult, a légkör mégis sokkal nyugodtabb, mint reggel volt. Az utolsó megálló előtt megfogadom, hogy reggelente, amíg remegő kézzel a rádió felé nyúlok, elmormogok egy imát a nyár feltámadásáért. Minden reggel, egészen májusig.

Olvasd el az előző részt!